− Ami teljesen kimaradt, az a sport. Mármint az aktív része: nézni, drukkolni olykor még ma is jó. Most már bánom, hogy elpaccoltam a lehetőségeimet, bár nem voltak olyan számosak. Bánom, mert sajnos rájövök a tengernagy eszemmel, mindenféle nyavalyától gyötörten, hogy a mozgás nélkülözhetetlen. Akkor szartam az efféle prédikációkra, három okból is. Mindenekelőtt: ki a tökömnek van kedve holmi edzésekre járni, izzadni, szenvedni, amikor van mozi, könyv, dumák, meg mindenféle jó; azt sem tudtam ki volt az a Churchill, de osztottam véleményét: − Csak semmi sport!

A másik? Emlékszel talán, a sulikban rengeteget hiányoztam, állandóan beteg voltam, aztán becseszett az a tébécém, egyéves szanatóriummal, itakdalse. Egy időben a fúvó széltől is óvott mindenki, hiába persze, de az ilyesféle óvások nyomán nem igazán tud kibontakozni egy sportolói karrier, hiszen szobába zárva az egy kissé bajos.

Végül: aki nálam ügyetlenebb volt, az hazudik, vagy festi magát. Tornaórán a saját lábamban is elestem futás közben, nem kellett ahhoz holmi zsámoly. A bordásfalról, mászórúdról, -kötélről másodperceken belül lezúgtam. A kislabdával tuti, hogy valakit kulin nyomtam, minden órán; a medicint ha megemeltem, hanyatt vágódtam; egyáltalán: valamennyi tornaeszköz, labda, miegymás ellenségem volt, kibékíthetetlen. Az én korosztályomban minden srác focizott, minden körülmények között, akár egy darab összegyűrt papírral az iskola-folyósón. Ez olyan természetes volt, mint a levegővétel. Én fulladoztam: ha véletlenül sikerült belerúgnom egy lasztiba, az valami abszolút kiszámíthatatlan pályát leírva pottyant mondjuk mögém háromnegyed méterrel. Tettem mindezt kirobbanó tehetségű társaságban, majdani ifi válogatottak között. Nézd őket, mint nevetnek, vigyorognak, somolyognak, csíííííz nélkül is, fáradtan is: vidámak, örülnek, sőt − talán boldogok. (A fotóért köszönet Fekuszéknak.)

A gyerek nagyon kegyetlen álltafaj. Ha észreveszi társában a gyengeséget, ha meg nem is öli, de egy életre megsebzi. Na mármost: adott volt egy kor, egy történelmi korszak, ahol a sport már-már államvallás, ezen belül a foci a Biblia + katekizmus + zsoltárok, az élsportolók főpapként celebrálják az MHK-miséket. És mindenki hívő, és mindenki focizik, és nem csak a srácok. Erre jön egy nyüzüge kisklambó, aki amúgy is kiállhatatlanul tudálékos, tenyérbe mászóan nagyképű, és még egy tisztességeset sem tud rúgni valamely labdába. Annak a kölöknek annyi. Én legalábbis agykurkász nélkül is tudom, hogy az a rengeteg sport-, főleg fociügyi megaláztatás, a sok rafinált csúfolás, a kirekesztés − nem igazán tett jót a pszichémnek. Arról nem is beszélve, hogy a foci milyen és mekkora összetartást ad, amiből én kimaradtam. Még ma is megkukulok, amikor társaságban a korombeli vén fütyik negyven évvel ezelőtti meccsek csapatösszeállítását, góljait és eredményét idézik, majd egyeztetik, hogy mikor, hol lesz most, öregfiúként az újabb meccsük.

Kimaradt a biciklizés is. Ahogy az egyszeri plébános mondta a vizitáló püspök kérdésére, miszerint miért nem szól a harang délben: − Hát bizony püspök úr, annak rengeteg oka van, legelsőbben is: nincs minékünk harangunk. Nekem meg bicikli nem jutott. Sem új, sem használt, sem női, sem férfi. Nem tellett rá, ilyen egyszerű. Volt ilyen. Amikor tizenöt évesen a Balatonnál, közelebbről a siófoki kölcsönzőtől szereztem egy cajgát, akkorát zúgtam vele, hogy a kórházban varrták össze a térdemen ma is látszó, ma is méretes sebet − hát miért lenne nekem egyensúly-, ha gömbérzékem sincs? Egy életre elment a kedvem természetesen ettől is, és csak hallgattam, hihetetlen irigységgel, amikor haverjaim biciklitúrákat szerveztek. Nézd a képet! Nem holmi lerobbant bringák, de az akkori csúcsok csúcsa: hajlítottkormányos, váltós sportgépek! És az egész felnőttek nélkül! Sátorral! Bográccsal! És csajokkal! Könyörgök: csajokkal!!! A szervezés hallgatásán kívül már csak a lezajlott túra folyamatos kitárgyalása volt szörnyűbb téma − ekkor is elvesztettem jó pár cimborát: aki nem tud valamihez hozzászólni, hiszen kimaradt belőle, az nem is létezik. Ezt egy életre megtanultam és sajnos az élet igazolta a tételt, ezerszer.

