Elnézést, e héten semmit nem írtam blogjaimba, annyira el voltam havazva.
Hozzászólások (2)
2012. február 23., csütörtök, Alfréd
Semmitmondok
|
Van egy nyöget, aforizmaféle. Meglehetősen ismert aranyköpés, ám szerzője bizonytalan: tulajdonítják G.B. Shawnak, Oscar Wildenak, Karinthynak. Bármelyiküké lehet, a mondat mindet jellemezheti, hiszen kellően szellemes és hm, öntudatos, magabiztos (hogy ne mondjam: nagyképű): „Ha valami kedvemre valót akarok olvasni, írok magamnak egyet.” E blogban ehhez tartom magam. Nem akarok világmegváltani, semmiségekről írnék, mert:
Imádok a semmiről beszélgetni. Ez az egyetlen téma, amit kicsit ismerek.
Oscar Wilde (állítólag)
Ami mármost a stílt illeti:
Vagy a stílus, vagy a trümó!
Zágon ─ Nóti: Hyppolit, a lakáj (ez viszont tuti)
|
|
|
2012. 7. hét
2012. február 12. vasárnap, 00:45
2012. 6. hét
2012. január 26. csütörtök, 11:29
2009. november 8. „Már megint elpechelték”. Vagy: „ Már megint előre ittak a medve bőrére”. „Fejükbe szállt a dicsőség”. Vagy: „Elkapatták őket”. |
|
|
|
|
|
Írtam hajdan én, a lóhoz, lóversenyzéshez tök amatőr (má’ mé’ ne írhattam vóna? Országot lehet „vezetni” dilettánsoknak?) pár szösszenetet Overdose ürügyén. Néhány részlet:
A tüntetés után azt emilezte nekem barátném: „Nézem Az Estét - és most mennék el, ha tehetném. Én nem akarok magyar lenni. Erről mit fog írni?”
Csak három, semmitmondó megjegyzés (a szokásos borúlátásommal − mondom már itt, előre, hogy ki-mit várhat: aki nem akarja, ne olvassa, de az utólagos reklamációt, azaz pesszimizmusom szememre vetését most tán hagyjuk, ha lehet).
Hajdan, e „rovat” indulásakor azt írtam: „Nem akarok világmegváltani, semmiségekről írnék”. Jónéhányan, köztük magam is (tecciktunni: a felettes Énem) az elmúlt napokban kegyetlenül leszúrt: hazudtam. Belevágtam a lecsóba, oszt ollan politikai, közéleti ügyekbe mártottam magam, amelyekhez (még ha „csak” állampolgári) közöm, no meg tán véleményem akad is, biz’ nem tekinthetők semmiségeknek. Tehát nekem, az előző szándokomhoz képest − kusti, coki.
Sőt: egy hét ( értelemszerűen az idei 2.) csupán egyetlen napjából, egy, azaz 1 óra „hírei”.
Ami most Magyarországon van, az számomra maga a mindennapi, a hétköznapi, de megszokhatatlan, sőt: elviselhetetlen trauma. Az én világom, úgy tetszik, eltűnőben, és a pusztulását jelző napi hírek, események, cselekedetek fölfoghatatlansága, irracionalizmusa újra és újra szinte a szűkölésig sokkol, elborzaszt olyannyira, hogy lasssan már saját ép eszemben is kételkedem, de legalább is elvesztésétől tartok időnként.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
