Marx tér már, vagy Berlini tér még? Akkortájt, tehát mondjuk ötvenben, ötvenegyben, amikor kábé járóképes lettem, valószínűleg már az előbbi. Ez persze lényegtelen, ahogy itt az utca meg térnevek változnak… A lényeg a képen látható épület, egy három-négyéves klambónak hatalmas. Köznapian csak Banán-szigetnek nevezték, és mint látható: trafikként, bazárként működött. Ha a Városba indultunk, errefelé mindenképpen el kellett mennünk, hogy fölszállhassunk a megfelelő villamosra. A Városba − Apu, Anyu így mondták, pedig a tértől csak két villamosmegállónyira laktunk, de az már egy másik világ volt. Apu itt szokta megvenni a cigijét, akkor, ha jól emlékszem, Tervet szívott; Anyu semmit sem vásárolt, de mindketten elrángattak innen, mert képes lettem volna akár félóráig is bámulni körbe a kirakatokat, mennyi csuda! Például a Vízicsoda, meséltem már neked róla, olyan kis apró színes papírdarabkák, ha vízbe dobtad, pohárba, tányérba: megduzzadtak, kiteljesedtek − csak semmi szex, mit tudtam én még akkor.
Apuval innen a hatosra szálltunk, és mentünk a Kiadóba. Apu már a háború előtt is itt 
dolgozott, Szikráéknál, lapterjesztéssel foglalkozott, nem is akárhogy. Amint megindult a Szabad Nép, abban is, más lapokban is égre-földre keresték hirdetéseikkel: azonnal jöjjön dolgozni. Apu ment is volna, de akkor éppen Albertirsán fogták be afféle jegyzőfélének, merthogy perfekt gyors- és gépíró volt; a faluba pedig szökések után került: előbb a muszból lépett le, aztán elkapták a ruszkik, vitték volna malenykij robotra, megint megpattant, folyvást Pest felé − decemberben idáig jutott, odébb még, pár kilométerre a front. Februárban a hirdetéseket lobogtatva kéredzkedett föl teherautókra, még tankra is, így jutott föl Pestre, és Anyu váltig állította, hogy ez az őrült ember nem haza ment először, de egyenesen a Kiadóba. Én szerettem hozzá bejárni, mert hát természetesen körbeajnároztak és Apunak pont egy ilyesféle szobája volt, mint a képen, ömlött be a 
napfény, és egy nagyon csinos titkárnő puszilgatott − Anyu szerint nem csak engem… Ezt persze csak jóval később fogtam fel, lévén, hogy Apu nőügyei állandó témául szolgáltak az ordenárévá fajuló veszekedéseknek. Apura máig emlékeznek akkor még huszonéves kollégái, nagy fej volt a szakmájában, rengeteg ötlettel − sokáig őriztem ilyen perforált kis címkékből álló nagy íveket, előfizetési szelvényeket: fogalmam sincs milyen játékra használtam őket (foto: retronom.hu).
