− Ez itt saját fotó, azért olyan szar. Hatvannégyes vagy hatvanötös? Ide, tehát a Bulcsúba hatvanháromban költöztünk, a cserétől teljesen legatyásodva, a cserépkályha lebontására nem is gondolhattunk, pedig a Kreszben már rég konvektorunk volt. Viszont az a fotel, lévén ugye kisebb beruházás, mint egy fűtéscsere, az akár már hatvannégyben ott lehetett. És ott is maradt nyolcvanötig, amíg végleg el nem tűnt mindenki a lakásból: Apu, Anyu a temetőbe én meg tovább a városban, immár hivatalosan − addig, bár már alig laktam ott, a Bulcsú volt a személyimben az állandó lakhely.

− Azt a karosszéket, úgy emlékszem, kamaszfotelként árulták, gondolom kisebb termetűeknek szánták, bár még évtizedekig láttam ilyet különböző irodákban, sőt pár hete, amikor itt, a lakótelep mellett az utolsó egykori gyárat is lebontották a többi üzem, irodaház után, hogy legyen méregdrága lakópark a helyükön, szóval akkor kiárusították ennek a cégnek a cuccait az udvaron, és kétszáz forint volt egy ilyen fotel, nekem húsz évig társam. Mert a Bulcsúban ugye húsz évig laktam, némi megszakításokkal, ez volt a leghosszabb időm egy lakásban; most, csak neked, összeszámoltam: ha jól emlékszem tizenhét vagy tizennyolc helyen is megfordultam, luxusvillában, szoba-konyhában, cselédszoba-albérletben. Többnyire mint társ, azaz házastárs, élettárs, alkalmi partner − egyik sem volt az enyém, különböző nők után-velük költözgettem.

 − Az igazi a Bulcsú volt. Az igazi Kégli.

 − Mert akkor mi még különbséget tettünk lakás és kégli között. Ez is, mint  jószerint minden az életben szexalapú volt. Ezt el kell magyaráznom, nem neked, te átélted ugyanezt, tudod, hogy miről beszélek, de esetleges fiatal olvasóidnak. Szóval az is tény, amit joggal, bár kisség nagyképűen szoktuk emlegetni, hogy a mi generációnk robbantotta itt ki a szexuális forradalmat. De a robbanás szó valami nagyon gyorsat feltételez. Nekünk, legalábbis a korosztályunk többségének ez az egész meglehetősen lassan ment. Se én, se te, se meglehetős nagyszámú ismerősünk el se tudta képzelni, azt, amit én kábé tíz éve tapasztaltam meg amikor fölugrottam az egyik exnejemhez, valami könyvért. Közben hazajött a lányom, e feleségemtől a második, akkor volt tizenhét talán, puszi jobbról, puszi balról, aztán: − Ja, és bemutatom a barátomat! − és már el is tűntek a szobájában, meg se tudtam nézni rendesen a krapekot, a „barátot”. Bambán bámultam a nejemre,  mint egy szélütött, úgy dadogtam: − Ez… most… ez…? Mire a nejem, teljesen  magártól értetődően: − Ezek most dugnak. Ha jobban tetszik: szeretkeznek. És akkor gyorsan körülnéztem a vidékemen, és tényleg: ez valami abszolút természetes, mindennapos lett-volt, minden ismerősömnél, haveromnál hirtelen. Hirtelen? Frászt! Hosszú évek óta, csak én nem vettem észre, gyerekeimtől is elvált, elválasztott; életük ismeretétől megfosztott „apa”.

 − És ez az, ami akkortájt, tehát a mi tizenhét-tizennyolc éves korunkban jószerint ismeretlen volt.  Forradalom ide, forradalom oda, az tulajdonképpen egy elképesztően álszent, prűd korszak volt, amikor még tizenöt-tizehat éves nagykamaszok is szűzen kóvályogtak, rossz aktfotókra rejszoltak, pucér nő egy forint, „akciók” két forint. Mi rejtegettük a csajokat, a „nőinket” a család elől; a csajok, a „nőink” meg minket az övéiknél. Ha már bemutattunk valakit otthon, a szülőknek, az  többnyire eljegyzés-szintű ügylet volt. Az apák, anyák legfeljebb a gyerekük aktuális partnerének a nevét tudták, és ebből azt, hogy az a partner egyáltalán létezik, hiszen át kellett adni a telefonüzenetet: − Csókolom, én a Dóra vagyok, tessék megmondani a Gyuszinak, hogy hívjon fel, mert van kégli.

