− Apám, akár százezrek-milliók (köztük, évtizedek múlva, én is meg te is Andai, ne tagadjad!), egy kicsit már abba belehalt, hogy nem dolgozhatott tovább. Ő volt az a szorgos, nyugdíjasként visszajáró kistisztviselő, aki több gondot okoz, mint amennyi hasznot szerez, hiszen mi feladat adható neki? Tud gépelni? Rendben. Apám tehát gépelt, kartonokat, mechanikus sivárságban, negyvenkét év állandóan fűtött, túlfűtött, túlpörgetett munkatempója után, Büszkeség is motiválta, amikor abbahagyta? A felismerés, hogy ha fontosat nem végezhet, haszontalant nem csinál? Nem minősített. Ami vele történt, gondolom, helyi nemtörődömségnek tartotta. Addig legalábbis, míg nyilvános fórumokon, lapban, tévében, felelősök tollából, szájából nem hallotta: „Általános gond, elvtársak, hogy nem élünk kellően, jól nyugdíjasaink eszével, energiájával”. Igen, akkor, de csak akkor rábólintott: − Látod, kisfiam, no lám, az Elvtársak „odafent” észreveszik a dolgokat. − Látom, mondtam. Hatvannyolc után soha többé nem kritizált. Bölcsességből? Gyávaságból? Nem minősíthetek.

Most ugye sör gyöngyözik előttünk, és  arra a kancsóra gondolok, amely rég elveszett már, és amelyben olykor − nagyon ritkán, előbb pénz és igény, később inkább utóbbi híján − két korsónyit hoztam neki, Anyámnak, magamnak a Kresz Géza és a Csanády utca sarki kocsmából, forró vasárnapokon.  Nekem mindmáig ezer emlék ugrik be rég elment Apámról, Anyámról egy-egy tárgyat látván, eseményt megélvén. Volt anyámnak például egy nagyon régi teásdoboza, megfakult, kopott, Lipton’s. Amióta újra lehet kapni nálunk, csak azt iszom. Gyerekeim dobozra nem emlékeznek majd: zacskós a tea. Vagy. Valamitől „viaszos” lett a szélvédő üvegem, belülről − Skoda volt, ezer éve −, párásodott, ragadt, törte a fényt. Mostam alkohollal, benzinnel, e célra rendelt méregdrága kencével, potyán. És akkor csikorgó hangot véltem hallani: Anyu csak újságpapírral dörzsölte a Kreszben a hallt leválasztó, „hajtogatós” ajtó üvegét. Kitéptem egy lapot a Népszabiból, súroltam − kosz egy szál se. Apu mindig szidta aprófahasításkor a leváló fejű fejszét. Pár hete, csóró nyugdíjas aki vagyok, vettem egy kisbaltát a Praktikernél.  Csak azért, mert olyan csudásan nézett ki, kézhez állónak − muszáj volt, hogy az enyém legyen, az enyém, akinek távfűtéses a panelem.

Akkor, nyolcvanötben, már két és fél éve tudtam. Vittem magammal e tudást mindenhova, munkahelyre, színházba, haza, ölelkezésbe, veszekedésbe, mindennapi csatáimba; családba, barátokhoz, ismeretlenekhez. Éltem − együtt a halálával. Idomultam a gondolathoz, szoktattam magam a szokhatatlanhoz. Kapcsolatomat vele nem változtattam, nem változtathattam: gyanús lett volna neki a másféle hang, megjelenés, kapcsolat. És most már sohasem eldönthető: kellett-e volna másféle „stílus”?

A magyar egészségügy, amióta az eszemet tudom, szar.  Ez persze általánosítás, tudom, mint azt is, hogy vannak ellenkező példák csudaorvosokról, áldozatos nővérekről − ők a szabályt erősítő kivételek. Apu egyik orvosa a vastagbélrákot felfedező, első műtétkor elmondta: jóval korábban, gyógyítható stádiumban fel lehetett volna fedezni a bajt, ha akadt volna azon a kilencvenháromezer négyzetméteren egyetlen olyan műszer, ami máshol 930 négyzetkilométerre jut. Nos, ez akkoriban nem volt éppen közismert. Az hogy én megtudtam, annak halál lett az ára. És azóta is meditálok: vajon kellett-e volna többeknek tudomást szerezni erről? Mai eszemmel azt mondom: naná. De akkor hajlamos voltam megfontolni: jó az, ha ilyen tudás birtokában még bizalmatlanabbak legyünk orvosainkkal?

A kórházban kioktattak: − A halotti lepedőt nem a főnővérnek szokás odaadni! Csak nyögtem: − Nem tudom, mi a szokós, nem ismerem a szokást, apám egyszer „szokott” meghalni. A temetőben, a gyászszertartás alatt helyre kis masina bömbölt: a két nap múlva esedékes „ünnepélyes avatás” előtt motoros kapa lazította a földet, dübörögve előkészítve a talajt a virágoknak és a magasztos eseménynek: a cég újjáalakította ravatalozóját. Az urnafalhoz − sivár placc közepén félig elkészült betonketrec − sártengeren gázolt az autó és megállni is alig volt ideje: nyűgösen rádudált a következő halottaskocsi,

Mostanában mintha sokat olvasnék − novellát, riportot, publikációt, cikket, tanulmányt − a halálról. Kórház- és temetőszag lebeg a lapok felett − vagy csak most lettem érzékenyebb, fogékonyabb e témákra? Igen, mondják mások, korombeliek, így érzik ők is. Ó, Szent Szociológia, kimutathatnád, ki tudnád-e mutatni, mi rejtezik manapság a temetői hangulatok bokrának mögötte?