dolgozott, Szikráéknál, lapterjesztéssel foglalkozott, nem is akárhogy. Amint megindult a Szabad Nép, abban is, más lapokban is égre-földre keresték hirdetéseikkel: azonnal jöjjön dolgozni. Apu ment is volna, de akkor éppen Albertirsán fogták be afféle jegyzőfélének, merthogy perfekt gyors- és gépíró volt; a faluba pedig szökések után került: előbb a muszból lépett le, aztán elkapták a ruszkik, vitték volna malenykij robotra, megint megpattant, folyvást Pest felé − decemberben idáig jutott, odébb még, pár kilométerre a front. Februárban a hirdetéseket lobogtatva kéredzkedett föl teherautókra, még tankra is, így jutott föl Pestre, és Anyu váltig állította, hogy ez az őrült ember nem haza ment először, de egyenesen a Kiadóba. Én szerettem hozzá bejárni, mert hát természetesen körbeajnároztak és Apunak pont egy ilyesféle szobája volt, mint a képen, ömlött be a napfény, és egy nagyon csinos titkárnő puszilgatott − Anyu szerint nem csak engem… Ezt persze csak jóval később fogtam fel, lévén, hogy Apu nőügyei állandó témául szolgáltak az ordenárévá fajuló veszekedéseknek. Apura máig emlékeznek akkor még huszonéves kollégái, nagy fej volt a szakmájában, rengeteg ötlettel − sokáig őriztem ilyen perforált kis címkékből álló nagy íveket, előfizetési szelvényeket: fogalmam sincs milyen játékra használtam őket (foto: retronom.hu).Aztán jött mindenféle államosítás meg átszervezés: a lapterjesztést is összevonták
persze, a Postáé lett. Apu természetesen ment, együtt a melóval az Irodába, azaz a KHI-ba, vagyis a Központi Hírlap Irodába, a József nádor térre. Ide már busszal vitt engem, postásként szabadjegye volt, én meg imádtam a tizenötös csőrében bámulni a világot, ugyanazt láttam mint a sofőr mellettem, utánoztam a mozdulatait. Az a − mint később kiderült − műemlék épület romos volt, piszkos, lepusztult: a postának nagyon kevés volt a pénze, szarul is fizettek. Apu huszonharmadikán nyugisan bement melózni, délután haza, mit tudta ő, hogy mi történt ezt követően. Másnap is nekivágott, és mivel nagy meglepetésére buszt nem talált, hát ment gyalog, és totálisan megdöbbent, hogy alig kóvályognak néhányan az Irodában. Harmadnap a hatalmas, kétszárnyú fakapu bezárva, Apu zörgött, dörömbölt, míg ki nem bújt két ismeretlen pofa és keresetlen szavakkal elzavarták. Neki, a munkabuzinak ez sem volt elég, másnap ismét próbálkozott, gyalog a Kresz Gézából a Nádor térig, helybe a lófaszér’: − Takarodj innét, mocskos zsidó, büdös komcsi! − töltötte csőre a dobtáras géppisztolyt az egyik fószer, kettes besorolású postatiszt az Irodában. Mert a postásokat, akár az első átkosban, vagyis Horthyéknál, ekkor is meg később is katonásan szervezték, így Apunak, aki osztályvezetőként fungált, elég magas sarzsi jutott, már nem emlékszem mi is lett, ennél sokkal jobb volt az egyenruha, amit kapott: köznapi, meg díszruházat. Ennek mindenki örült, mert egy darabig legalább az öreg ruházkodási gondjait megoldotta, utóbb, amikor Apu otthagyta a Postát, merthogy elcsábította őt a Terjesztő, a dísznagykabátot rám alakították, már úgy száznyolcvan centi lehettem, de majd összeestem a százkilós, vastag posztóval a vállamon. Ez hatvanegyben volt már, az Irodát akkortájt festették monarchia-sárgára (foto: google), amúgy maradt háború- és forradalomverten.
