- Kell ez? Kit érdekel? Az emberek nem szeretnek betegségekről hallani, ha csak nem a sajátjukról szól a fabula. Különben is, többször dumáltunk az én kis tbc-mről, igaz, csak rövideket, töredékeket, de te, szemét Andai, azokat is megírtad. Összefoglalni, kiegészíteni? A sztori maga elintézhető két-három oldalon, de már az előzményei, és főleg a következményei! Állati hosszúra sikerülne, a mai olvasó lusta ennyi dumát befogadni. Az emlékezet pedig valami baromi cseles dolog. Azokról az évekről, hónapokról elég sokat őriz a memóriám, de jóval kevesebbet, mint akár pár éve, és a megmaradtakban sem vagyok már biztos: valóban úgy történtek? Mi esett ki? Mi az, amit akarva-akaratlanul hozzáköltöttem, és ezeket a hantákat már nem tudom a valóságtól szétnyálazni? Annyi bizonyos, hogy csak az elmúlt egy-két évben, amikor sajnos akadt időm bőven, túlságosan is bőven, és a megengedhetőnél jóval többet foglalkoztam magammal, jöttem rá: azok a hónapok, ezerkilencszázötvenöt és ötvenhét között, szóval jórészt azok determinálták  az egész életemet. Kínokkal teli előzmények után vegyél ki egy amúgy is anyás-apás gyereket a szokott környezetéből, rakd egy másikba, ahova nem illeszthető, ahol senkije, semmije; küldj rá halálos betegséget, némi polgárháborút, azután, ha túléli, ne csodálkozz, hogy soha a büdös életében nem lesz egy könnyű ember.  

Baromi sokat betegeskedtem gyerekkoromban. Állandóan nátha, megfázás, influenza − te, faszikám,  ismertük egyáltalán akkor, az ötvenes évek elején ezt a szót?  Hozzá csontsovány voltam, ha napra álltam, átsütött rajtam. Amikor utóbb, még felnőtt koromban is kérdezték orvosék, milyen gyerekkori fertőző betegségem volt, röviden tudtam válaszolni: skarlátot kivéve minden. Elkerekedő szemüket látva, még büszke is voltam e teljesítményemre. Az egyik bakafántoskodott: miért nem látszik a karján a himlőoltás? Tudod, egymás alatt az a két, ráncosodó kör a bőrön; mint ma már tudom: akár egy golyónyom, lövésé. Hát mit tudtam én? Csak arra emlékeztem, hogy anno meg is büntettek e hiány miatt: az éves orvosi iskolaorvosi szemléken, valahol kint Újpesten, újra és újra nekem estek azokkal rémes szikefélékkel (foto: Orvostörténeti Múzeum): keresztet, ikszet vágtak a bőrömbe, abba a himlő elleni valamit, szérum? vakcina? tököm tudja, miszar, de kurvára fájt. Voltak nekem ilyen visszatérő konfliktusaim az egészségüggyel: a garatmandulámat négyszer vették ki, mindig visszanőtt, most is van, de ebben a korban ki nem szarja le. Azok is eszelősen fájtak, de legalább olyankor kaptam fagyit, bőven − enni utáltam, de a fagyi… a fagyi az más.

Hogy miért feküdtem szinte állandóan valami nyavalyával otthon? Mi volt az a szó szerint beteges soványság? Azt hiszem, a gének. A vér. Idős géneket, öreg vért örököltem a szüleimtől. Úgynevezett kései gyerek voltam, mert akkoriban nem volt természetes, hogy emberek negyvenen túl hoznak össze kisklambót. Erre sem a társadalom, sem az orvostudomány nem volt fölkészülve akkor, és az emberanyag sem volt igazán megfelelő, szemben a mai negyvenes-ötvenes-hatvanas szülőkkel, akik jól, sőt megfelelően táplálkozva, sportolva, egészségtudatosan élnek.  Az én szüleim munkaszolgálatban és koncentrációs táborokban gyakorolták a wellnest.

Jártunk mi mindenféle orvoshoz, bőrgyógyásztól urológusig, szívspecialistától tüdősig − semmi; csak az a kis pénzecske, amiért Apuék hullára melózták magukat, fehér köpenyek zsebébe vándorolt, folyvást. A betegeskedés tehát megszokott, alapállapot volt.