Szép ruháit csak fiúi dörgedelmemre (− Mire tartogatod, Apukám, az Isten megáldjon?!) hordta. Hogy ne kelljen az unszolást hallania (− Szívjál jobb cigarettát, tessék, itt van, ne azt a büdös vacakot vedd!) inkább nem dohányzott többé. Étteremben (− Vendégem vagy, Apu!) csak Esterházy-rostélyosnak nevezett paprikás krumplit evett, mondván,
azt szereti.

Árva lett tizennyolc évesen, azóta dolgozott. Hatvanötben, lakáscserénk engedélyezése egyetlen négyzetméteren múlott: szoba-e a félszoba, Akkor, életében először és utoljára protekciót kért. Az akkor miniszterhelyettes Aczél ráírta a kérvényre: méltányosságból segítsék, Azután, valahányszor Aczél feltűnt a képernyőn, apám nem mulasztotta el megjegyezni: − Ez egy jó ember.

Igénytelen volt, tisztességes és naiv. Sajnos, nagyon igénytelen, túlzottan tisztességes és rettenetesen naiv. A mi korosztályunkból sokunkba oltottak szülei ilyen túlzott tisztességet, amely korlátunkká vált; amelytől lelkiismeretünk a megillető jogainkat, lehetőségeinket is óvatosan fogadta-fogadja. Bár mi már hordtuk szép öltönyeinket, de bármi vállalkozásba nemcsak pénz, de furfang hiányában sem vágtunk bele, Hiába lázadoznánk, látván környezetünk több-kevesebb ügyeskedését, maradunk, minden porcikánkba oltottan többé-kevésbé korrektek, lelkesek, ügybuzgók − maradunk: balekok. Balekságunkért meg őket okoljuk − és irigyeljük. Merthogy úgy hisszük, ők és korosztályuk többsége ilyen volt: tiszta, Az akkori, kevés lehetőséggel sem igen élő; mai szemünkkel, eszünkkel vizslatva: mosolyognivalón lelkes társaság.

Papírokkal szaladgáltam. A temetés körüli ügyintézés terheit átvállalta egy géemká, de még mennyi papírt szül a halál! A nyugdíjfolyósítóval csak levelezni kellett, hamar, gyorsan állapították meg anyám javadalmát − lett akkoriban is viccösszeg: 2900 forint. De már a hagyatéki tárgyalásra be kellett vonulni a Hivatalba, pedig az egyperces ottani ténykedést igazán helyettesíthette volna egyetlen írott sor: Tisztelt Hivatal, Apám után néhány ruhadarab, pár könyv és egy tucat zsilettpenge maradt. Onnét az IKV-hoz, átíratni a lakást, ott kiderült: vissza kell menni a tanácshoz, ahol kapok formanyomtatványt, majd azt értékelve küldik az értesítést, és akkor lehet ismét menni az IKV-hoz. Majd. Jutott másik dókument is, lakbér-kiegészítést elbíráló, hohó, azt − kitöltés, elbírálás után − a nyugdíjfolyósítóhoz küldik, majd. Az a cég utal anyámnak − majd. Mire a papírok megérkeztek, okafogyottá váltak: Anyu is meghalt.
 
Előbb idegeskedtem, majd rezignált lettem, ahogy berzenkedve hallottam a hivatalos emberek szájából „a kedves papá”−t, „az apuká”-t. Tulajdonképpen tényleg, mit mondjanak, hogyan emlegessék, szólítsák, nevezzék? Szavuk részvétteljes volt, már amennyire mindennapos munkájuk során ügyelhetnek hangszínre − mit kívánok hát?

És különben is: mindenki oly segítőkész lett hirtelen. Át is villant az agyamon: a gyász tulajdonképpen jó ürügy lennie kérni, kvázi „zsarolni” ezt-azt, hiánycikket pult alól, üdülési beutalót, mesterembert a zárszereléshez. De hát ez nem ment, valami akkor is, mint előtte, utána, mindig, mindmáig visszatartott. A gomblyukba fűzött gyászszalagot rögtön a temetés után levettem: bántott, ha (tapintatból?) ki-ki nem vette észre és zavart, ha ki-ki (tapintatból?) megkért: fogadjam részvétét.

Téblábolt a kórházfolyosón, kezében zacskó, húsz deka primőr eperrel, amit rátukmáltam: − Valamit enned kell! Úgy tett, mintha elfogadná, én meg úgy, mintha elhinném, holott észrevettem a fals hangszínt: beleegyezik inkább, mintsem vitatkozna. Nyűtt kék köpenyében, sárgán az elzáródástól, csontsoványra fogyva csoszogott, nem sejtve, hogy lestem a folyosósarokból, ahol orvosára vártam. Megindult jobbra, a nővérszoba nyitott ajtaja előtt megállt, félénken belesett, és már sejtettem-tudtam, és igen, odaadta a kis csomagot a kiszaladó csinos ápolónőnek, és mind a ketten nevettek, és én akkor éreztem, pár hete van csak, és tudtam, hogy most már mindig így fogom látni magam előtt apámat: eperrel.

 

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!