persze, a Postáé lett. Apu természetesen ment, együtt a melóval az Irodába, azaz a KHI-ba, vagyis a Központi Hírlap Irodába, a József nádor térre. Ide már busszal vitt engem, postásként szabadjegye volt, én meg imádtam a tizenötös csőrében bámulni a világot, ugyanazt láttam mint a sofőr mellettem, utánoztam a mozdulatait. Az a − mint később kiderült − műemlék épület romos volt, piszkos, lepusztult: a postának nagyon kevés volt a pénze, szarul is fizettek. Apu huszonharmadikán nyugisan bement melózni, délután haza, mit tudta ő, hogy mi történt ezt követően. Másnap is nekivágott, és mivel nagy meglepetésére buszt nem talált, hát ment gyalog, és totálisan megdöbbent, hogy alig kóvályognak néhányan az Irodában. Harmadnap a hatalmas, kétszárnyú fakapu bezárva, Apu zörgött, dörömbölt, míg ki nem bújt két ismeretlen pofa és keresetlen szavakkal elzavarták. Neki, a munkabuzinak ez sem volt elég, másnap ismét próbálkozott, gyalog a Kresz Gézából a Nádor térig, helybe a lófaszér’: − Takarodj innét, mocskos zsidó, büdös komcsi! − töltötte csőre a dobtáras géppisztolyt az egyik fószer, kettes besorolású postatiszt az Irodában. Mert a postásokat, akár az első átkosban, vagyis Horthyéknál, ekkor is meg később is katonásan szervezték, így Apunak, aki osztályvezetőként fungált, elég magas sarzsi jutott, már nem emlékszem mi is lett, ennél sokkal jobb volt az egyenruha, amit kapott: köznapi, meg díszruházat. Ennek mindenki örült, mert egy darabig legalább az öreg ruházkodási gondjait megoldotta, utóbb, amikor Apu otthagyta a Postát, merthogy elcsábította őt a Terjesztő, a dísznagykabátot rám alakították, már úgy száznyolcvan centi lehettem, de majd összeestem a százkilós, vastag posztóval a vállamon. Ez hatvanegyben volt már, az Irodát akkortájt festették monarchia-sárgára (foto: google), amúgy maradt háború- és forradalomverten.A Terjesztőhöz nem volt nehéz elcsábulni: élből ötven százalékkal több stekszet adtak. Mindazonáltal Apu egész életében megmaradt postásnak, az egy olyan testület volt, ahol jól érezte magát, sok-sok ismerőssel és sok-sok fölösleges, bár imponáló tudással: fejből vágta például az összes magyar községet, meg azt, hogy melyik járásban, megyében vannak − ez keresztrejtvény fejtéskor, úgy húsz év múlva, nyugdíjasként, igen jól jött.
A Terjesztő is egykori palotában székelt az Andrássy úton (foto: nagybalint.hu), a monumentális lépcsőházban lemeszelt freskók, a márványlépcsőkön itt-ott még a valahai vörös bársonyszőnyeget leszorító réz rudak tartóinak maradványai; az egykori termek apró szobákra fölvagdosva. Szörnyűséges, lepukkant látvány, ám Apu nem ezért rühellte. Könyvügynököket főnökölt. Ennyi talán elég is lenne, tessék a továbbiakban Haseket vagy Hrabalt olvasni ezekről a figurákról − itthon sem voltak különbek. Akadtak köztük kedves svihákok, de nehézsúlyú gazemberek is: azt a drága, a naivságig becsületes pofát, aki Apám volt, úgy baszták át, ahogy akarták; hol egyikük, hol másikuk tűnt el rövidebb-hosszabb időre, ilyenkor Apunak bíróságokra kellett járnia, tanúként persze, de nem tudhatta, mikor válik gyanúsítottá, mikor gondolja azt valamely szerv, hogy ennyire hülye egyetlen ember sem lehet. Hatvanhétben aztán elhúzott nyugdíjba, kereset-kiegészítésként gépírást vállalt, immár otthon: a Bulcsú utcai lakás lett a munkahelye.Anyunak egyetlen munkahelye volt, már amikor kapott munkát: a Nemez- és 