Ami természetesen szar ügy, de egyszersmind jó is. Lóghattam a suliból. És ez, betegségtől függetlenül, vándorünnep volt. Én ugyanis utáltam az iskolát. Akkor is, később is. Nem csupán és nem elsősorban azért, mert éppen a sok kiesett idő miatt nem tanultam meg tanulni. De egyszerűen nem fogtam fel, hogy ezt miért kell, amikor annyi jobb, érdekesebb dolog is van a világon! Ám még ez is semmi! Hát miféle eljárás az, hogy reggel nyolctól délután kettőig bezárnak engem egy randa épületbe, és ott csengőszóra, percre beosztva kell ÉLNEM! Már egyáltalán: miként lehet ezt életnek nevezni? Az ilyen drill pszichésen kiakasztott,  fizikálisan megbetegített, még felnőtten is, bár akkor csak rövid ideig: huszonegy évesen nyugdíjamig sikerült kötetlen munkaidejű melókat szereznem, és ezzel a kötetlenséggel nagyon is éltem. Biztosra mondom, minden túlzás nélkül: ha ez nem így alakul, már rég bediliztem volna, a szó szoros értelmében. A másik hátránya a sok lógásnak: sem a tanagyagot nem tudtam követni, sem a közösséget, az osztályt, a társaimat; képtelen lévén velük együtt lenni, játszani, dumálni − kirekedtem. Először, de nem utoljára.

Ötvenöt végén Anyu kiszúrta, hogy állandó hőemelkedésem van. Nem vészes, harminchét-egy, -kettő − mindegy, újabb körtúra tucatnyi orvosemberhez. Nem találtak semmit, naná. Hogy engem megint megtortúráztak e tucatnyi helyen − na bumm, és akkor mi van? A beteg kussoljon. A beteg tűrjön. A beteg örüljön, hogy él − még ha csak, sőt és pláne nyolc éves.

Ötvenhat márciusában némileg hörögve-harákolva kezdtem szedni a levegőt. − Nem vészes, apró hörghurut − így a dokik, újabb röntgeneket követően (mellékesen: engem öt és tizenöt éves korom között annyi radioaktív sugárzás ért, amúgy merő jóindulatból, hogy szerintem világítottam a setétben −  a később esztendők dózisairól ne is beszéljünk. Két lábon járó Csernobil, aki voltam).

A tavaszi szünetre szokás szerint kicsaptak a „jó levegőre”, Urbán szabóhoz, Pesthidegkútra, ami akkor még valóban jó levegőjű falucska volt. Ott komolyan nekiláttam hörögni. Bármely horrorfilmben alkalmaztak volna. A helyi körzeti orvos aszondta: − Szamárköhögés, mire én aszondtam: − Olyanom  már volt; megrántotta a vállát, én is megrántottam a vállam, mentem vissza a templomkertbe ipi-apacsozni. Amikor Anyuék vasárnap jöttek látogatni, majd elájultak. Összecsomagolták a cuccomat meg engem, taxival(!!!) haza, onnan telefonáltak Ida néninek a lakására (Dr. Hoffmann Ida, a magyar tüdőgyógyászat, különösen a gyerekkori TBC-k iskolateremtő, nemzetközi hírű tudósa, régi családi haver, a Szabadság-hegyi Állami Gyermek Tüdőszanatórium főnöke, áldassék az emléke, aki korábban is foglalkozott velem). Ő odatartatta a telefonkagylót a tüdőmhöz, majd csak annyit mondott: − Azonnal hozzátok, azonnal! − és lecsapta.

Itt álljunk meg, csatoljunk vissza. Ennek a fenti és a most következő pár mondatnak, azaz a történéseknek volt-van valóságalapjuk, nem is kevés. Ám hogy mindez az évtizedek során kerekedett, gömbölyödött; színes SZTORIVÁ, csattanós anekdotává serdült, azaz változott nem csupán a magam, de a szemtanúk, a résztvevők színesítő elmondásai okán és következtében − nos, az hótziher.

A szaniba érkezést (taxi!!!) követő eseményeket tehát már illő kétkedéssel idézem fel. Annyi biztos, hogy nagy sürgés-forgás fogadott (vasárnap!). Ida néni beöltözve, határozott hangon, de nem éppen derűs állapotban utasította folyamatosan a (mint utóbb kiderült: szokatlanul nagyszámú) orvos-ápoló-műtős seregletet. Engem villámgyorsan elragadott ez a sok ember a szüleimtől, már csak arra éledtem, hogy röntgeneznek, megint, elképedt mondatokat, szavakat suttogva. A következő kép: anyapucéran, homlokomat, karjaimat, lábaimat, törzsemet leszíjazva fekszem valami ágyon, felettem vakító lámpák, fényükben féltucatnyi fehérálarcos fej − azután jöttek a kínok.

