− Én valahogy nem bízom a történelemben. Tudom, ez így baromi hülyén hangzik, de frankón: hogy a fenébe bízzak valamiben, aminek ezerféle-fajta értelmezése van? Akármely ó-, közép-, újkori nagy banzájról könyvtárakat írtak össze, és az ilyen könyvek csak úgy érnek valamit, ha különböznek egymástól. Következésképp ugyanarról az eseményről olykor homlokegyenest ellenkezőket közölnek, máskor csak „apró” eltéréseket. Azt hinnénk, ahogy közeledünk a mához, úgy lesz valamiről egyértelműbb a kép, hiszen korabeli, precíz leírásaink vannak – de azok totál ellentmondásosak. Még az egy évvel ezelőtt történelmi akárminek kikiáltott bármiről is akad kismillió tanulmány, és mind vitázik egymással. Talán a technika, a hangfelvétel, a fotó, a film, a videó valamit segíthetne az valóság feltárásában − de hát túrót, ki hisz azoknak: mindet lehet manipulálni. Most hát miként higgyek egy olyan fotónak, amelyet akkor készítettek, amikor én még halvány kéjes sejtelem sem voltam szüleim agyában és egyéb testrészeiben? Negyvenhétben születtem, arról az évről nincs, nem lehet direkt emlékem, az akkor készült fotókba is utólag magyarázom be azt, amit a kép készülte óta innen-onnan fölszedtem információt, ilyesmiket.

− Ez itt ugye a tihanyi apátság, mondjuk hatvannégy éve. Így, ahogy van, háborúverten, lerobbantan: gyönyörű. Ott jobbra a kis házak nem luxusvillák, hanem az apátsági személyzet − nők is! − lakóhelyei. Nincs lacipecsenyés, nincs echte ungarisch zabáltatókkal, „műtárgy”-árusokkal, kannás bort kínálókkal, Zimmer Ferikkel, kacsalábas villákkal elcseszett, agyonvágott táj! Ezt az egészet akkor tették tájvédelmi körzetté, amikor már nem volt mit védeni. Én délbalatonis vagyok, Siófok, Lelle a gyerek- majd kamaszkori, sőt: felnőtt állomások, de már kissrácként is minden nyaraláskor átmentünk Tihanyba, van összehasonlítási alapom,  kvázi folyamatában láttam, mi történt ott. Na mindegy. Az ilyen látogatások kihagyhatatlan célja volt a Rege presszó: minden cinizmusom ellenére sőt dacára állítom, hogy az világcsoda volt, mármint onnét, a teraszról csak nézni bambán úgy félórát magad elé. És te is, én is kipróbáltuk a visszhangot, mert volt visszhang még! A röhej: mindenki, gyerek-felnőtt alig várta, hogy kipróbálhassa, ám amikor ott álltunk a megfelelő ponton, valahogy leblokkolt az agyunk. Csak olyanokat tudtunk ordibálni, hogy „hahó!”, „hahó visszhang!”, „itt vagyunk”!. Szerintem azért nincs mára ebből semmi, mert a visszhang elunta a sok egyenökörséget, és disszidált. Ha még lenne, istenieket tudnék üvölteni neki: −„Unortodox gazdaságpolitika!” – no vazze, ezt nyomd vissza!

− Nézd ezt a hajcsodát? Ez szerintem valami fodrászversenyre készült; mit kínlódhatott a borbély és a hajmodell! Uramisten, meddig tarthatott az a rengeteg ondolálás! Ahogy a hajsütő vasat melegítették a petróleum tűzhelyen, jobb helyeken a fodrászasztalkán álló, talpas szerkentyűből kilövellő gázlángon! Ahogy a mester pörgette a kezében a vasat, hogy hűtse! És mit szenvedett az a hölgy meg a haja! A nőt nem létezik, hogy ne égették volna meg egyszer-kétszer, a haj pedig a sok sütéstől pár év alatt tönkre mehetett, akár a kopaszságig. És ha ilyen nagyot nem is, de hasonlót hétköznap is hordtak, leginkább Karády nyomán. Akkoriban még élt, sőt itthon élt, sőt Maya volt és Sybill ("kis Petrovom, remélem megbocsájtja...") a hol leszbikusnak, hol oltári nagy kurvának minősített díva. Megkínozták a Gestapón, mert zsidókat rejtegetett, aztán megkínozták az NKVD-nél, mert Ujszászy kémfőnök barátnője volt, akit, kis Petrovot, a pesti színháztól nem messze, az Andrássy út 60-ban, talán éppen előadás alatt, egy másik Petrov, a jónevű Péter Gábor faggatott: hogyan is kell kiépíteni egy tüchtig kis kémrendszert. Na, öcsipók! Hol tud ilyen pályát fölmutatni holmi hollywoodi sztár? He? És nézz meg egy mostanában készült filmet arról a korról: képtelenek a mai fodrászok ehhez vagy a Karádyéhoz akárcsak halványan hasonlító frizurát készíteni.

