Útilapu
Bartus László
Amerikai Magyar Népszava
Kibökték végre, hogy választójogot akarnak adni a határon túli magyaroknak. Ezért adják a kettős állampolgárságot. Csak a vak nem látja, hogy a választói jog megadása volt az eredeti cél, csak két lépésben. Mielőtt nagyon elérzékenyülne bárki, és nem tudná könnyeit visszatartani, jobb ha tőlünk tudja meg, hogy nincs itt szó semmiféle nemzeti érzésről. A kettős állampolgársággal csupán szavazatokat akar vásárolni a Fidesz. Ha arra számítanának, hogy a határon túliak nem rájuk szavaznak tömegesen, a nemzeti együttműködés kormánya azonnal megmagyarázná, miért nem lehet kettős állampolgárságot adni a határon túliaknak, szavazati jogot pedig pláne nem.
Engem nem zavar sem a kettős állampolgárság, sem a határon túliak szavazati joga, mert ez már nem oszt, nem szoroz. Nem is értem, mi szükség van még erre, mitől retteg ennyire a felcsúti remete? Magyarország sorsa megpecsételődött a következő húsz-harminc évre. Ha bárki merészelne az Orbán-rezsimmel szemben fellépni, az úgyis azonnal kommunista lesz, zsidó vagy zsidóbérenc oligarcha, a nemzet vérszívója, magyarellenes, az ország tönkretevője és megosztója, azt úgyis lejáratják, eltiporják. Kocsmatöltelékek visszhangozzák a felkurblizott szóvivők szóvirágait.
Rövidesen megteremtik a jogi alapját is annak, hogy koncepciós perekben állítsák félre az útból azokat, akiktől félnek, a vagyonukat már átvehetik. Mindent úgy alakítanak át, hogy senkinek esélye se lehessen demokratikus úton hatalomra jutni. Ehhez képest az, hogy még beszavaz néhány százezer határon túli a nemzeti forradalmi együttműködésbe, és a nagyobb magyarországi támogatások reményében beavatkozik abba, amihez semmi köze nincs, az csak tovább erősíti az egypártrendszert, a pártállami uralmat, de ez már nem számít. Ez az ország Orbán karmaiban van, és onnan ki sem kerül.
Megérdemli egymást vezére és népe. Legyenek boldogok egymással. Talán jobb is így, mert nem biztos, hogy ez az ország kibírná még egyszer azt a gyűlölethullámot, azt a háborút, amit Orbán indítana bárki ellen, aki őt veszélyezteti, ne adj' Isten, még le is győzi. Hadd csinálják, érezzék jól magukat a nemzeti elhülyülésben, észre se vegyék, hogy a helyzet nemhogy javult volna, hanem még romlott is, mióta a nemzet együttműködésbe került önmagával, és örökös miniszterelnöke vezeti saját feje után az emberek nevében. Élvezzék a hadikommunizmust.
Orbán most nyúlja le éppen a magán-nyugdíjpénztárakba befizetett pénzt, az APEH nem adja oda, ahova az emberek szánták. Ezt a naszályi kocsmában lopásnak nevezik, és aki ezt megteszi, azt leütik egy söröskorsóval. Itt most az igazságot szolgálja, mint minden aljasság, amit Orbán kitalál, mert ő mindenre felhatalmazást kapott. Mindenkit visszakényszerítenek az állami nyugdíjba, hogy most egy kis pénzhez jussanak. Egyszer majd ez is elfogy, és akkor mi lesz, nagyokosok? Ilyenekből nem lehet megélni.
Nyugodt volt az október 23-i ünnep is, de azt senki nem veszi észre, hogy ennek oka az, hogy most az a bűnöző mondta az ünnepi beszédet, aki eddig felgyújtatta a fél várost. Senki nem veszi észre, hogy olyan ez, mintha egy kalózfilmben lennének. Igaz, hogy az MSZP is ugyanúgy lopott a kormányváltás előtt, mint korábban a Fidesz (és történelmi felelősség terheli őket a bekövetkezett helyzet miatt), de ezek most ellopták az egész országot.
A forradalmi miniszterelnök az októberi békét annak tulajdonítja, hogy a nemzet egységesen mögötte áll. Holott csak arról van szó, hogy miután átvették a hatalmat, nincs aki gyújtogasson, mocskos jelszavakat skandáljon, fenyegetőzzön, mert a demokrácia hívei nem mennek ki az utcára gyűlölködni.
