− Ahogy a kedves kuncsaft óhajtja: akarja mogo karácsonyi anekdot? Megkapja. Kissé hosszú, nem baj? És… hogy is dallja a jó Petúr? Keserű lesz. Meg name’ csak azért, mert lassan közismert, hogy utálom a karácsonyokat.

Apunak  − osz-posz mint nekem − negyvenes évei közeledtével rengeteg ismerőse, haverja, és (elég az) két valódi barátja volt: a Dodi meg a Palkó. E kapcsolat részletezése nem ide tartozik, csak két apró eleme: nagyjából egykorúak voltak és ugyanaz a hadkiegészítő vette számba őket. Így azután ugyanakkor, ugyanabba a muszos századba kerültek. Árkot ástak, spanyol-lovasokat állítgattak a T-34-esek ellen (fotó: 2worldwar2.com), Dodi közben még énekelt is: apja nyomdokán az Operaház nagyreményű tenoristája volt, a keret folyvást daloltatta. Akácos út, Százados úr sejehaj, stb. − Dodi egyszer megpróbálta a Nessun Dormát is: két puskatusütéssel értésére adták, hogy ez itt nem a Scala. A mínuszok nem használnak a hangszálaknak, az addig sem munkaerejéről híres Dodi elnémult, ilyen rabszolga meg minek: negyvenhárom karácsonyán rúgta az árokba egy magyar keretlegény, majd beleeresztett két golyót.

Apu és Palkó negyvennégy mikulása táján szöktek meg, toronyirányt, gyalog Pest felé. Aput karácsonykor fogta el kéjre-kényre-kedvre, privát rabnak a Vörös Hadsereg egy őrmesternője, aki egy hónap után rájött, hogy a legény már a málenkíjnél is málenkíjebb robotot sem bírja. Kegyes volt, nyilván Apu addigi szolgálataiért: nem lőtte agyon azzal a böhöm nagy, fatokját puskatussá átalakítható Mauserjével (fotó: mauser.org), sőt, hagyta lelépni az untauglichot.

Palkó nem volt ilyen mázlista, hadifogság, back to the USSR, a változatosság kedvéért árkokat betemetni, spanyol-lovasokat lebontani. Negyvenhat karácsonyát azért már együtt ünnepelte a két család; az addigra, utólag! kikeresztelkedett szerencsétlen zsidócskák ugyan korábban sem tartották a vallást, de római katolikusként ekkor örvendtek először a Jézuska születésének. Némileg túl is spilázták: az aranykezű Palkó jászolt épített, aprócskát, de mérnöki pontosságút.

Nnna. Ha a fentiekben nincs elég karácsony, tehetsz egy szívességet. Szerintem még sok is van, de hát az utólagos beszámolók (by Apu & Palkó) e  tekintetben is egybehangzóak, elismerve persze eme egybeesések kissé valószínűtlen, már-már misztikus jellegét.

Hétköznapok, évek. Megszülettünk: én egyedül, Palkóéknál két srác, ritkuló találkozások, kirándulások, evezős túrák, születésnapi „zsúrok”. Az idő telt, mert az a dolga, az én karácsonyi sztorim meg még csak most kezdődik, ráadásul messziről.

A Sziget utcai általánosba jártam − másik történet, hosszú és nem éppen felemelő-vidám-kedves, hogy nagyon szordínósan fogalmazzak. Ami most idetartozik, az építészeti illetve „ideológiai”. A mostanában egyesek által pedagógusisten-példaként kezelt gróf Klebelsberg Kuno idején épült, KK elképzelései szerint, akár megannyi, egymásra gyanúsan hasonlító, mondhatni egyentársa. (Ha az egyiket megnézed, mindegyiket láttad − tán ezen elv miatt csak egyetlen képet tudtam kiguglizni a Sziget utcai suliról, készítője: Gyurcsány. Keresztnév nincs. Becsület szavamra.) Sok közös vonásukat az ideológiai alaptörvény határozta meg: csak semmi koedukáció! Pfúj! (Furaság: KK és társai ily’ irányú elmélete és gyakorlata nem is kicsit pásszolt egy bizonyos Dzsugasvili, egykor jónevű postarabló elképzeléseivel. A Generalisszimusz a NOSZF utáni koedukált rendszert abból a megfontolásból verte szét, miszerint a fiúknak minden gondolatukkal az elkerülhetetlenül bekövetkező világharcra kell koncentrálniok, nem vonhatja el marciális figyelmüket holmi gyévocska-csiripelés. Amúgy, ha így megy tovább ilyen lesz a H. Rózsa-modell is.)