Amennyire akkor és utóbb megtudtam: valahol-valahogy összeszedtem egy tbc-t.

Ez az utcán vagy az iskolában történhetett. A lakásunk kicsi volt ugyan, de jutott nekem egy kb. külön szoba (azaz a szoba-hallból a hall, összecsukható üvegajtóval leválasztva a szobától). A kégli tiszta volt, száraz, kellően fűtött, stb., nem éppen egy bacitanya. A „sima”, a „szabvány” tüdőbajtól naná, hogy eltérően, ez az én szörnyem a nyirokrendszeremet támadta meg (tessék utánanézni szakkönyvekben, guglin, mi az a nyirokrendszer. Nekem az elmúlt évtizedekben erre nem volt erőm. Mint ahogy precízebb, szakszerűbb magyarázatot adni a fentiekre és a következőkre se). Szóval ezt a nyirokrendszert szánzsén hazavágta a tébé, némi korai jelzéseket ugyan adva (a hőemelkedések, ugye, meg a „hörghurut”), de meglehetősen alattomosan, amúgy gyilkolva.

Merthogy majdnem kinyírt, a szenccségit.

A nyirok, ez az amúgy békés váladék, miután rendszerét elpusztította a kór, szépen elkezdett felgyűlni a tüdőmben, és − a közlekedőedények elve szerint; na miket tudok, he? - a légcsövemben. Mire fölszáguldottak velem azon a vasárnap a szaniba, már a torkomnál-gégémnél állt a trutyi. Órákon múlt, hogy nem fulladtam bele saját magamba.

És fenti bekezdésben nincs semmi fantáziálás.

Megműtöttek akkor − azután még hétszer. HÉTSZER! Belső műtétemény volt, vér és seb nélküli − iszonyatos. Előszörre nem volt érkezésem részletesen megfigyelni, milyen inkvizíciónak vetnek alá, a többi hét alkalom viszont már annyira kitanított, hogy tán magam is elvégeztem volna a beavatkozást valakin.

A beteg torkát, garatát, mindent ott felül a szájban, légutakat, miegymást ezer és egy injekcióval, bogyóval, kenettel előkezelik.  Kapsz szert hányás, öklendezés, nyálképződés, fájdalom, mifranc ellen. Amikor azt hiszik (mert nem tudhatják tutira, azt csak te tudhatod), hogy sikerült fájdalommentesre zsibbasztaniuk (sosem sikerült, esküszöm!) lenyomnak a torkodon át (ábra: Polgár Gyula gyűjtése) a légcsövedbe (tehát ösmételjük: a lég- és nem holmi nyelőcsőbe, az bakfitty) egy bronchoszkópnak nevezett ujjnyi vastag fémcsövet. Ebbe elébb egy másik fémcsövet dugnak, a végén tükörrel, minilámpával. Ezt a periszkópot le-föl nyuzbálják − leírhatatlan. Imígyen fölmérve tüdőd és csatolt részei állapotját, a tükrös csövet kiveszik és helyébe appart kis gumislagot tuszkolnak. Ennek kinti végén, értsd: a szájadnál valami szivattyúszerűség csapolja a nyirkot. A trutyit. Hogy minél alaposabb munkát végezzenek, ezúttal a gumicsövet  húzzák-vonják, és igaz, egy másik csőben, de az ilyenkor csak fölnagyítja a rémségeket.

Egy kései gondolat + egy „anekdot”.

Nem értettem, miért nem lehetett ezt az egészet altatásban lezavarni? (A múlt idő sem biztos: lehet, ma sem altatnak.) Erre se kerestem választ, csak saccolok: 1. egy kiskölöknél az altatás komoly károkat is okozhat, szívben, agyban, miegymásban. 2. akkoriban, tehát ötvenhatban a magyar orvosok nem voltak erre fölkészülve, mert 3. nem jutottak hozzá, azaz ez a qrva ország nem jutott megfelelő szerekhez − ld. még: hidegháború.

