Polgár Gyula egyre kevésbé érti, milyen srófra jár az agya.

Ő, a gyerekként gyalázatosan rossz evő; ő, aki még tizenkilenc évesen sem volt ötven kiló; ő, akinek szülei belebetegedtek a gyerek krónikus étvágytalanságába, illetve annak feloldásába; ő, most, túl a hatvanon és a mázsán: nem csak gyerekkori ételekről álmodik, de rissz-rossz alvása közben még különböző, kajabeszerzési helyek színes képe is bevillan fejébe.

A legkorábbi kép: Bazsival a Fény utcai piacon. Lehetett hároméves, Bazsi, a fönti szomszéd bejárónője-mindenese szinte pótanya: Anyu ritkán vásárol, nem ér rá, nem szeret, nem is ért hozzá, Bazsi ellenben viszi magával mindenhova a kölyköt. A Lehel természetesen sokkal közelebb lenne, ide, a szinte misztikus Budára úgy kerültek, hogy Bazsi falubélije itt árul, és valami különösen szép, no meg olcsó portékát ígért az asszonynak. Hogy ezt a vásárlást miért nem tudta Bazsi meg a földi otthon, Tárnokon elintézni, ahova a nő minden hétvégére hazamegy, arról csak évtizedek múltán kombinál Polgár: az öreg, hiszen vagy negyvenéves Bazsi és a szomszéd tán nem csupán vevő-eladói kapcsolatban voltak. Annyit Anyu is, Bazsi is elmagyarázott a gyereknek, hogy ez úri piac, drága piac, merthogy erre úri népek laknak – uramisten! Ezerkilencszázötvenben!

Az tény, Polgár is megállapította pár év múlva, hogy például a

Lehel olcsóbb, és egyáltalán, a piacok árai között nagy az eltérés, tizenöt-negyven százalék is lehet a különbség, ami persze nehezen érhető tetten ha mondjuk görögdinnyéről van szó, amelynek kilója ötven fillér. A Lehelen őstermelők ülnek földre tett batyuikon, előttük zsákdarabokra kiterítve a portéka: zöldség, gyümölcs. A bódésorban csak az isten tartja a lelket, ezeréves kalyibák, köztük hullámzik a tömeg, itt mindig tömeg van, zaj, piszok, rothadó gyümölcsök bűze. (De a többi is hasonló, a Garay még lepusztultabb – ma, a helyén fölhúzott, vegyes profilú épületben 140 milka egy kégli. 140 guriga! 140! Ott!) Polgár csak jóval később szerette meg a Lehelt, amikor itt lakott a sarkon: hajnali mólés hazatérésekkor főtt fejhúst evett, gyógysört ivott hozzá; de olykor be is vásárolt Anyu helyett, aki akkor már jószerint ki sem mozdult a lakásból. Sajnálta a Lehelt amikor eltűnt, a mostani csarnokot csak építészetileg tudja elfogadni, no meg belátásból: AZ a piac, ÚGY nem működhetett tovább, na ja, a higiénia, mint olyan. És nem tudja elfogadni, hogy ez már nem piac, ez csarnok. És van gyros, meg sült kolbász, halak, grillzöldség, de főtt fejhús? Reménytelen. Hírlik, az egyik baromfisnál szenzációs a libatöpörtyű, pénteken kell menni, akkor friss – Polgár sír: zsír!

A Nagycsarnokban tán egyszer-kétszer járt gyerekként, osz-posz a korabeli Lehel, csak éppen lefedve: zaj, bűz, üvöltözés beszorulva a mocskos, galambszaros tetőgerendák alá; árusok kiszorulva az utcára (és nagyjából ilyen volt a Hold utcai, a Klauzál téri is, csak kisebben). Az ott, a hajdani Dimitrov téren szép lett, nagyon, amikor felújították, Polgárt leginkább az Iparművészeti Múzeumra emlékezteti, profán hasonlóság: zabálás, etetés és fennkölt művészet, de hát kábé ezt hívják életnek.

Voltak tejbüfék, például a Lucullus: magas székeken ülték körül a bárpultszerűséget az emberek; tejet, kakaót ittak, kefírt, joghurtot kanalaztak; zsemlét, stanglit ropogtattak; pozsonyi kiflin, túrós batyun, lekváros buktán élvezkedtek – Polgár őrjöng: cukor!