− Ez az izé, ez a bútor, fotel előtti beszerzés, még azon a héten vettük, amikor a Bulcsúba kerültünk. Tudod, ez egy kihúzható, egyszemélyes kanapé. Mai szemmel és háttal, maga az iszonyat. Még ülni is kényelmetlen volt rajta, de aludni? Feküdni? Kufircolni − ahogy manapság mondják? Ha ággyá alakítandó kihúztad, akkor keletkezett két körív, a kettő között meg egy szakadék, kábé így: ˘˘. E szakadékvájatban  aludtam, feküdtem, szeretkeztem két évtizeden át. Mai gerincnyavalyáim kilencven százalékát ennek a borzalomnak köszönhetem. Ám ez volt a kégli központja. Ettől lett a kégli az, ami. Nem lakás! Kégli.

 − Dóri meg a többiek üzenete ugyanis azt jelentette: akadt egy hely, ahol kettesben lehetünk. Látod már megint ómódian fogalmazok: egy hely, ahol aránylag normális körülmények között kefélhetünk. Dughatunk. Baszhattunk, na. És ez a hely valamelyik, közelebbi-távolabbi ismerős szülőktől megszabadított lakása volt. Mert a szülők jelenlétében ugyebár ez az egész nem működött, nem működhetett. Ha apa-anya elutaztak valahova pár napra, vagy egy-két hétre azt kiszagolta minden szerencsétlen szerelmes és bejelentkeztek. Ez nálam szó szerint így ment: volt egy kis naptáram és amikor Anyuék elmentek a szokásos  szoboszlói üdülésükre, már előtte egy héttel betelt a noteszemben az aktuális rész: nagyvonalúan kétórás terminusokat adtam kinek-kinek, úgy, hogy azért én is haza mehessek időnként, akár egyedül, akár akkori partneremmel, hát pont nekem ne jusson a jóból? És ezt a szívességet, vagyis a kéglikölcsönt nemhogy illő, de kigolyózás terhe mellett kötelező volt viszonozni: akik nálam jártak, azonnal fölhívtak, mikor nekik adódott lehetőségük. Ők az én szakadékomban nyomorították tagjaikat, én az ő rugójatört vagy éppen téglalábú ágyszörnyeiken. És ez így volt jó.

 − Volt még abban a kéglibeli szobámban egy apró íróasztal, ezt is kamaszoknak kínálták, hamar kinőttem. Egy dohányzóasztal, amely kezdettől arra szolgált aminek nevezték: azt ültük körül, ki a kanapén, ki abban a fotelben, ki a földön, és cigiztünk, ittunk és megváltottuk a világot. No meg a berendezéshez tartozott egy kétajtós szekrény, a ruháimnak, ezt hosszas balhék után kipateroltuk a cselédszobába, Anyuval kellett veszekedni, szilárd meggyőződése volt, hogy egy szoba nem szoba szekrény nélkül. Ám miután dolgozni kezdtem gyorsan nőtt a könyvtáram, kellett a hely a számukra, szekrény tehát ki, Panni falak be. Szerintem nincs korunkbeli értelmiségi, könyvbuzi, akinek ne lett volna ilyen, még a Réka-korszak előttről. Feketére mázolt létraféleségek, hatvan, kilencven, meg százhúsz centi hosszúak, ezeket kellett (kalapács-véső-tipli) fölfúrni a falra, egymástól olyan távolságra, hogy a hatvan-kilencven centis rétegelt lemez polcokat úgy ahogy megtartsák. Úgy ahogy, mert az a lemez úgy volt szar, ahogy: hajlott, aztán tört. Mindegy, a célnak megfelelt: olcsó volt és mit tesz isten, szinte állandóan kapható az Otthon áruházban, vagy az Uránia mozival szemközti Vasedényben. Mikor nyolcvanötben kiköltöztem, végleg ugye, már nem volt szabad falfelület: a könyv a legdrágább tapéta.

 − De még ennek a polctengernek is kéglijellege volt, ezt te tudod a legjobban: a kanapé fölötti egész szakasz rátok, azaz rád és a csajodra szakadt, akció közben.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!