Sok-sok évvel később, a drága, nagy tudású, szuperművelt, kortárs műgyűjtőnek sem utolsó dr. Magyary-Kossa Béla volt a fogorvosom. Kezeléseim alkalmanként sokáig tartottak, mert minimum plusz félórát eldumáltunk könyvekről, lemezekről, legújabb képeiről. Kamasz voltam, de felnőttnek tekintett − nagyon kedveltem. Egyszer azt mondta, most ecsetelnie kell, valamiért valamit. Oda sem figyeltem, csak mikor már késő volt. Akkor vettem észre az ecsetelő oldat sajátságos, gyönyörű, mással össze nem téveszthető, áttetsző kék színét és éreztem meg förtelmes, mással össze nem téveszthető bűzét. Tán valami éter-izé lehetett? Faszom tuggya, bocs. Nem volt időm sikkantani sem, jött az avval a lével átitatott vatta, bele a számba. A dokit tizedmásodperc alatt telibe okádtam, de jutott asszisztens-nejének, no meg a méregdrága gépezetnek. Arra a folyadékra akkor már emlékeztem a szaniból: valami zsibbasztószerűség, de bizonyos páciensek (mint én, naná) rosszul reagálnak rá, értsd: vomitálnak tőle, üstöllést. Ezt (is) megelőzendő adják azt a bizonyos hányás elleni injekciót, a sok között. Magyary-Kossa volt olyan gentleman, hogy még ő mentegetőzött a tönkrehányt rendelője közepén, mocskos köpenyben (miközben gyönyörű felesége egy másik szobában zokogott): neki meg kellett volna kérdenie, nincs-e ellenemre az az izé. Mindezek után új fogorvost kerestem, nem volt pofám többé a Karinthy Frigyes úti rendelőbe lépni.

Back to the TBC.

Ida néni akkor, az első alkalommal sem kockáztatott. A műtőben összegyűlt sok fehér alak közt volt tüdősebész, aneszteziológus is. Ha ugyanis a hagyományos módszer (mert a fent leírt rémség hagyománnyá nemesült!) nem válik be, fölmetszenek, mint egy gyesznót a torba’, gigától ágyékig, úgy férkőzendő hozzá az én drága kis pájslimhoz. Erre végül is nem volt szükség, leszedtek az asztalról, eltolókocsiztak valami ágyhoz, egy kórterembe − onnét aztán nem távoztam kilenc hónapig.

Nem tudtam, ma sem tudom, mert nem akarom tudni, mivel-hogyan kezeltek-gyógyítottak. Nem akarok tudni semmit azokról a dolgokról. Talán magam is kielemezhetném ennek okát, de ezt sem akarom. Struccfejem a homokban. Ma már hiába is akarnám: a saját papírjaim, a leletek, zárójelentések rég eltűntek; a szani dokumentumai dettó: csak nem őriznek ötvenhatból kórlapokat?

Úgy tűnik, mintha a többszöri, eszelős nyirokcsapoláson kívül és mellett a fektetés, az egész napi fektetés a friss ájeren, kint, az ágyakkal zsúfolt, fedett teraszon (fotó: Népszabadság, Kéri Dániel) ; hűvösebb időben fejbúbig plédekbe gyömöszölve − nos ez volt a gyógymód. Rémlik valami időnkénti tabletta, még ritkábban egy-egy szuri − akkor sem, ma sem tudom, miket nyomtak belém. Orvoshaverok mondták utóbb: „köszönhetően” a politikai helyzetnek, itthon majd’ minden orvoslás a háború előtti állapotokat tükrözte, mivel új eljárás, gyógyszer nemigen bírt átjönni a vasfüggönyön.

A kóterem tizenkét ágyas volt, jobbra-balra hat-hat gyerek, középen a hosszú kajaasztal − ez szolgált minden másra is: tanulásra, levélírásra, játékra. Korösszetétel: ötévestől tizenötig. Ez nem jó, tapasztalatból mondom.

És most megint pszichologizálok egyet. A kisgyerek alapvetően gonosz kis állatfajta. Ha észreveszi társában a gyengeséget, ha meg nem is öli, de egy életre megsebzi. Pláne, ha ő maga is sebzett, beteg. Eleve adott egy rangsor: az idősebbek a főnökök. Közéjük tartozni lehetetlen, hiszen visszaverik, ha kell: szó szerint, a „betolakodókat”. Valami nagyon különlegeset kell tudni a fiatalabbaknak, hogy akár csak megközelítsék az olimposzi isteneket. A különlegesség lehet elképesztő seggnyalás, sőt, szolgaság felvállalása − akkor még ismeretlen volt a szó, hogy csicska. Maguk közelébe engedték azt is aki folyamatosan adott nekik valamit: otthonról kapott kaját, különleges írószereket, képeslapokat, olvasnivalót. A magam nyolc évével nem szerettem a folyamatos megaláztatásokat, veréseket és sajátos módon próbáltam megúszni azokat: meséltem.

