− Remélem díjazod, Andai: azért nem semmi úgy dumálni évek óta a családomról, hogy jószerint semmit sem tudok róluk.

Az egy dolog, hogy egyetlen nagyszülőmet sem ismertem, hiszen rég meghaltak, mire én idekeveredtem e búvalbélelt világra. Az azért már kissé durva, hogy azokról is alig vagyok képes fölidézni bármi keveset is, akikkel még találkoztam. És nem csupán Apám bátyjairól, Anyám húgáról − róla azér tudok ezt-azt, de egyelőre csitt! − beszélek. Nem azér’ a húsz fillérér’, de számomra Anyám, Apám múltja is tulajdonképpen fehér folt.

Engem akkor még nem igazán érdekelt, ők meg nem beszéltek róla, a nihtfordemkind szellemében.

Már elmúltam tizenöt, amikor a vitrinben kotorászva rábukkantam egy kissé deformált, megfeketedett, valahaezüst-stíl cigarettatárcára. Belül diszkrét véset: Erzsitől − meg egy dátum; erre már nem emlékszem, mindenesetre negyvenegy, tehát szüleim házassága előtti volt. Kiszaladt belőlem: − Hát ez meg micsoda? Anyám (talán megvetőn) ránézett Apura, majd (félreérthetetlen gúnnyal) mondta: − Apukádnak volt bizony egy felesége korábban is. Itt kezdett volna az egész érdekes lenni, de Apám szóla, tán fojtott dühvel: − Nihtfordemkind! − azzal a témának annyi. Mikor haláluk után azt a néhány hiányos porcelánt, meg ezüst, de főleg alpakka dísztárgyat elvittem helyrepofoztatni (alig találtam szakembert: nyolcvanötben még csak indult a régiség-biznisz, gugli sem volt; barát barátjának a barátja mondta a címet, valahol a Belvárosban, a Váci utca túlvégének környékén dolgozott a mester), a gravírozást is kiszedettem. Darab ideig úgy gondoltam, magam használom a dóznit − akkor még bagóztam −, de cikis lett volna, idejétmúlt, bár a mozdulatsor több mint szép: elegáns. A tárca a zakó belső zsebéből elő, diszkrét nyitás, körbekínálás, saját szál kiválasztása, bezárás halk kattanással, a cigi hozzákoppintása párszor a fedélhez, zakó belsőalsó kis zsebéből ezüst Dunhill, láng körbekínálása, rágyújtás, pöfékelés, rekvizitumok vissza a megfelelő zsebekbe − magamfajtának kéj.

A tárca még megvan. Minden más, akkor renovált cucc − néhányukat anno saját kezűleg fényképeztem le, ha kellenek a képek, majd odaadom – az évtizedek során eltűnt: három exnej, plusz öt, praktikusan exgyerek, no meg tizenvalahány költözés − kell még magyarázat?

De volt ám más csontváz is a szülői szekrényben. Nem akarok morbid lenni, de szinte szó szerinti csontváz. Mert valahogy kiderült: volt ám nekem egy elődöm. Fiúgyermek. Báty. Mikor született? Pár órát élt? Pát napot, hetet, hónapot? Nem tudom. Erről sem lehetett beszélni, igaz: meg sem kíséreltem. Hogy miért? Miért éreztem valami elképesztő ellenállást ez ügyben, hiszen soha, senki még csak nem is utalt a bratyómra − fogalmam sincs. Abszolút irracionális. Haláluk után meg már nem volt kitől tudakozódnom, azaz maradt hírmondónak fent említett Tantim, Anyu húga, de tőle akkor sem kérdeztem volna semmit, ha az életem a tét − később elmagyarázom, miért.