Én biztosan nem megyek Molotov-koktélt dobálni, sem kordont bontani, hanem életem hátralevő részében azzal foglalkozom, hogy magamat és családomat kimentsem mindörökre egy ilyen országból. A legfontosabb célom, hogy a gyermekemet kimenekítsem a nemzeti együttműködés rendszeréből és megóvjam Orbán elmebeteg szólamaitól. Olyan az egész, mintha az ember Lipótmező lenne.
Egyetlen vágyam maradt, hogy a gyerekemet a civilizációba, a normális emberek demokratikus közösségébe vezessem. Szívesen tettem volna ezt Magyarországon is, de erre egy emberöltőn át nem látok reális esélyt. Szeretném én a hazámat, ha lenne. De én a saját hazámban csak megvetett személy lehetek az úgynevezett rendes magyar emberek szemében, mert demokráciában szeretnék élni. Olyan helyen pedig, ahol megvetnek, pocskondiáznak, nem szívesen élek.
Nincs kedvem ahhoz sem, hogy életem hátralevő részét azzal töltsem, hogy harcoljak valamiért, ami a világ civilizált, épeszű részén természetes. Közben nyomorogjak, és dolgozzak a nemzeti együttműködés alapjainak lerakásáért, majd a fejlett nemzeti együttműködés felépítéséért. Közben tapsoljam pirosra a tenyerem, és a nemzeti ügyek kormányának újabb győzelmét ünnepeljem, ha nem akarok az utcára kerülni. Szembemenni sem akarok egy ország akaratával, amely nemcsak elviseli a diktatúra kiépülését, hanem lelkesen támogatja.
Szeretném felhívni a még mindig optimista polgártársak figyelmét, hogy ez egy folyamat. Orbán ma ott tart, hogy átalakítja a szisztémát. Ha az Alkotmány akadályozza ebben, akkor megváltoztatja az Alkotmányt. Ha a törvény valamit lehetővé tett, akkor utólag hoz olyan törvényt, amely visszamenőleg lesz érvényes, és bünteti azt, ami addig törvényes volt. Nekem már ez is elég, ez önmagában is bőven életveszélyes, ha valaki nem simul az Orbánnal való együttműködésbe. De miután a törvénytelenséget törvényessé teszik, utána kezdődik csak igazán az új rendszer működése: elkezdődik azok üldözése, akik kritikusan állnak a nemzeti ügyek kormányának nagy győzelmeivel szemben.
Először a harcos jobboldali média pellengérezi majd ki azokat, akik úgymond hazugságaikkal, rémhíreikkel rontják a levegőt, rombolják a nemzet erejét, terjesztve a gyengeség és a kétely mérges kórját. Ezek a régi világot védik az emberek akaratával szemben. Egyre többen lesznek a nyúlbélák. Nem lehet félúton megállni, egy olyan ember, aki a legkisebb kontrollt és szembenállást sem tűri, egy idő után nem akarja hallani, hogy őt nyilvánosan bírálják. Minél erősebb és szélesebb lesz az ellenállás, annál keményebb diktatúra jön.
Ezért aki azt hiszi, hogy Orbán egy ponton majd azt mondja, hogy eddig és nem tovább, az halálos tévedésben van. Ez az ember koppanásig fog menni, nem is lehet másképp, ez törvényszerű. Először majd elkezdik szankcionálni azokat, akik rossz hírt terjesztenek, esetleg a nemzet vezetőjét vagy olyan erkölcsi nagyságokat és jellembeli kiválóságokat neveznek nevükön, mint Schmitt elnök úr, akiről le is írjuk gyorsan, amíg lehet, hogy egy utolsó tróger gazember. Eljön az idő, amikor nem lehet majd csúnyát mondani róluk. Előre lehet látni, hogy mi lesz.
Már a választások előtt tudni lehetett, hogy ez következik. Akkor is rémisztgetésnek, főállású rettegők fecsegéseinek nevezték az efféle jóslatokat, most is. De előre mondom, nehogy azt mondja bárki, hogy ezt nem lehetett tudni előre, hogy Orbán országlása totális diktatúra lesz, annak minden következményével. Ő maga is lassacskán nő majd bele Sztálin szerepébe, de az egyik lépésből következik majd a másik. Ne reménykedjünk, az Európai Unió neki nem akadály, ha kell, az Európai Unión kívül is van élet. A magyar önrendelkezés nevében fogunk tiltakozni az ellen, hogy egyesek szándékosan akadályozzák, hogy Magyarország elfoglalja őt megillető vezető szerepét Európában és a világban.