Ez a KK-i elmélet ott, a Sziget utcában sajátos architektúrát öltött. Lévén az épület sarokház, az építész egyszerűt húzott: a fiú- és a lányoskolát ugyan egybe rántotta, a Sziget utcai front a fiúké, a másik a lányoké; de ÁTJÁRÁS PEDIG (egy földszinti, természetesen zárható kétszárnyú ajtót kivéve) NINCS! A lányoknál rekedt az orvosi rendelő (mert akkor még volt, majd’ minden iskolában, majd’ minden napon − és tartozunk az igazságnak: ezt is a Klebi forszírozta; ilyesmi viszont nincs Rózsánk programjában). Ezért ha valaki fiúcska-fiú-kiskamasz mondjuk összefosta magát, akkor csak tanári engedéllyel, némi osztálytársi támogatással és pedellusi felügyelettel rogyadozhatott át a dokihoz. Egy ilyen eset következtében kaptam két társammal igazgatói intőt: egyikünk nagyon rosszul lett, tanári engedély, pedellusi kíséret oké, de ez utóbbi, mire az orvos ellátta a gyereket, eltűnt, mi hármak felügyelet nélkül léptük át a demarkációs ajtót, bele az ott várakozó direktorba. A főtanerő nem hitte el orvosi magyarázatunkát, olyan erővel üvöltött, hogy kis híján mi, szanitécek is összeszartuk magunkat, és később hiába igazolt bennünket tanár, orvos, pedellus, akkora igazgatói intőt kaptunk, hogy ihaj.

És ez még mindig csak a bevezetés volt. A szálak most kezdenek lassan összeérni.

Azokon a Palkó-srácokkal közös programokon egyszer csak föltűnt egy lány, távoli rokon.

Meglehet, ott volt korábban is, de én csupán akkor, tehát hetedikesként, tizennégy évesen vettem észre. Nem lehetett nem észrevenni. Szép volt. Nem makulátlan, nem gyönyörű, nem bombázó. Szép. Feketés-vöröses haj,  kiismerhetetlen színű szemek: egyszer világos-, máskor sötétkék, sőt, időnként mélyzöld. Finom, nagyon finom, kétségtelenül sémita vonások, hozzájuk pisze orr és apró fülek. Magas volt, majdnem annyira, mint én, és sovány, pont úgy, mint én. Hiányzott róla minden, ami engem nőben mindmáig megfog, magyarán: deszka volt, de mégis. Valami izé áradt belőle − ma már tudom mi. Hihetetlen erotikus töltete volt ennek a gyereklánynak, ráadásul olvasott volt, kultúrált, zene- és festészetrajongó, és okos. Nagyon-nagyon okos.

Akkor este majd’ négy órát csak egymással foglakoztunk, no, csak semmi szexre ne tessen gondolni! Akkoriban két tizenhárom éves gyerek gondolni gondolhatott rá, többségük legföljebb azt nem tudta, miről is gondolkodik. Mi is „csak” dumáltunk. De azt rengeteget, és mindenről, és egymás szavába vágva, mondatait befejezve-kiegészítve, egyre nagyobb elánnal fedezve föl így egymást. A többiek − már amennyire megállapíthattam, merthogy egy idő után észre sem vettem ottlétüket − elébb halkan frocliztak, később hangosabban csúfoltak minket, gyerekesen („Két szerelmes pár, mindig együtt jár”), azután elunták, magunkra hagytak.