Sokat eveztem a Rómain, gyakran még szigetkerülésre is. Eveztem? Hazugságba hajló túlzás: időnként engedték, hogy kormányozzak, de többnyire csak ültem a hajó orrában, azaz dehogy ültem, nem volt nekem ott nyugalmam. Anyuéknak és egy barátnőjüknek közösen volt egy kílbótjuk, öreg szerkezet, talán csak a több centis lakkréteg tartotta össze; beázott fúrton-fúrt − ekkor jöttem én, csontvékony kárelhárító: mertem a vizet a fenékről. Később sportegyesületi tagnak kellett volna lennem, hogy időnként mondjuk egy kajakba üljek. Ha csak ez kell a boldogsághoz, leszek én tag, de kicsesztek velem, naná: aki ifjú tag, annak edzenie is kell.  Kajakos. Én. Tizenhét évesen száznyolcvanhat centi voltam és negyvenhét kiló − ez nem vicc, megvan a Kiegnél kapott hivatalos, sőt: katonai igazolásom erről. Mit mondjak, nem voltam egy Gyulay Zsolt-i alkat. Aki pedig nem edz, annak nem jár kajak. Vegyen magának. Vegyen, mi? Akinek még egy rozzant biciklire sem telik, az majd kajakot vásárol, he? Baromállatok. És ez nem rinya, ez tény, mint az is, hogy a gyerekkorban tapasztalt állandó családi pénzhiány is évtizedekig roncsolhatja a tűrő érdemet. Így aztán ismét csak szervezési meséket hallgattam, osz-posz mint a túrabiciklizésnél: szabadság és természet és víz és persze megint csak csajok − kihagyni mind? Sok az már egy érző kebelnek.

Ami működött: kábé tudtam úszni és valamelyest pingpongozni.

Az úszás aránylag sokáig tartott, felnőtt koromban is el-el jártam olykor valahova tempózni, csak hát az idő… Tudom, ha valamit nagyon akar az ember, arra teremt időt is. Nos hát én olyan nagyon-nagyon nem akartam az úszást, hogy értékes időt kaparjak össze rá. Odamenni, levetkőzni, felöltözni, továbbutazni − órák elpazarlása. Maga az úszás meg valami hihetetlenül, agyszárítóan unalmas, mondjuk egy óra elteltével.

Még parafaütővel (fotó: retronom.hu) tanultam pingpongozni. Ebből minden vállalati üdülőben, kultúrházban akadt bőven, akár a megviselt asztalokból, sőt: némely családok a kihúzható, tizenkét személyes ebédlőn rendeztek házibajnokságot. Aztán jött az a recés gumifelületű, utána, sajnos, a szivacs, a szoft, a tükörszoft − a technika ezerszer átkozott trükkjei. Mert míg a sima, normál, régi ütőkkel nagyjából pariban voltam sokakkal, az új, fölgyorsult játék során csak az nem mosta föl velem a padlót, aki nem akarta. Nyesések? Pörgetések? Csúsztatások? No, nem. Úgy elpötyögni, ezerszer ide-oda, a másik hibájára bazírozva vagy esetleg egy véletlenül megemelkedő labdát lecsapva − az oké, az még ment. A gimnáziumi osztályunkban két igazolt spíler is volt, az egyik még ma is játékos edzőként keresi a vajat a kenyerére − még az osztálybajnokságon sem indultam el, azért helybe nem megyek egy lófaszért. Később, midőn divat lett, és telt is rá, teniszezni próbáltam. A labda és az ütő túl kicsinek, tehát összehozhatatlannak; a pálya túl nagynak, azaz befuthatatlannak bizonyult.

Maradtak volna még sportnak nevezett nem sportok, de kimaradtak azok is. Mondjuk a lovi. Életem teljében bukkant föl Imperial (fotó: retronom.hu), aki valódi csodaló volt, ellentétben ezzel a szerencsétlen Overdose-al, akinek sikerére-bőrére túl korán ittak, politikává süllyesztették. „Ez a ló a nemzet büszkesége!” − mondotta róla az aktuális ministerpresidens, minek következtében a szegény pára lesántult, évek óta maródi, lassan kiöregszik a síkversenyekből. (Lehet tán még belőle akadályfutó, de hát Pardubice nem éppen Ascot: itt csontok és nyakak törnek, néha kettő-három is a nagy futamban. Olykor még a ló is megsérül… − rossz fekete humor, bocs.)

Visszatérve Imperialra: az ő egyik futása volt az egyetlen alkalom, amikor a lovin jártam. Szerettem, tetszett, bár nem nagyom hasonlított a könyvek, filmek páholysoros, cilinderes világához: lerobbanó környezet, lepukkant figurák. És mert lóVERSENY, tehát lehet  sportnak hívni, ám azért ez a pénzről szól. Márpedig ez esetben nekem nincs keresnivalóm a lovak, a versenyek környékén sem. Minden, ami szerencsejáték, az számomra Muhi, Mohács, Világos. Abszolút és teljes vereség-veszteség. Azt mondják a hozzáértők: kártyán, lovon nyerni nem lehet, legföljebb valamit, nagyon kevés valamit visszanyerni. Hát nekem ez sem sikerült még soha, s ahogy  elnézem haladott korom, rendült egészségi állapotom, most már nem is fog.

Számomra a sportban jelenleg nem a győzelem, de nem is a részvétel, csak a részvét a fontos. Amikor a síromnál valaki méla szomorúsággal, együttérzéssel azt suttogja: − Soha még csak egy sima ultit, egy vacak befutót sem tudott megcsinálni csórikám.







 

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!