− A kezek meg a lábak. A lábakon őrült vastag a talpú cipők; valószínűleg mindegyikben lúdtalpbetét: a pincérmesterség alapkellékei, ma is. Eltűnt viszont az a kendő, ott az alsó karra vetve, a hangerli. Amikor asztalodnál megjelent a pincnök, lekapta ezt a kis rongyot, és kettőt-hármat odacsapott vele az abroszra, mintegy külön a kedvedért és csak neked megpucolva azt. Aztán ugyanezzel a kendőre terített a karján nyolc-tíz tele tányért, meg ezzel markolt hat-nyolc korsó sört is. Hihetetlenül markáns, kemény, mondhatnám rossz arcok; erőt sugárzó, izmos alkatok – nem is lehetett másként. Ők itt kérem szépen az Ilkovics pincérei, a Nyugati téri Ilkovicsé, a hírhedt Ilkovicsé: nappal szelíd költők, például József Attila ebédező helye, éjjel nehéz zsiványok és könnyű kurvák adják a műsort: bunyók a késelésig akár. Ezért itt munkahelyi kötelesség volt a személyzet „föllépése”. Itt dolgozott a Sinkovics-Sinkó testvérpár papája, tán a képen is ott van. Az utóbb "természetesen" lebontott Ilkovics helyén-környékén MÁV-irodák lettek, meg áruház, no meg diszkó, talán a jogfolytonosság kedvéért is, habár a West-Balkánban egy éjszaka többen haltak meg, mint ahányat holtra bicskáztak az Ilkovicsnál évtizedek alatt.

− Az alagút bejárata. Az ív tetején se Rákosi-, se Kádár-, se Antall-címer, csak a nekem kedves Kossuth-féle, ha jól látom. Golyónyomok, belövések, romok − és élet a romokon: trafik, naná, mint minden sarkon, és  nem minden sarkon föllelhető kis Áfor benzinkút, a monstrum tövében. Még láttam, sőt használtam is ilyeneket, vagy majdnem ilyeneket: pumpálni kellett a motalkót a járműbe, hosszú farúdat markolva, előre-hátra húzogatva azt. Mennyi lehetett egy liter? Én két forint hetven fillérnél szálltam be, de már meglehetősen későn. Olvasom: erről a domboldalról nemrégiben több tonna szemetet takarítottak el, de amúgy mintha minden ugyanolyan lenne: vedlettek a bokrok ma is. És bár a Vár itt látható részét már felújították (bár-Vár-már: stílművész, aki vagyok), hatvan éve képtelenek megoldani az egykori honvédparancsnokság, vagy a Várbazár ügyét – rohadnak széjjel, ahogy ez az egész hóbelevanc.

A lovas kocsiban a legfontosabb a ló. Leginkább az, hogy egyáltalán létezik, hogy van. Nem mintha korábban, sőt még évtizedek múlva sem jártak volna sűrűn szerte az országban, no de mondjuk negyvenhétben honnan került elő egy ló? Hogyan? Hogyhogy? Hogyhogy – él?! Már amennyiben életnek lehet nevezni azt, ami a gebén látszik: a kiálló bordák, a szegény pára teljes leromlása nem éppen ideális életkörülményekről árulkodik. De! Ez a ló egy túlélő. Egy csoda. Mert negyvenhétben élnie egy lónak  – szinte létezhetetlen. Ne kerülgessük, könyörgök! Hogy a bús nyavalyába’ él még ez a ló? Hogyhogy nem ették, falták, zabálták föl az eltelt években? Pedig itt van, csontvázként is húzza a természetesen „jobbkormányos” járművet – ez az egész néha visszaadja az életbe vetett hitemet: drága pacikám, ritka kitartó egy állat lehettél!

Ez egy echte amatőr, echte családi kép. Szép polgári otthon, szép polgári család. A berendezést bármikor elfogadnám: valódi koloniál, értékesnek tűnő perzsa a padlón, no és a faltól-falig, padlótól plafonig könyvespolc! Gyönyörű lehetett. És ez is csak itt, e képen látható: az ilyen otthonokat, az ilyen családokat nem kímélték az elkövetkező évek. A lakást nyilván sokszoros társbérletté variálták, a családot deklasszált elemeknek vizionálom, akiknek vagy sikerült még abban az évben megpattanniuk, vagy börtönbe került egyikük-másikuk, esetleg kitelepítették mindet. A bútort tán idejében elpasszolták fillérekért, a könyvekkel meg lehet, fűteniük kellett, de hogy ezt a képi, fotográfiai hétköznapot elsodorta a történelem, abban sajnos teljesen tuti vagyok. Nézem a magam megmaradt könyveit, az értékesnek vélt bőrgarnitúrámat, a  másfél szobás panelemet: ennyi  lett, ennyi maradt. Családom, családjaim szerte az országban-világban, és ahogy elnézem ma a helyzetet, meglehet: neonyilasék előbb-utóbb elveszik tőlem, idegenszívűtől, nemzetáruló, parazita nyugdíjastól a negyvenvalahány négyzetméteremet.

− A kilencvenháromezer négyzetkilométeremet már úgyis rég eltűntették.








 

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!