Az apai ágról amit tudok, elmondtam már párszor, te meg is írtad aranyműves nagyapámat, a két nagybátyámat, az író-színházi rendezőt, meg az orvostudóst. (lásd: http://andai.hu/tartalom/archivum/825-a-polgar-fiuk-bohemek-am.html    http://andai.hu/tartalom/archivum/895-a-polgar-fiuk-altalaban-kurvaznak.html    ) Megjegyzem, ez utóbbival sem találkoztam soha, Ámerikában élt, Apu halála után hirtelen elárasztott levelekkel, amelyekben elmagyarázta, milyen is az élet, a politika − itt, Magyarországon. Ezeket nagyon megböcsültem, mint azóta is minden, partvonalon kívülről bekiabálóét. Nagyokat röhögtem, kedvesen válaszoltam, aztán levelet, választ mind kidobtam. Egy idő után kaptam valami hivatalosnak tetsző papírt: meghalt a doki. Is.

Na, tehát a Tanti.

Három-négy esztendővel volt fiatalabb Anyámnál, ezt a korkülönbséget néhány évtized múlva tíz-tizenkettőre növelte társalgásai során. Pesti úrilányok voltak a harmincas években, ennek megfelelő életmóddal. Apjuk (vulgo: a Nagyapám) építész volt, lányai szerint igen jeles, akinek nevét, emlékét számos fővárosi bérház földszintjén őrzi az akkor még obligát fölirat. Évtizedek után nyomát sem lelem nagytatusomnak, sem építészeti dokumentumokban, sem házak belső falán. A konfabuláció valószínűleg lányai terméke; kellően ismertem mindkettőt: áldott nagy sznobok voltak.

Az úrilányka-életmódot az öreg fizette. Belefért minden, lovaspólón és golfon kívül, a továbbiakról lásd és halld Sennyei Verát, Vas Istvánt, Ránki Györgyöt, az Egy szerelem három éjszakáját: http://www.youtube.com/watch?v=eKQZNRPXl6Evú 

Sem Anyu, sem a Tanti nem volt egy nagy lumen, de minek is: akkoriban az úrileánykák férjhez mentek, passz. Addig Anyu megkísérelt divattervező lenni, az olyan sikkesnek tűnt. Nem jött össze, de Rotschild Klári fölajánlotta, hogy odaveszi magához tanoncnak, kis fizetés is akad, és csak a délelőttjei foglaltak. A Tanti? Ő „tizenhat éves volt és szőke/s a hatodik á-ba járt”, illetve egy vasárnap éppen víkendbabáskodott („kicsit rassz/kicsit jassz/mindenféleképpen klassz/ő az én kis/víkendbabám”) a Rómain. Kikötött egy kétpárevezős, két jó-, ló- és szeplősképű, szálas legénnyel. Angolokkal. A Fekete-erdőtől lapátoltak a Fekete tengerig, a Római csak egy megálló. Tanti odaperdült, s mert gagyarászott valamennyire angolul, tolmácsnak ajánlkozott. A fiúk a tervezett egy nap helyett egy hétig maradtak, majd start tovább − vissza a Fekete-erdőbe, onnan meg haza. Két hónap kellett, míg a kevésbé szeplős (nem angol! Felejtsd el! Megsértődik! − sikított a Tanti) skót srác (amúgy gépészmérnök) elintézte a papírokat ott, a Tanti itt, és már itt sem volt. Mármint a Tanti. Aki férjhezszaladt Albionba.

Apja, nővére gyászba borult. 

Leveleztek, sűrűn; a távolság megszépít ugyebár mindent: a kutya-macska barátságú testvérek hírtelen imádni kezdték egymást. Különösen Anyu rajongott az ő gyönyörű, okos húgáért. Aki meg örökmázlista is volt. Nagyapám bizonyos törvények okán (amelyek alkotóiról mostanában közterületeket, -intézményeket neveznek el; dicső alakjukat megszoborják; őket és eszméiket a jelen hivatalos politikájának részeivé teszik) kirúgták minden munkahelyről; az időközben szabásszá lett Anyu kezdőfizetéséből tengődtek − isten veled Budapest, te ÉDES!  Azután Nagyapámmal Dachauba, Anyuval Lichtenwörthbe vetették az irányt − isten veled Budapest, te ÉDES! Anyu negyvenöt tavaszán visszaérkezett, Nagyapám soha − isten veled Budapest, te ÉDES!  A Tanti meg ezalatt végig Manchesterben − isten veled Budapest, te ÉDES! 