Rostfeldolgozó Háziipari szövetkezetnél volt kontúrozó. Gyönyörű nevek! Osztap Bender találhatott ki ilyeneket! De nem, ezek hivatalos elnevezések voltak, szerepeltek Anyu személyijében is, ám ha esetleg egy zsaru igazoltatta és rákérdezett volna, mi micsoda, nehezen alakult volna a válasz. A nemez és rostfeldolgozásról fogalma sem volt senkinek, a kontúrozás meg azt jelentette, hogy Anyu nylon − mindközönségesen: nájlon! − meg selyemkendők festésére készítette elő a nylont vagy a selymet. Kétszer kétméteres, jó másfél-két centi vastag deszka volt a munkaasztala. A Deszka, istenkém… Inkább tizenöt, mint tíz kiló. Ezt támasztotta szegénykém részben az ebédlőasztal peremének, részben saját, sokszor operált hasának. A deszkán kifeszítve az anyag, alatta a minta, pauszból, Anyu kezében meg valami tölcsérféle, benne irdatlanul büdös folyékony izé, ezzel másolta át a mintát a selyemre-nylonra. Amikor az izé megszáradt, összehajtotta a kendőt, jöhetett a következő. Késő éjszakáig kulizott, fájdalmak közt, mégis boldogan: volt ugyanis munkája! Egy hozzá hasonló, félig rokkant nőnek bedolgozói állást kapni valami szövetkezetnél − sokak szerint a bulik bulija volt, másoknak csak alibi. Fizettek ennek-annak, hogy munkakönyvük legyen és igazolt munkahelyük − ennek fedezékében lógtak, sefteltek, kurválkodtak, ahogy a csövön kifért. Anyuval meg állandóan éreztették, hogy kegy az a száz-százötven darab kendő, amit megmunkálhatott, darabját három forintért, havonta háromszor, négyszer. A vékony, könnyű selyem nagy tételben nehéz, így én is segítettem becipelni a Szövibe, a Síp utcába, egykor szintén álomszép házba (foto: bazsi91), a majdani Metró klub mellé.
Rostfeldolgozó Háziipari szövetkezetnél volt kontúrozó. Gyönyörű nevek! Osztap Bender találhatott ki ilyeneket! De nem, ezek hivatalos elnevezések voltak, szerepeltek Anyu személyijében is, ám ha esetleg egy zsaru igazoltatta és rákérdezett volna, mi micsoda, nehezen alakult volna a válasz. A nemez és rostfeldolgozásról fogalma sem volt senkinek, a kontúrozás meg azt jelentette, hogy Anyu nylon − mindközönségesen: nájlon! − meg selyemkendők festésére készítette elő a nylont vagy a selymet. Kétszer kétméteres, jó másfél-két centi vastag deszka volt a munkaasztala. A Deszka, istenkém… Inkább tizenöt, mint tíz kiló. Ezt támasztotta szegénykém részben az ebédlőasztal peremének, részben saját, sokszor operált hasának. A deszkán kifeszítve az anyag, alatta a minta, pauszból, Anyu kezében meg valami tölcsérféle, benne irdatlanul büdös folyékony izé, ezzel másolta át a mintát a selyemre-nylonra. Amikor az izé megszáradt, összehajtotta a kendőt, jöhetett a következő. Késő éjszakáig kulizott, fájdalmak közt, mégis boldogan: volt ugyanis munkája! Egy hozzá hasonló, félig rokkant nőnek bedolgozói állást kapni valami szövetkezetnél − sokak szerint a bulik bulija volt, másoknak csak alibi. Fizettek ennek-annak, hogy munkakönyvük legyen és igazolt munkahelyük − ennek fedezékében lógtak, sefteltek, kurválkodtak, ahogy a csövön kifért. Anyuval meg állandóan éreztették, hogy kegy az a száz-százötven darab kendő, amit megmunkálhatott, darabját három forintért, havonta háromszor, négyszer. A vékony, könnyű selyem nagy tételben nehéz, így én is segítettem becipelni a Szövibe, a Síp utcába, egykor szintén álomszép házba (foto: bazsi91), a majdani Metró klub mellé.Ha már a majdan: a Metró klub eltűnt, a házat fölújították. Az Andrássy úti palota bűnügy tárgya, évek óta. A József nádor téri épület bűnügy tárgya lett/volt évekig, miután a József Attila utcai oldalát árkádosították, azután varázslatosan szép bankközponttá variálták, most meg lakásokat alakítottak ki benne, amelyeket kurva drágán árulnak, bérbe adnak. A Szikra épületét eltüntették a Blahán, a későbbi Szikra Nyomdát és Kiadót eltüntették az Árpád híd pesti hídfőjétől. A Banán-szigeti pavilon még az ötvenes évek közepén a Marx tér egyik átépítésének áldozata lett: a városi legenda szerint a bontáskor vették észre, hogy jókora bunker, pincerendszer húzódik alatta, még akkor is félig-meddig tele csempészárukkal: babkávé, nylon harisnya, csokoládé, ilyesmik − ez is valakik munkahelyeként, afféle elosztó központként funkcionált, beleértve trafik-bazár-pavilont is.
