Schmitt úr esmeg elszónoklotta magát. Lemerevedtem ennyi ökörségtől, csak egy régi sztori jutott az eszembe. Valamikor, hajdanán egy L. nevű, magát műkritikusnak vélő úr elárasztotta dolgozataival a magyar sajtót. Az írások hihetetlenek voltak: lilák, zavarosak, olvashatatlanok, érthetetlenek. Tudták ezt a szerkesztők is, L. „műelemzései” mégis rendre megjelentek. A „műkritikus” ugyanis szépen stafírungozott: a művészektől kapott, szerzett, kikövetelt? alkotások egy részét a derék redaktoroknak adományozta. Akkoriban az egyetlen újságíró iskolában, a MÚOSZ-éban kemény felvételi volt, egyebek közt megjelent cikkeket kellett elemezni nyelvtanilag, értelmezésileg. Az egyik alkalommal, 2-3 jelölt szereplése után kidübörgött a folyosóra Benczédy tanár úr, a nagyszerű nyelvész, és nem is nagyon lefojtott haraggal közölte a többi aspiránssal: − Ha még valaki  L. úr valamelyik dolgozatát akarja elemezni, be se jöjjön, mert az első szónál kivágom innen! A folyosó másodpercek alatt kiürült: 15-20 vizsgázó rohant a Bajza utca sarkára, az újságoshoz, valami „nem-L.-es-cikket” tartalmazó lapért. Ha valahol ma még akad ilyen vizsga, a jelentkezőknek bátran ajánlom az alábbi eszmefuttatást − L. mester legszebb napjaira emlékeztet.

2010. november 22. Schmitt Pál köztársasági elnök beszéde a Munkácsy Mihály Trilógiáját bemutató kiállítás megnyitása alkalmából a Magyar Nemzeti Galériában. Forrrás: keh.hu
 
„…két-háromszáz térdeplő embert látok a kép előtt. Halk mormogás. Kezükben Biblia. Imádkoznak, sírnak.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezeket a megidézett szavakat egy amerikai üzletember vetette papírra 1886-ban, aki látta Párizsban sírni, imádkozni, megrendülni az embereket Munkácsy festménye hatására. A Krisztus Pilátus előtt című kép őt magát is elvarázsolta. Olyannyira, hogy röviddel ezután megvásárolta.

Tisztelt Egybegyűltek!

Munkácsy Mihály így hatott, és valahogy így hat még ma is ránk.

Az egyházművészet évszázadokon át, minden időben és stílusban próbálta megjeleníteni, közel hozni Jézus életét. Munkácsy azonban oly’ korban fogott e monumentális munkába, amikor a nagy mesterek sokkal inkább a világ dolgainak megragadásával voltak elfoglalva.

Hogy a hitbéli tartalom, vagy maga a dráma érdekelte igazán, nehéz lenne megmondani. Jézus története a híveknek a megváltás, az élet alapvetése. De mindenki másnak is a történelem egyik legizgalmasabb eseménye. Örök téma, örök viszonyítási pont, kulturális identitásunk része.

A visszaemlékezők szerint Munkácsy mesélt róla, hogy fiatalon milyen nagy hatással volt rá a Bibliában Krisztus fénylő fehér öltözetének leírása. Szinte ez volt az első találkozása a vizualitás erejével: a színeváltozás története. Valami olyan hatott a látásmódjára, amit valójában nem látott. Csak elképzelt. De a fantáziának ennyi épp elég, hogy tüzet fogjon, beindítsa a gondolatokat.

Később tudatosan törekedett rá, hogy egyszer elérje azt a drámai hatást, amit akkor érzett. Szerette volna — s bizony sikerült is neki — a színeket úgy használni, hogy a történésekben rejlő feszültség átélhető legyen. A költő, Revicky Gyula meg is verselte ezt a beleérzést, és így fogalmazott:

„Ez ő! Ilyen volt! Igy képzeltem én;
Álmomban éjjel, elmélkedve nappal
Kerestem arczát; végre föllelém”

Munkácsy pontosan tudta, hogyan sírják el magukat az emberek egyes oltárképek láttán, s hogyan viszik haza magukkal ezt az élményt kicsinyke, imakönyvekbe rakható szentképekkel. Gyötrődött is rajta, vajon érdemes-e megalkotni egy óriási szentképet. Ám éreznie kellett, hogy egy tehetséggel megalkotott mű sokkal több lehet, mint pusztán az áhítat eszköze.