Folytatódott a levelezés, sőt: csomagok érkeztek (tejpor, tojáspor, kakaópor), meg IKKA-utalványok (tejporra, tojásporra, kakaóporra). Anyu mitikus alakká rajongta nekem a Tantit, a föld legszebb, legkedvesebb, legokosabb, legsatöbbibb nőjének, testvérének, tantijának.

Aki azután megjelent.

Ötvenöt volt, a pályaudvaron szeráfok harsonáztak, fölsorakozott a díszezred, és a vagonból karjainkba zuhant (merthogy megszorult a lépcső rácsában a nem éppen vonatúthoz alkalmas cipő tizenöt centis tűsarka) Ő. Festett haj, túlfestett arc, ízléstelen ruha, széles (az első másodperctől úgy éreztem a  magam hét évével: hamis) mosoly, majd összeborulás, testvéri bőgés − ez kb. őszinte volt.

Kaptam valódi csokoládét − utáltam, mint minden ennivalót. Kaptam valódi focilabdát − én, a kétbotlábú. Kaptam valódi Kodak boxgépet − amely inchben méretezett, tehát Magyarországon nemigen kapható filmet igényelt. Furcsa, magas, erős hangon beszélt, szinte falsettben. És csöpögősen, nyálasan, túláradón. Elébb azt hittem, csak velem, hiszen Apu figyelmeztetett korábban, hogy a Tantinak nincs gyereke, talán nehezen találjuk meg majd a közös hangot. De nem. A Tanti mindenkivel így konzultált, és szinte mindenkin láttam akkor is, később is az udvarias mosolyba burkolt értetlenkedést: mit teng itt ennyire túl ez spiné?

Minden fenntartás, kétség nélkül csak Anyu rajongott érte. A szó szoros értelmében leste minden mozdulatát az ő csudahúgának. Mi több: egyre inkább úgy érezte, hogy szeretetét csak a húga kaphatja, aki szereti őt, ellentétben velünk, férjével, fiával. Ez nem csupán egy kissrác akkori, vagy utólag belemagyarázott érzése volt. Anyu úgy huszonöt-harminc év múlva többször, nyomatékosan ki is fejtette: ez neki szilárd meggyőződése.

Ma úgy mondanám, mert vénültem, s tán higgadtabb lettem: „kicsit elvarázsolt” hölgy volt. Akkor, évtizedekig, halálán túl is rosszindulatú, hamis, smucig, önző dögnek tartottam. Én, a nagy megértő, a cselekedetek lelki rugóit kereső, azokat meglelvén mindig, mindenkinek, mindent  megbocsátó Én.

Ötvenhat után ismét csomagokat küldött, immár rendszeresen. Ezek lettek Anyu, ergo a család kevéske jövedelmének (Aput is koldusbérem tartotta a Magyar Posta) kevéske kiegészítői. Rúzsok, púderek, szempillaspirálok, nylonharisnyák − minden szín, méret. Revlonok! Hoppá! Én, a bakafántoskodó mindentudó kisilabizáltam csekély angoltudásommal a szintén a csomagokban érkezett divatlapokból, hogy ezek a kozmetikai cikkek, harisnyák hiába márkásak! Egy-két éve színük, formájuk, stb. kiment a divatból, sale-eken, töredékáron is alig lehet őket elpasszolni − csak az én Tantimnak, meg a mit sem sejtő Anyámnak és kuncsaftjainak. Amikor itthon most pár éve megjelentek az „Angol Ruhaturkálók”, és megostromolták őket a jó magyarok − röhögtem. Hozzánk már a hatvanas évektől érkeztek a valódi, tehát angliai second hand shopokból, sőt: kilós ruhavásárokból származó, itthon csudaszámba menő pulcsik, kardigánok, kosztümök, kisestélyik, kabátok, szoknyák, cipők, mifrancok. Anyu látta el potom áron a legsikkesebb cuccokkal az egész környék szebblelkű és szebbkeblű hölgyeit (ez utóbbiakat az én legnagyobb gyönyörömre: a kulcslyukon át figyeltem a ruhapróbákat, és lendületesen, nagy kedvvel, örömmel maszturbáltam. Kb. ez volt az egyetlen jó, amit, ha igencsak közvetetten, de a Tantinak köszönhettem).