Pár hete bementem a lakótelep melletti plázába, a konyhai gázgyújtóhoz töltőpalackért, kérdem egy unatkozó szépleánytól, van-e itt valahol trafik? Néz, csak néz rám a bociszemeivel, segítek: − Dohánybolt? Valami derengeni kezd aranyomnak: − Ahol cigarettát lehet kapni? És boldogan elirányít egy − újságoshoz.
Amúgy ott tényleg volt cigaretta, gázpalack dögivel. Asszem talán hírlap is.
Hozzászólások
Én is emlékszem azokra a régi buszokra: "én meg imádtam a tizenötös csőrében bámulni a világot, ugyanazt láttam mint a sofőr mellettem"...
Engem nagyon elszomorított ha valaki már elfoglata ezt a helyet. De legtöbbször még szabad volt amikor Pestre menvén mi felszálltunk az 5-re.
Béleletlen, zöld lódenkabátom volt, barna magas szárú fűzős cipőm és rendszerint barna patentharisnyám . A fejemen svájci sapka posztóból, rémes kis kunkori „antennával” a tetején. Fáztam. Mindig fáztam! A kabátban is és a cipőben is. Szebbet, jobbat, melegebbet akartam. Különösen a sapkámat utáltam, és hosszas könyörgésre kaptam pénz igazi kalapra.
Akkoriban „stüszi” vadász-kalapot hordott az elegáns nő. Ennek a karimáját elől le, hátul pedig felcsapták és egy kis zerge-tollal is kidíszítették. Az igazán tehetősek hátul telerakták jelvényekkel is. Rémes darab lehetett így mai szemmel nézve. Hetven forintot kaptam egy új kalapra és egyedül, önállóan mehettem el megvenni. Egy jó kis kalapszalont (Sapka Kalap KTSz-t) találtam a József körúton és a kalaposnő adott egy szép kis – fiatal lánynak való – hófehér, tüllökkel díszített esküvői kalapot, egy akkor divatos „karéjt”. Ilyen hordtak filmsztárok itthon és külföldön is. Ilyenben (ilyesmiben) ment férjhez Grace Kelly a monacói herceghez. A tükörben annyira tetszettem magamnak, hogy soha többé nem tudtam levenni a fejemről a rettenetes díszt. Megvettem, kifizettem. És bevonulta, anyámhoz a munkahelyére - egy áruházba, hogy learassam a teljes sikert.
Anyám kissé elsápadt, amikor meglátott, a beosztottjai ennek ellenére sem tudták visszatartani röhögésüket. Én pedig ott álltam megsemmisülten, lódenkabátban, trugylis, barna patent harisnyában, iskolai táskával a hátamon.
Az egészben az volt a legrémesebb, hogy vissza kellett mennem anyámmal a kalapszalonba, ahol mama hatalmas cirkuszt csinált, hogy visszaéltek egy gyermek naivitásával. Végül is visszaadtuk a szépséges sztárkalapot, visszakaptuk a pénzt és szégyenszemre elmentünk megvenni a sematikus elvtársnő kalapot.
Azt viszont soha az életben nem vettem fel, egyszer sem. Ezzel a kalanddal minden kalapot megutáltam egy életre. Annyira, hogy a mai napig nincs kalapom – csak néha hordok a trópusokon – napellenző karikát a sok fény ellen.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.