Nem beszéltünk meg randit, én ahhoz hülye és gyáva voltam, „nő” meg ilyesmit nem kezdeményezhet. Nem volt telefonjuk, ezt is csak a Palkó-gyerekektől tudtam meg, mint a címét: a Palatinus-házakban laktak  (fotó: egykor.hu). Ezután hát sűrűn fölbukkantam arrafelé, „véletlenül” ott sétálgatva − hiába. Egyszerűbb lett volna megvárni amikor kijön a suliból, merthogy oda járt, a szomszéd épületbe, de ez elképzelhetetlen volt, legalább is nekem, ld. fent: hülye és gyáva voltam. Mentségem persze akadt, legalább önmagamnak: pont ellenkezőleg jártak tanításra, tehát amikor mi délelőtt, ők délután és fordítva, tehát az idő alkalmatlan, ugye. No meg lányok mindig, szerintem azóta is minimum kettesével-hármasával közlekedtek állandóan, és hogy én, ÉÉÉÉN? odamenjek egy csivitelő bakfiscsapatnak akár a közelébe is? Nincs az az isten.  

Teltek a hetek, kezdtem bedilizni, ez az állapot tarthatatlan, ezer tervet eszeltem ki egy árva kis találkozó összehozására, egyik vadabb volt, mint a másik, végül természetesen a legvadabbat választottam. Rajgyűlésen bedobtam: ez már mégis csak lehetetlen állapot, nem ismerjük a hasonkorú másik fél (értsd: lányok, csajok, NŐK) véleményét országról-világról, nosza, tartsunk egy közös rajgyűlést, ismerkedjünk, cseréljünk eszmét és tapasztalatot. Bár nem hittem benne nagyon, de a fiúk belelkesedtek, és az úttörővezető tanár sem tartotta Isten (bocs, mit is beszélek), tehát szocialista pedagógia,  népi demokratikus szabályok ellen való elképzelésnek. Ezek után a dolgok fölpörögtek, immár nélkülem, én csak egy dologhoz ragaszkodtam: a testvér-rajt hívjuk meg. Ezt mindenki természetesnek vette, én meg keményen rejtett vigyorral dudorásztam magamban Figaróval: „A tervem sikerült”. Mert, azt hiszem kitalálható, annak a rajnak volt a tagja Ő is. Az már csak hab volt a tortán, hogy a háromtagú delegációba, amely hivatva volt az időközben zenés-táncos ismerkedési estre változott eseményre  meghívni a lányosztályt, belekerültem én is, mint ötletadó. Vazze: igazgatói és osztályfőnöki kísérettel vonultunk át, azon sem lettem volna meglepve, ha fölvirágozzák, -lobogózzák azt a kétszárnyú ajtót.

Többre ebből a protokolláris eseményből nem emlékszem, csak arra a furaszínű szempárra, amelyet az egész cécó alatt nézhettem, mert az meg engem nézett, ugyanazzal a mindentudással, mint amire emlékeztem. (A mellékelt fotó egy amerikai iskola tablóképe − tán akadna itteni, közelebbi, Rá utaló, esetleg  Őt ábrázoló − azt nem adom közszemlére, bocs. Az, azt hiszem a vén fejemmel, még ma is valamiféle árulás lenne. Megteszi ez is, valószínűsíthető ugye, hogy egy kislány-csoport azért a világon mindenütt nagyjából egyforma.)

Örömömet nem tudtam, de nem is akartam rejteni, büszke, "elsőcsajos" kiskamasz, aki voltam - és azok nem igazán diszkrét gentlemanok, ugye. Azonmód elmondtam két társamnak, akik továbbadták, amint az osztályunkba visszaértünk. Ott aztán egy másodperc alatt elfújták eufóriámat. Az egyik szemétbaromállat megszólalt, ugyanabban a házban lakott, mint Ö: − Az? De hát annak bajusza van! Poén akart lenni, irigykedő tán, és nem annyira a lányt bántó, mint engem, a nem túl közkedvelt srácot froclizó, apróság. Én csináltam belőle nagy kázust: − A kurva anyádnak, annak van bajusza! Kisebb bunyó, mondhatni mindennapos, szabvány, aprócska hirig következett, de végeérhetetlen kálvária kezdődött: tudván-tudva, hogy ez engem bánt, és mert nem is tudtam megjátszani ennek ellenkezőjét − halálba szekíroztak. Amerre elmentem a folyosón, utcán, halkan-hangosan, egyesével vagy kisebb bandákba tömörülve nyomták: − Bajusz! Bajusz! Te is benne voltál, Andai, ne tagadd! Igaz, mi?  No azért... Ez nem valami mindennapos kis zrika volt, ez szerintem kegyetlenség volt, szadizmus, Ráadásul ostoba, aljas hazugság.