Amúgy meg égett a pofám. Először is: átverésnek éreztem az egészet. A Tanti beszerzési forrásként kinti barátnőit nevezete meg, hogy ugyanis azoktól kapta, ajándékba a szegény magyaroknak, juttassa már el hozzájuk. Ezt az én szegény Anyum meg elhitte, naná, hát mi oka lenne kételkednie az ő csudahúgában? Aztán gyűlöltem a kufárkodást, az alkudozást, amit a kis kégliben óhatatlanul is hallanom kellett. Utáltam magát az üzletelést? Minek ez? Kell ez? Kellett, de mennyire kellett! Csak ezt az én finnyás, sőt: sznob lelkem nem tudta földolgozni. Én barom! És olykor még ma is szégyellem az egészet, mert mintha annullálná rögzült szövegemet, miszerint mi csórók voltunk. Pedig azok voltunk, a csomagbevételek ellenére is, nagyon azok. Egyszer én is kaptam ajándékot. Anyu egy megírta, hogy majd megdöglök egy farmerért. Szép, nagy betűkkel le is véste a márkát: LEVI'S 501. Meggyütt, LEVI volt a neve, és rajta  minden varrás, tűzés, mifene - fehér cérnából. "Ez legalább olyan jó, és olcsóbb is" - írta mellé az én Tantim.

Miután  − immár a szálas, skót férjjel és egy Lanciával − többször is itt töltötték a nyarat (értsd: nálunk laktak, ettek, ittak; ingyér’, hiszen ugyebár ez természetes) hatvannégyben (!) meghívtak mindhármunkat, három hétre! Előtte három nap Párizs! Nagy-London egyik kertvárosában laktak, Croydon közelében, jellegzetes angol ikerházban. Nem ragozom, kitettek magukért, programokat szerveztek nekünk, Oxford, Stratford upon Avon; London többször is: British Museum, Tate Gallery, stb; még egy biciklit is szereztek nekem, aminek qrvára örültem: soha nem tudtam cajgázni, az előtt se, akkor se, máig. Mindegy, a jó szándék a fő. Iszonyatos kajákat adott a Tanti, amelyeket férje mennyeinek nevezett, Apu hallgatott, én ugye nem ettem − Anyu három nap után átvette az ügyet. Bevásárolt, főzött, sütött, mosogatott, majd takarított, mosott. Cseléd lett. Amúgy addig nem hittem, hogy létezik ilyen kosz egy épeszű családban. Ragadtak a tányérok a poharak. A szobámban húgyfoltos volt a lepedő. Szemtanúja voltam, mikor a férj leöntötte vörösborral a fehér ingét. Az tisztítás után valami leírhatatlan magenta-pink-piros színű lett. Haláláig hordta, Pesten még az Operába is azt vette föl, az egy szem, mindenféle és egyre több foltot őrző sárgászöld zakójával. És még volt pofája − miután fulladásig zabálta magát Anyu paprikáscsirkenokedlijával − azt mormolni  a Tantinak: − Te jobbakat csinálsz. Pechje volt, meghallottam az angol mondatot. Mint azt is, amikor fojtott de valódi ingerültséggel megkérdte nejét: − Ő minden nap megeszik egy banánt?! Az Ő = Én. Mint többször mondtam, pocsék evő voltam, viszont a banán ízlett, hát egyedüli táplálékként megettem naponta egyet. Akkor, ott az ára kábé annyi volt, mint nálunk az almáé, főszezonban − adták a gyarmatok, pennykért. Látogatásunk végefelé egy este leültettek minket a nappaliban, és ünnepélyes arccal megkérdezték: nem akarnék-é maradni? Mármint Angliában. Egy év nyelvtanulás, párhuzamosan tanulmányi felzárkóztatás. Abba a magániskolába járhatnék, ahova anno a férj, aki hajdani egyeteménél, az University of Londononnál is nagy eséllyel tudna szerezni nekem majd egy ösztöndíjat. És ezt olcsón megúszhatnánk, mert lakhatok náluk, diplomáig. Miiiii? Itt, ITT lakni, élni? Számból kinézett banánon, évekig? Elzavartam őket, csúnyán, mind a tizenhét évem indulatával. Ez a visszutasítás azóta első helyezett az "Életem elkúrt döntései" elnevezésű, aránylag nagy mezőnyű versenyszámban. 