A korábbi sok betegeskedésnek akkoriban volt egy (mint utóbb kiderült: szart sem érő, sőt) hozadéka. Rengeteget olvastam. Lassabban persze, mint pár év múlva, de még mindig sokkal gyorsabban, mint kortársaim. Elolvastam mindent, ami a kezembe került, mohón, fáradhatatlanul és természetesen kuszán, rendszer nélkül. Mindmáig így olvasok, több könyvet is egyszrre, plusz folyóiratok, újságok, no meg a net - ezért az a rengeteg, abszolút fölösleges, zavaros „tudás” az agyamban. Amíg csak elmeséltem egy-egy könyvet itt-ott, például a szanatóriumban, addig jó volt a sorom. Ám amikor azt hittem, végre elfoglaltam az engem megillető helyet az iskolai osztály, a kórterem hierarchiájában, nagyot estem, pofára. Mert kezdtem okosságokat mondani. Könyvből szedett ismereteket fölböfögni. Kérve, kéretlenül. Fényeztem, fitogtattam magam. Tenyérbe mászóan. Bele is másztam azokba a tenyerekbe. Gúnyoltak − állandóan, vertek − olykor. No most. Fekszik egy beteg kiskölyök a világtól, szokott környezetétől, családjától elzárva, betegen. Sőt, ha úgy tetszik: halálos betegen. A doktorok (mesélték Anyuék) soha nem mondták, hogy nyugi, nincs több veszély, inkább azt zsolozsmázták komor pofával: még mindig  nem lehet biztosat tudni. És akkor ezt a (mondjuk: objektív) állapotot a kor- és kórtársak megfejelik veréssel, csúfolással, ilyesmikkel: kicsi öröm. Mi tagadás: jellem-, de minimum lélektorzító. Bevallom.

Hogy ismétlem és sajnáltatom magam? Siránkozom?  Ok, Andai, igazad van. Szerintem ugyan nem, de mindegy: szarok a véleményedre. Nyavalygok, mert most jólesik. És különben is: te akartad.

Ami mármost megint a választott témát, tehát a TBC-met illeti − elvoltunk egymással. Jártam szanioskolába: kihelyezett tagozat, minden osztály egy teremben, mint Móránál − nem tanultam semmit, azt hiszem, de kaptam később bizonyítványt, örömöt az ürömben: nem kellett újrajárnom az osztályt. Rajzoltam, leveleket írtam (borzasztó hibákkal! még a sát nevemet is elbarmoltam!) (fotó: Polgár Gyula). Matricáztam (ez nem volt olyan egyszerű, mint ma, ha létezik még ilyesmi: vízbe kellett áztatni a képecskéket, onnan a szükségesnél nem később és nem elébb kivenni, lecsöpögtetni, de nem túl szárazra, fölsimítani a papírra, ügyelve, nehogy fölhólyagosodjék. Komoly, összetett, koncentrációt és kézügyességet igénylő művelet, nekem ritkán sikerült, naná) (fotó: Polgár Gyula). Egy idő után nem hörögtem, a hőemelkedéses napok is ritkultak − az illetékesek lazítottak az ágyhoz kötöttségen: ami akkor jött, az felhőtlenül jó volt. Az óriási parkban baromi jókat lehetett játszani. Magamfajta városi-aszfalti-bérházi kölyöknek minden új volt. A sok fa, a bokrok, a mögöttük szinte föllelhetetlen isteni búvóhelyek! Teljesen véletlenül fény derült egy érthetetlen képességemre: jó „hadvezérnek” bizonyultam. Valószínűsítem, hogy a könyvek hozták ki belőlem a hadistratégát. Mégpedig sikereset! Csapatom sorra nyerte a harci játékokat, számháborúkat, ezért irányítói, vagyis főnöki képességem megkérdőjelezhetetlenné vált. Abban a pár órában, amíg a harcok tartottak, a szani gyermekelitje is elfogadott vezérül − hogy azután este, megint valami ostoba vita során-után ismét kiközösítsenek.