Tisztelt Vendégek!

Bárhogyan viszonyulunk Munkácsy Mihály művészetéhez, egy dolgot mindenképpen el kell ismernünk: hatalmas tehetséggel, döbbenetes alkotói készséggel, a magyar művészettörténet lenyűgöző kincsével állunk szemben. Méghozzá olyannal, ami a festőnek, s az ő hazájának világhírt hozott.

Mi, magyarok különösképp hozzászoktunk, de a 19.-20. századi egyetemes művészet színe-javát is nyomorgó, éhező, gondokkal küzdő, el nem fogadott alkotók írták. Ebben a viszonylatban különösen nagy érték, hogy Munkácsy Mihály még életében ünnepelt festőfejedelemmé válhatott. Beutazta a világot, ahogy a Trilógia darabjai — a Krisztus Pilátus előtt, a Golgota, az Ecce homo — is. S noha világpolgár lett belőle, vérbeli nemzetközi művész, a legőszintébben tudta mondani:

„…érjen bár siker és dicséret: legnagyobb dicsőségemnek azt tartom, ha hazámnak mint hű fia, hírét és dicsőségét növelhetem.”

Ha arra gondolunk, hogy Munkácsynak kortársa volt Vincent Van Gogh, vagy a magyarok közül még az ő életében kezdett kibontakozni például Csontváry, akkor érezzük, mennyire más és más tud lenni egy-egy életút, milyen sokféle lehet a tehetség. És mennyire szerethető, tisztelhető mindegyik, ha a művészet őszinteségével, nagy szakmai tudásból, igazi önátadó alkotói lázban bontakozik ki.

Szomorú tény, hogy ez a „láz” Munkácsynak nemcsak a gondolataiban dúlt, de a testét is kikezdte, s felemésztette őt a mindig teljeségre törekvés, a festői nagyvonalúság. Rövid életet élt, de művészként teljeset. Az utókor megfogalmazza a maga árnyaló kritikáit, de népszerűsége töretlen, helye a közös örökségben egyértelmű. Nem véletlenül tódultak az emberek pár évvel ezelőtt ide, a Galériába az életmű-kiállításra. Képei a világ árverésein csúcsokat ostromolnak. Kiállta az idő próbáját, örökre megmaradt festőfejedelemnek.

Azt hiszem, a budapestiek hálásak érte, hogy Debrecenben átalakul a Déri Múzeum, mert Pécs után most a fővárosban is „megőrzés” címén láthatjuk együtt a Trilógia három képét. Sőt, igazi újdonságként a Magyar Nemzeti Galériában őrzött, saját kezű kisebb változatok, valamint más olaj- és grafikai vázlatok kísérik, melyek eddig még soha nem szerepeltek a nyilvánosság előtt. Köszönet illeti a szervezőket: a Galériát és a Munkácsy Alapítványt, a szakmai program kidolgozóit, a támogatókat. És persze az égieket, hogy a művek csodával határos módon megúszták a beemelés körüli balesetet.

Hölgyeim és Uraim!

Ecce homo! – szól a jól ismert evangéliumi jelent és a három kép egyikének címe. Ecce homo! – vagyis: Íme az ember!

Most ez a bemutatás nemcsak magának Krisztusnak szól, hanem — ha megengedik — egy kicsit a festőnek is: íme az ember – a szenvedni, lenyűgözni képes, alkotó ember!

Íme Munkácsy Mihály és az ő páratlan passiója!

Szeressük, hogy magyar és magyarként hírneves!

Járuljunk elé, ismerjük meg még jobban!

Legyünk a vele való találkozással, az elmélyüléssel lélekben még gazdagabbak!

***

JA, ÉS TESSÉK MEGMONDANI: MI VAN A VÖRÖSISZAP-KATSZTRÓFA ÁLDOZATAINAK, ADOMÁNYOKBÓL ÖSSZEGYŰJTÖTT 1.3 MILLIÁRDJÁVAL?

(a legújabb fejlemény: az immár 1.4 milliárd ügyét visszapasszolták a szerencsétlen önkormányzatoknak, hogy előbb azok alkossanak valami dokumentumfélét, miként is akarják kezelni a pénzt. ez ismét idő, azalatt meg nő a kamat – vajon kié lesz?)

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!