Tanti sűrűn igyekezett titkolni, mit is dolgozik. Én persze nem lettem volna én, ha nem derítem ki: pedikűrös volt. Ezt tagadta, kifejtve, hogy messze a pedikűrösök fölött van, már-már ortopéd orvos, lévén különleges diplomájú lábápoló. Amint tehették, tehát a hatvanas évek végén, amikor a férj kibulizott egy vastag végkielégítés+nyugdíjat, átköltöztek Spanyolországba. Az elsők közt ismerték fel, hogy ott sokkal olcsóbb az élet, mint Albionban. Öltözködésre addig sem költöttek, fűtésre errefelé nincs szükség, fillérekbe kóstál a kaja, a pia (a férj napi három üveg olcsó vörös bort nyomott be, ha csak nem volt valami parti: akkor hatot − ez volt kevés szimpatikus tulajdonsága közül az egyik). A Tanti fösteni kezdett. Semmi előtanulmány, semmi rajz kezdetnek − egyből olaj, vastagon a vászonra. Iszonyatok voltak, de a környék külföldiekből álló kolóniája elájult, a Tanti művész lett! Kiállításokat szerveztek neki, és, bazmeg Andai: akadtak „műértők”, akik  vásárolták a förmedvényeit!

Voltunk ott is, én csak egyszer, nem ragozom: megfogadtam, hogy ide többé be nem teszem a lábam. Apuék még párszor kiutaztak, de aztán Apu követte a példám. Ám Anyu minden évben eltöltött ott egy-két hónapot. Megint cseléd lett. Az előbb fölsoroltak mellé bevállalta a varrást is. Függönyök, ágyneműk, ruhák az ő drága húgának. Valahányszor hazajött, fulladozott a megaláztatások miatt érzett dühtől, − Soha többé! − zokogta, hogy azután pár hónap múlva örömtől repesve készüljön az újabb látogatásra. Azt hiszem, ő tényleg szerette a testvérét. Abban pedig biztos vagyok, hogy a testvére nem szerette őt. A Tanti a férjét sem szerette. A Tanti senkit sem szeretett. A Tanti szeretni is önző volt.

Apu nyolcvanötben halt meg, Anyu pár hónapra rá. Előtte megígértette, hogy „ha valami történne vele”, tartom a kapcsolatot a Tantival, sőt: − Vigyázz rá, kisfiam, ő szegénykém annyira gyenge az élethez, annyira nem érti… − mondta ezt az általam ismert nők közül a legkeményebbről.

Mindkét temetésre eljöttek. Előtte tapogatóztak, megszállhatnának-e nálunk; én kéjes vigyorral sajnálkoztam: − Hát hely az még talán lenne (talán? Akkori nejemnek tizenvalahány szobás kis vityillójában laktam), de hát ez Szentendre, innen naponta bebumlizni, hááát… A ti korotokban, állapototokban nem kockáztatnék. (Mert ha már itt vannak, csak nem fognak a temetések után üstöllést hazamenni? A háromhetes retúr repülőjegy harmadannyiba sem kerül, mint a háromnapos!).