Nem emlékszem minden kórházi beszámolók leglényegesebbjére: a kajára. Rémlik a reggeli: nagy kondérban behozott, tetején bőrösödő meleg tej − mindig utáltam. Tízórai, uzsonna: zsíros kenyér, megszórva pirospaprikával. Az asztalon viaszosvászon, azon két kancsó, állandóan: az egyikben víz, a másikban az a csodálatos, máig keresett ízű, hektószám főzött „tea”: cukor- és citrompótlóval. A három-, négyhetente engedélyezett szülői látogatások a többségnek a hazai kosztot jelentette. Én, a kaját akkor is, ott is utáló különutas, csak Anyu rántott húsára voltam vevő, legendás nőiszeszélyét bedobtam a közösbe − pár napig megváltva ezzel a nyugalmamat. Azt, hogy miért ilyen ritka a látogatás, a kor szellemének (uramisten! korszellem ebben is, itt is!) megfelelően magyarázták: a vidéki hozzátartozók nem tudnak (értsd: nem telik nekik) sűrűbben följönni Budára, hát legyen egyenlőség, hiszen a kommunizmusban mindenki egyenlő. Ó, hogy dúrtátok volna meg a Zanyátok! − persze ezt csak most írom-mondom, kétezer-tizenkettőben.

Aztán jött, ami jött, ami nem is annyira az én nyugalmamat zavarta meg (alig is értettem valamit az egészből), hanem az egész szanatóriumét, a városét, az országét.

Semmit nem tudtunk. Éltünk a magunk Varázshegyén, akadt, aki már évek óta. Amúgy miért, hogyan is tudhattunk volna, mi történik ötvenhatban? Bekerítettségünk miatt nemhogy szemtanúk nem lehettünk, de érdektelenségünk (má’ mér’? mijaz a politika?), gyerekvoltunk okán szinte kortársak sem.

És azért ezt is gondoljátok meg, kedvesim! 

Fekszel betegen hónapok-évek óta egy helyen, amelyről azt gondolod, hogy teljesen izolál a külvilágtól (ami tulajdonképpen a családot, a szülőket, testvéreket jelenti); majd beledöglesz ebbe az elszakítottságba, a honvágyba, amely még korábbi, rövidke, hajszálon függő életed legpocsékabb napjait, eseményeit, embereit is szépé, jóvá varázsolja már. És akkor kiderül, hogy a szarnál is van szarabb. (Ezt például megtanultam. Mára állandósult pesszimizmusom egyik oka.) Nincs látogatás. Nincs telefon. Végleg nincs külvilág. Aki nem élte meg, nem értheti, slussz.

A lövések távoli zaja még „izginek” is fölfogható: − Apuskám! Tisztára Timur és csapata! Amikor Csepel fölött hatalmas füstfelhő kezd gomolyogni (jól látható a városra néző teraszokról, kórtermekből: „örök körpanoráma”), az kifejezetten festői.  Midőn elmaradnak a kezelések, műtétek, lehet örülni. Orvosok, ápolók, műtősök, nővérek, takarítók, szakácsok tömegesen ragadtak lent, Pesten és Buda távolabbi részein. Hol van Ibi nővér? Hát Bordás doki? Beteg gyerekembereket minden változás tovább rémít.

Aztán jött az igazi rémület. Fölbukkant az októberi ködben, a szépen karbantartott murvás szanibeli úton egy teherautó meg egy kisebb darus kocsi. Viharkabátos, dobtáras géppisztolyos emberek. Amikor bejöttek a mi kórtermünk-az ÉN KÓRTERMEM szárnyába, füstösen-sárosan és üvöltve: − Tudjuk, hogy itt, meg a parkban fegyvereket rejtettek el a ruszkik meg a kommunisták! Adják elő, vagy kinyírunk mindenkit! − hát akkor, vazze, bégyütt a valóság a Varázshegybe!