Makulátlan-pihétlen volt az a gyönyörű arc.

A „bulit” december 23.-án tartották (figyú! Karácsony!) − nélkülem. Megbetegedtem. Ilyesmi zsenge ifjúságom végéig többször megtörtént velem: ha és amikor valami nagy eseményre készülődtem, mindig betartott a ’zisten. Belázasodtam egy évvel később is , amikor − mint az iskola úttörőcsapatának kiváló futárát − meghívtak a parlamenti fenyőfa ünnepélyre (karácsony!). Belázasodtam a gimnáziumi nyitóbálon, majd a szalagavatón. Ezek mind nem voltak játékban AHHOZ az estéhez képest. Némely jóakaróm jelentette, hogy Bajusz (már nem tiltakoztam, rájöttem: ha látják, hogy bosszantanak vele, annál inkább szövegelik) korán eltűnt, ezt a jövőre nézvést valamiért jó jelnek véltem.

Februárban aztán hőssé avattam magam. Ő délutános volt, a korán leszálló estében a Sziget utca és a Pozsonyi sarkán vártam, addigra eltűntek társnői is. Remegő gyomorral, inakkal, hanggal torpantam meg, úgy csinálva, természetesen, mintha éppen arra jártam volna, merő véletlenségből, naná. − Szevasz! − mondtam. − Szevasz! − mondta, olyan természetességgel, mint akik előtte nap találkoztak, vagy mintha várt volna erre szevaszra. Annyi. Minden elképzelt, sőt begyakorolt dumám kiesett az agyamból. Kettőt-hármat toporogtunk a járda hó-sár-latyakjában, azután megint úgy tettem, mint aki véletlenül járt arra és mán megyen is hazafelé: − Szevasz! − mondtam, és kikerülve őt, elmentem. Nem néztem hátra, de azzal áltattam magam évekig, hogy soká nézett utánam.

Már-még az utcán nekiláttam, azután otthon, a Kreszben még órákig bőgtem, keservesen, világvége hangulatban.

Nem találkoztunk hosszú-hosszú ideig.Kerültem a helyeket, ahol összefuthattunk volna, nem volt nehéz, Újlipócia remek kis kerülőutakat kínál ismerőinek. Tudtam róla, kezdetben sokat (Palkó-srácok, mint hírforrás), azután jöttek más lányok. Öt vagy hat évvel később az Ez a Divat (fotó: retronom.hu) című lapot nyomta elém Anyu: − Te ezt nem ismered? Manöken lett, az egykori colos gebesoványból szuper elegáns nyúlánkság. Az arca és a szeme pedig… tán önmagától, tán a sminknek, tán a fotóretusnak köszönhetően szebb-érdekesebb mint valaha. Pár hónap múlva szintén Anyu újságolta (forrás: Palkó): Bajusz karácsonykor (naná) férjhez ment, egy franciához; itt, Pesten ismerkedtek meg, egy zártkörű bemutatón, a Rotschild Klárinál (Anyu mondhatta Klárinak, évtizedek óta ismerték egymást, mindketten ugyanabba a varrónőképzőbe jártak). A pasas kőgazdag (naná), diplomata (naná), arisztokrata (na neee!). − Isten éltesse! − gondoltam, de nem annyira könnyedén, mint ahogy az hangzik most és itt, neked ki-, és elmondva.