Egy idő után megindultak a levelek. Nem sokra rá már hetente jöttek. Mindben ugyanaz: mit csináltak, merre jártak, kinél volt parti, kik voltak az ő partijukon. És hogy mennyire hiányzik neki Anyu. Naná, gondoltam, megesz a kosz, mi? Tízből tán egy levélre válaszoltam.

Pár év után kezdtem megenyhülni. Mint mondtam, nyílván az öregség tett megértőbbé: nagyon egyedül lehet ez a nő, mint tulajdonképpen egész életében. Ha nem annyira, mint Anyám őt, de azért szerette Anyámat. Akkoriban nősültem újból, nászút? egye fene, kimegyünk pár hétre, ha már annyira akarja az a szerencsétlen vénasszony − mert majd’ elfeledtem: minden levelében szinte könyörgött, hogy legalább még egyszer az életben, de menjek el hozzájuk. Megszegtem hát fogadalmamat, lefixáltam vele egy (naná, hogy háromhetes) terminust, oszt új asszonykámmal nekivágtunk. Két hét múlva, kemény ráfizetéssel, átváltottuk a repjegyeket.

Addig? Feleségem, akihez képest én vagy Anyu felületes, piszkos, mocsokban élők vagyunk-voltunk, már másnap nekilátott a nagytakarításnak, merthogy az első éjjel viszketni kezdett a bőre. Én, aki akkorra (még csak) kilencven kilós zabagép lettem, a falat kapartam az éhségtől: reggeli = két szelet pirítós, lekvár; ennyi, még vaj sem.  Ebéd: egy szelet, rántott húsnak nevezett szörnyűség, két szem BROKKOLIVAL! Vacsora: két  szelet pirítós, közte darab sajt. A negyedik nap bevásároltunk, de a kaját (én állat! Gyáva szar!) röstelltem bevinni a házba: leraktuk kint az ablakunk alá, be, köszönés, bájcsevely, majd uzsgyi a szobánkba, be csempészni a zabát. Csak tartős, nem romló kajákat vettünk, mert a frigó ugye az övék, kint a konyhában − nem bukhatunk le!

Ha már ott vagyunk, átmentük Ceutába. Ez ugyan spanyol fennhatóság vagy mi, de mégis csak Afrika! Azonkívül és továbbá, valamint főleg: vámmentes terület − vettünk ezt-azt, fillérekért. Már csak visszatérőben jutott eszünkbe: baj lesz. Lett. Amikor megmutattuk zsákmányainkat (vazze: a legfőbb értékek egy női meg egy férfi Seiko karóra) befagyott az egész Gibraltári-szoros: − Mi, nyomorúságos, kódis vének etetjük, itatjuk, ajnározzuk EZEKET, felelőtlen, könnyelmű, magukat csórónak hazudó, GAZDAG MAGYAROKAT − ez a világ, de legfőképpen ők, azaz EZEK: megértek a pusztulásra.

Ilyen feszült helyzetekben olykor gyorsan vág az agyam (meg volt bennem nehány korty vámmentes whisky is), szóltam hát, vigyorgókedvesen, és a hely szellemétől ihletve, mint egy spanyol grand: − És azt szeretnénk, ha csak kissé is viszonozhatnánk mindazt a kedvességet, szeretetet, amit most tőletek kaptunk (a „most” szó kissé megnyomva…), ezért kérünk, fogadjátok el meghívásunkat egy kis ebédre, mondjuk holnaputánra, valamelyik tengerparti vendéglőbe!