És amikor pár perc múlva azon kaptuk magunkat, hogy géppisztollyal! GÉPPISZTOLLYAL! VALÓDIVAL! NEM REGÉNY- VAGY FILMBELIVEL a saját öt-nyolc-tizenöt éves a hátunkban szedjük kifele az ágyainkból a matracokat, párnákat, hogy szakértő kezek késsel, szuronnyal, mifranccal fölhasogassák őket ama bizonyos fegyvereket keresve − akkor bizony sokunk szó szerint összeszarta magát. Én valószínűleg csak azért maradtam ki ebből, mert ugye nem voltam egy evős típus, mi jöhetett volna ki belőlem? Én „csak” merevgörcs-szerűséget kaptam, pár perc múlva. Akkor vezényeltek át minket, „nagy fiúkat” ama bizonyos panorámás oldalra. Könyörgök: ott beteg csecsemők, meg egy-két éves kissrácok feküdtek! Ki velük az ágyból, matracszemle (értsd: hasogatás), azután visszapakolás. Matrac, csecsemő egy kupacra.

A felkelők estére eltűntek, akár a személyzet megmaradt részének jó része.  A többiek közül néhányan másnap már rohadt ruszkikat, szemét komcsikat emlegettek, ami alig volt kevésbé sokkoló sokunknak, mint az előző napi „tettleg inzultus”. Ugye az átlagéletkor ott tíz év lehetett. Az épülő szocializmusban-kommunizmusban szocializálódott, buta, beteg kölykök halmaza. Többségük ma már nyílván tagadja, de tanúnak jelentkezem: akkor és ott kissé meghasadt a tudatunk. Mi még láttuk pl. a hentesüzletet, kirakatában a zsírból készült Szálin-szoborral (ami a hőségben megroggyant, deformálódott a Nagy Vezér, s ezért a boltvezetőt elvtte az ÁVH) (fotó: fortepan.hu). Eddig hős, felszabadító szovjet elvtársaink - most ruszkik? A kommunisták a világ legkülönbjei mára: szemetek? Emberek, kedvesim! Megint arra kérlek benneteket, hogy meditáljatok ezen egy hangyányit: miként lehet ép lélekkel fölnőni ilyen, khm, „ellentmondásocskák” után?

Na, ezt most írd zárójelesen, Andai. Privát válaszom: szarul. Vagyok ugye én (és sok más bajtársam), akit (akiket) túl sok, olykor véres ellentmondás vett körül, majd' egész életünkben. Közülünk sokan, a széplelkek ismét menekülünk a valóságtól, olvasunk, moziba, színházba, múzeumba járunk − mind a valóság égi mása csupán. A világot hatvanon túl is fekete-fehérben látjuk, naivak vagyunk és kéretlen hősök: én is, sok hasonló haverom is folyvást igaz, ergo eleve vesztes ügyekért handabandáz(t)unk, indultunk rohamra, tömegeket vélvén támogatónknak, azután hátranézve láttuk-látjuk: a kutya sem követ minket. Zárójel bezárva.

Mint utóbb kiderült, november elején már hazaküldtek, „kiírtak” volna. Így huszonötödikén szabadultam, végtelen protekcióval: Ida néninek valami forradalmi bizottságot is mozgósítania kellett, hogy elengedjenek. Apu gyalog jött a Moszkva tértől értem, de azért hozott nőiszeszélyt. Bementem elköszönni a kórterembe, letettem az asztalra a süteményt; minden más cuccom az ágyamon, szépen rendbe rakva: a hagyományok szerint ez itt marad. Köszöntem, elköszöntem: senki nem válaszolt. Az addigi kb. utálat nyílt gyűlöletbe váltott már egy-két napja, mióta kiderült: hazamehetek. Ez a szemét? Én tíz hónapja (egy éve, két esztendeje, három éves korom óta) dekkolok itt! És akkor ez a kis geci, protekciós zsidrák, csak úgy kisétál? Úgy éreztem, én barom, hogy van valami igazuk. Ezt az ostoba, öngyilkos naivitásomat is megőriztem máig: én mindenkit mindig megértek; mindent mindenkor mérlegelek, az isten akárhová tegyen engem. Ezért azután bárki, bármikor átverhet, bizalmamba, szerelmembe férkőzhet, azzal visszaélhet − nem tudok változni-változtatni. Illetve ma már... Hatvanon túl! Mi vesztenivalóm lehet?! -  elküldöm az illetőt a picsába, Ennek persze semmi értelme, haszna, de nekem jól esik.

Gyalog jöttünk le a hegyről; fogas, busz sehol. A városra nem ismertem rá, de nem is nagyon érdekelt: haza, csak haza, szarok a romokra (fotó: fortepan.hu). Azóta sokszor olvastam, hallottam: „hatalmas kő esett le a szívemről”, „fölszabadultam”, stb. Tessék elhinni nekem, aki írások, szavak elemzésekor végtelenül cinikus bírok lenni: vannak ilyen érzések, ráadásul valódiak.