A „pékárura” (így nevezték, nevezik hivatalice) kenyérboltok szakosodtak, figyelem: nem pékségek! Az más, ott helyben sütöttek mindent, például a Gláznernél a Szent István körúton; a kenyérboltokba máshonnét hozták az árut, amely az úton kiszáradt, megpuhult, megszikkadt. Polgár szerette a mai látványpékségeket, még azok fölfújt, csak két óráig ropogós zsemléit is, de főleg a rengetegféle kenyeret ette, amíg ehette – a kurva életbe: szénhidrát!

Ahol minden kaját lehetett kapni, már ami nem volt hiánycikk, azt élelmiszerboltnak hívták, majd közértnek – Polgár ma dühöng vagy röhög, hangulata szerint, amikor valamely rosszul fordított könyvben közértet emlegetnek mondjuk Amerikában, Angliában, Németországban. A közért az csak és kizárólag magyar! Tessék élelmiszerboltot fordítani, vagy vegyeskereskedést, netán szatócsüzletet, de közértet?! Azokban pulttól pultig járt az ember, itt felvágottat vett, ott lisztet, amott sót, cukrot mindegyikről blokkokat kapott, kifizette a pénztárnál, aztán vissza a pultokhoz, ismét sorban állni – az önkiszolgálók szinte megváltást jelentettek.

A névadók zavarban voltak, hogyan is nevezzék az efféle bevásárló helyeket. A Thalmann utcai lakótelepen, ahol tán az első ilyen üzlet megnyílt, azt írták ki: Önkiszolgálók Boltja. Később, máshol, a felirat Önkiszolgáló üzletre változott, az emberek önkinek hívták, míg generálisan elfogadottá nem vált az ABC – ám persze megmaradt mindmáig a közért elnevezés. Nagy kaland volt a bejáratnál fölmarkolni a fémhálós kosarakat, bolyongani az állványok között, levenni, meggusztálni aztán visszarakni ezt-azt – Polgár, ha ideologizálna, úgy vélné: ez az egész valami apró szabadságélmény volt. Mindazonáltal az önkikben is kisasszonyok mérték a felvágottat, a túrót meg a többi, akkor még előrecsomagolatlan kaját, és ha az ember kért tíz deka párizsit, két forint hetven fillérért, akkor tuti, hogy megkérdezték: lehet két dekával több? Ez az egész kérdés, a fölépítése, a háttere, echte magyar volt! Lehet-e? Nem, majd bárki is visszavágat két dekát. És sosem volt kevesebb egy vagy két dekával, mindig több! Ez már valami kereskedelmi művészet, sőt bűvészkedés volt, örök harc eladó és vevő közt, amelyben természetesen mindig az eladó győzött, csak ő győzhetett.

Az etetők fejlődéstörténeti csúcsa, Koh-i-noor gyémántja az önkiszolgáló étterem lett. Először a közgáz egyetemen (Marx Károly) nyitottak ilyet, mintegy zárt körben próbálgatván, mi sül ki ebből, azután hirtelen az egész város megtelt velük. Polgár szinte elérzékenyül amikor eszébe jutnak azok a ragacsos, girbe-gurba alumínium tálcák, meggörbült alumínium kanalak, villák, sok-sok korabeli Uri Geller alkotásai. Ragadt az a girbe-gurba, alumínium pult is, amelyen végigcsúsztatták a tálcákat; ragadtak a tálcára helyezett, immár kajával föltöltött műanyag tányérok; orbitális ételszag szorult mindenhova, beleette magát a kajálók ruhájába, hajába – de jó volt! Az ínyencek tudták, hol s mi a legjobb, hogy a Váci úton, a Kossuth mozi mellett isteni a töltött káposzta, a Tejvendéglőben a Marx téren a nagy tészták (máglyarakás, vargabéles, hollandi kocka, stíriai metélt) szenzációsak, hogy a Dagály utcában mindig van valami belsőség, máj, pejsli, pacal. Meg tudták azt is, hogy sehol, SEHOL sem szabad fasírtot, brassóit, hortobágyi palacsintát kérni, mert azokat többnyire jól megfűszerezett, „másodlagos frissességű” húsból készítik.

Polgár Gyula ma nyugdíjas: vendéglőre nem telik. Jó pár nyavalyával küzd: jóízűt nem kajálhat. Ezért hát a jelen etetőkről – piacokról, boltokról, éttermekről – jószerint fogalma sincs.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!