Másnap végigbaktattam a bícsen, kiválasztottam a legelegánsabbnak tűnő kajáldát, megrendeltem másnapra a pajjellát (mert az úgy jó, ha sokat, tán egész éjjel sül, csak neked, névre szólóan, mint egykori pesti pékségekben a sólet, a lezárt, lepecsételt cserépedényben). Azután átvariáltam a repjegyeket, és amint baktattam a hőségben visszafelé, eszembe jutott a Tanti még első nap elejtett megjegyzése-fölszólítása: − El ne mond itt, az ismerőseimnek, hogy te zsidó vagy! Mert akkor kiderül, hogy én is az vagyok. Néztem rá, a vérvörösre rúzsolt szájára, a szürkére púderezett arcára, veresre festett, ritkás hajára, orrára, fülére − és eszembe jutott Apu egy bon mot-ja: − Rajta van az egész hitközség. Megígértem: el nem mondom. Amúgy nem is lett volna kinek, nem találkoztunk mi senkivel-semmivel az alatt a két hét alatt. 

Másnap azután gyütt a bosszú,, egy (vagy több?) életért. Megjelentünk a hótelegáns restaurácijában, kiöltözve. Mi, ketten magyarok valóban, ők: ahogy elképzelték az ideillő protokollt; nagyon égtek, már az első percben, ám ezt még elviselték, ma már azt hiszem: észre sem vették. Fehérszmokingos pincérek kezdtek nyüzsögni köröttünk; whiskyket rendeltem tőlük, maltot, tizennyolc éveset a férfiaknak, Manhattant a hölgyeknek. Már eddigre az én két rokonom kissé elsápadt.

Előétel: tenger gyümölcsei, pármai sonka sárgadinnyével, kaviár, stb... Nem tudom, közvetlenül ezután mi történt, merthogy az étterem közepén ledobtam magamról a civilizációt, azaz a nyári selyem öltönyömet (Fáy utca, kínai piac, háromezer), és egy szál fürdőgatyóban végigcaplatva a vastag szőnyegen, majd a parti homokon − zutty a tengerbe. Úgy tíz perc múlva vissza, törülközés (az étterem jóvoltából, ahol előző nap − óvatos hun, aki voltam− azért meg kérdeztem, mit szólnának egy ilyen Sobri Jóskás izéhez, azt válaszolták,  hogy bár Mr. Sobrit nem ösmerik, de  Mr. Niki Lauda, a tulaj meg a haverjai rendszeresen így hűsítik itt magukat), majd, mintha semmi nem történt volna, vissza az asztalunkhoz. Némely szmokingos vendég mintha mély irigységgel szemlélt volna.

Az asztalOMNÁL két élő jégszobrot találtam, de azért enni tudtak − bár többé nem is szóltak hozzám, hozzánk.  Az egész hecc egy vagyon volt − megérte. Másnap hajnalban búcsú nélkül elhúztunk a malagai reptérre.

Még fölbukkantak párszor Pesten, olcsó belvárosi panziókban:  mint említettem, a pasi ugyanabban az ingben-zakóban, a Tanti ugyanazzal a stíllel: azt hiszen akkor már valóban képtelen volt fölfogni, hogy rég elmúltam hét-huszonhét-ötvenhét éves. És − bár eszembe jutott − ezektől érdeklődjem hajdanvolt bátyámról?

Hiszen azt sem értettem, miért jönnek újra és újra? Rajtam kívül senkijük; én szarok rájuk; ők, járóbotos két vénember, túl a nyolcvanon − mit akarnak, mit keresnek itt? Ezt még ma sem értem, kétezertizenkettőben, immár négy-öt évvel a haláluk után.

Akkorra annyira azért megenyhültem, hogy azt kívánjam: legyen neki(k) könnyű a Föld.

Az én Tantim átkozottul fura, tán gonosz ember volt. Meglehet, mások meg engem tartanak annak. Hááát, tudod mit, Andai? Ha ezek a halálom után rólam is csak annyit mondanak, hogy „RIP, Polgár Gyula” − avval én kiegyezem.




 

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!