A Moszkva téren, a romok közt egy utcai árustól Apu vett egy-egy Kossuth-címert − máig tart bennem egy Moldova-nyöget, ami nyilván valódi, ilyet nem lehet kitalálni, márminthogy egy jelvénymacher úgy kínálja a portékáját: „Nem folyt hiába a hősök vére! Csak egy forint a Kossuth-címer!” (fotó: AGy)

November végétől ötvenhét márciusáig a Kresz konyhájában éltem. Ezt egyszer már részletesen elmondtam, le is írtad, most már unom, ha akarod, rakd ide azt a régi dumámat.

(Ok. Tehát − mert Polgár unhatja, én viszont lusta vagyok, a Zannya szömit, de tartozom magamnak, meg az ő örökkévalóságának, amin már évek óta dolgozom − itt van megint: http://www.andai.hu/tartalom/archivum/polgari-toertenetek/2168-ablakbol.html )

Márciusban tértem vissza az iskolába. A régi

osztályomba. Nem ismertem rá: sokan elmentek. És amúgy sem lehetett volna többé soha semmi ugyanúgy, mint régen. Hiszen hiába voltam hajdani diák − ösmeretlen maradtam sokáig, sokaknak. A „kiesés” a „normális” életből majd’ mindenki szemében

mássá

tett. Ráadásul továbbra is nagyképű, beképzelt okostojás maradtam, sőt. Eltűntem majd’ egy évre, mialatt történt ez-az, csak az azokat megéltek által érthetőek − néztem mint a moziban. Aztán, hogy mégis bekerüljek a pikszisbe, villogni kezdtem szanatóriumi élményekkel és (már megint, én balga) könyvből szerzett tudásommal, Amikor egy kiránduláson a budai hegyekben azt állítottam, hogy itt, Csillebércen atomreaktor van, és a mandarinnak nincs magja − majdnem megvertek. Megvertetek! A te pofádra is emlékszem, Andai! A legnagyobb közösségteremtőhöz, a sporthoz, különösen a focihoz − de erről is dumáltam már eleget − hülye voltam természetesen, megbocsáthatatlanul az − ez mindmáig kirekeszt sok társaságból. Tizenöt évesen találtam csak, a sors különös kegyelméből, nekem megfelelő közeget, egy könyvtárban. Hozzám hasonló, sőt: engem értékelő fiúk és főleg lányok közt − de ez végleg nem ide tartozik, ott sok jó volt, ha érdekel, beszélj rá, valamikor dumálok, de mindenesetre ott is kiderült, ismét és sokadszor: a rendszertelenül, rendezetlenül, összevissza agyadba tömött sok marhaság, nem marad más, csak fölösleges marhaság.

Az még talán fontos, hogy elbocsátásom után kéthetenként jártam kontrollra a hegyre − azóta nem ültem a Fogason. Ezerszer elmentem a szani mellett, tömegközlekedve, majd saját kocsival − elfordítottam a fejem. Azután, úgy két évvel ezelőtt, végigslattyogtam kívülről a Mártonhegyi úti kerítés mentén. Az egész ma is tüdős, de nyílván elegánsabb pulmonológiai valaminek nevezni. Lepusztult, kényszerkarbantartott, vedlőfalú épületek. Földszintes, nem túl nagy téglabarakkok. Az egyikben volt az „én” kórtermem − melyikben?  És nem is „egész” már az egész: a hajdan hatalmas park kis kertecskévé szűkült, körben luxusvillák.

De be − no, be azért nem mentem. Nem. Soha már.

Erre kb. biztosíték néhány adat. Huszonegy évesen száznyolcvanhat centi magas és negyvenhét kiló voltam. Egy barátnőm akkortájt − az előjáték kihagyhatatlan részeként − rendre megszámolta kiálló bordáimat, miközben „Ici”-nek becézett, mondván: teljesen úgy festek, mint a fotókon az auschwitzi-ak, az éppen fölszabadított lágerlakók. Ma bőven verem a mázsát; ha kihúzom magam, százhárom körül lehetek. Barátnő? Előjáték? Ugyan már… Emberek közt nem nagyon vagyok, ők sem fertőzhetnek meg. Mindenesetre szerintem egy mizantróp, alighím bálnát messzire elkerül a tébé, de még az a pulmo-izé is.


 

 

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!