Hetvenöt telén, kora délelőtt jövök ki a Váci utcai csemegéstől (hideg sült császárhúst vettem tízóraira, almapaprikát, friss kenyeret), át a Vörösmarty téren, hazamentemben: ez akkor nekem korai időpont volt, valami előttenapi buli kettesben folytatódott. A csaj a Régiposta utcában lakott, én még a Bulcsúban; választott útvonal: kisföldalatti, a Vörösmarty utcától 76-os troli az Élmunkás Ferdinánd híd túlvégéig, onnan tuja: hármas, harminchármas, ötvenötös.

A Zserbóból feketepelerines nő lépett ki, csak a szemem sarkából érzékeltem, azután látom: mintha mindenki őt nézné. Nem csoda. A pelerin alól fekete-fehér kosztűm villant ki − szerintem Pest évek óta nem látott ilyen szépséget és eleganciát. Mintegy fél óra múlva megtudtam, hogy az a kosztüm Chanel akkori csúcsmodellje, amelyiket Robert Mapplethorpe, a világhíres botrány- és divatfotós mára ikonikussá vált felvételén Patti Smith, a kor egyik legmenőbb modellje viselt. 

És megtudtam pediglen mindezt a pelerines hölgytől. Aki Ő volt. És Ő ismert fel, pedig vagy harminc kilóval voltam több, mint amikor hajdan találkoztunk.

Szebb és érdekesebb volt, mint valaha. Már-már bölcs.

A Zserbóba fordultunk vissza, a kajás zacsimat diszkréten egy utcai, kovácsolt vas szemetesbe suvasztottam (amely szemetesek szépek voltak, de minden kisebb almacsutka, összegyűrt villamosjegy, csikk rögvest kiesett belőlük, lévén a vas, az a  kovácsolt meglehetős réseket hagyott − jó idő eltelt, míg rájöttek illetékesék, hogy a kosarat kibéleljék dróthálóval).

Ez úgy fél tizenegykor volt. Ettünk libamájpástétomos molnárkát és ittunk sok konyakot. Este kilencig ültünk és dumáltunk. A témák fölidézhetetlenek − nem mintha nem emlékeznék mindenre. Bölcs volt és cinikus, lelkes és pesszimista, tiszta és rafinált, és úgy ismert engem, mint én magamat soha. Én még emberre, nőre, férfira, gyerekre nem voltam ennyire ráhangolódva. Ezt meg is mondtam neki.  Ő: − Ez kölcsönös.

Nem volt ez szerelmes beszélgetés, de hét óra tájban megkértük egymás kezét, hogy fél nyolcra kölcsönösen lebeszéljük erről magunkat. Más, túlságosan más lett az életünk.

A kisföldalattin, a trolin azért csókolóztunk, eszelősen. Ha itthon volt, ugyanott lakott, mint hajdan, a Palatinus házakban. A szülőkkel: − Ne haragudj, nem tudlak behívni. A kapuban kezembe nyomott egy névjegyet: − Írj, hívj!

Az utcalámpánál egy párizsi meg egy londoni címet tudtam kisilabizálni: Neuilly és Hampstead − tán a két város, sőt, meglehet, Európa legelegánsabb városrészei. És a neve előtt: marquise. Márkinő. Őrgrófnő. Hát mégis. Bazmeg.

Bementem a házzal szembe, a Szamovár presszóba (mára söröző), le a mélyrészbe, a zongora mellé és mocskosul berúgtam, természetesen. Időnként alkalmi árusok zavartak meg, karácsonyfadíszeket kínáltak − december 23.-a volt. Megint. Naná.

Pár nap múlva hívott, úgy tettem, mintha megszakadt volna a vonal − ilyesmi technikai malőr akkoriban sűrű gyakorlat volt. Mikor kijózanodtam, föladtam mindkét címére egy-egy újévi üdvözlőlapot. Kétszer-háromszor írtunk egymásnak, hosszú leveleket, semmiségekről. Majd pár évig karácsonyi(!) kártya, oda-vissza. Ennyi.

Azóta sem láttam. Palkóék sehol, hírem sincs.

Mondtam már, hogy − leszámítva oly rövidke kiskölyök koromat, amikor jött a sok (sok? Qrva csórók voltunk) ajándék − utálom a karácsonyt? És a fenti anekdota csak egy, a sok riasztó ok között.

 













 

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!