A magyar nemzet csakrája a legerősebb, ezért akarja mindenki a mi országunkat, ezért akarják elnyomni a legtisztább génekkel rendelkező népet, és megszerezni a Kárpát-medence fölötti uralmat, amelynek a legnagyobb kisugárzása van. Nem folytatom. Tudom, hogy egy országot nem hagyhat el mindenki, de ha valaki a véleményemre kíváncsi, akkor azt mondom: amíg nem olyan erős a kontroll, hogy ezt lehetetlenné tegye, aki tud, az meneküljön. Főleg a gyerekeit mentse. Próbálja megtalálni a biztonságos távozás lehetőségét. Nem akarok mindenkit rábeszélni erre, de aki nem akar egy ilyen világban élni, és van módja arra, hogy kiszabaduljon, az mielőbb tegye meg.
Vannak, akiknek az van megírva, hogy harcoljanak ez ellen. Azoknak nem lesz könnyű a következő két évtized. És ez igaz azokra is, akik nem a határokon belül próbálnak ellenállni a diktatúra kialakulásának. Nekünk is majd futni kell. De vannak, akiket ez nem érint. Ők, ha tehetik, meneküljenek, mert ennek nem lesz jó vége. Ez az egy, ami biztos. Az elején nagyon nehéz lesz, de később nem fogják megbánni.
Tőlem tehát annyi szavazatot vásárolnak a határon innen és túl, amennyit akarnak. Ma már nem ez a kérdés, hanem az, hogyan lehet túlélni. Tőlem úgy siránkoznak a munkanélküliek, a kilátástalanul élők, a továbbra is reménytelen helyzetben levők, akik egy hatalommániás, megszállott embert ültettek a fejük fölé, ahogyan akarnak. Legyenek boldogok egymással. Csak engem hagyjanak ki ebből az egészből, hadd őrizzem meg a józan eszemet, hadd mentsem ki a gyermekemet és leendő leszármazottaimat. Ez az egyetlen imám, amit Magyarországgal kapcsolatban rebegek, hogy ne kelljen ott élnem, amíg fasiszta beszédeket idéző szólamokat tart egy miniszterelnök közmegelégedésre, miközben áthágnak minden demokratikus törvényt, ami az útjukba kerül.
Nemzettestvéreink, ahogy immár Orbán nevezi az alattvalóit Szálasi után szabadon, irkálnak ilyenkor okos leveleket, hogy nem is kell ott élni. Rohadjanak meg a távolban, mondják, menjenek az anyjukba, nincs is szükség az ilyenekre. Ez mindent elárul. Azt kellene mondaniuk, hogy “talán megkeseredtél, barátom, fáj neked valami, de közénk tartozol, itt van a helyed, Te egy vagy közülünk. Ne félj, megvédünk, még a szóbeli támadásoktól is. Neked ugyanolyan jogaid vannak itt, mint bárki másnak. Ez a helyzet megváltozhat, ez is egy kísérlet a sok közül, ezt is túléljük majd valahogy, és elmúlik. Legalább leszámolunk ezzel az illúzióval is.”
De nem ezt mondják, hanem azt, hogy ha nem tetszik valami, akkor takarodj. Ez az, ami ijesztő. Persze, ez is egy megoldás, hogy akinek nem tetszik valami, az takarodjon, az nem is magyar. Valóban nem kívánom ennek az agyalágyult világnak kiszolgáltatni magam, nem szeretnék egy elmebeteg diktátor alatt élni, amikor vannak normális részei is a világnak. Sajnálom, hogy a saját hazám nem az. Micsoda kis gyöngyszem lehetne, kedves és okos, jószándékú, jóindulatú emberek békés gyülekezete, befogadó, szeretettel teli, vicces, szabad, de nem az, hanem mindennek ellenkezője. Annyi sok szépet adhatnánk egymásnak, annyi sok tehetséges ember, annyi sok szép dalt és minden mást alkotott, de ezek többsége nem fér bele a nemzeti együttműködésbe, és nem érti, miért idegen a saját hazájában. Ezért az önáltatást most hagyjuk. Hogy kénytelen vagyok tudósítani róla, már az is megvisel.
Sokan boldogok, és azt hiszik, ha nincs is semmi változás, most legalább megszabadultak a bajkeverőktől, az ország tönkretevőitől, hogy ki ne felejtsem, a zsidóktól, és végre magyar kormánya van Magyarországnak. Évszázados harc ez, mindig is ezt szerették volna. Elveszítették bele az ország egyharmadát, de nem adták fel. Nem lesz ugyan jobb, de legalább Magyarország újra a magyaroké. És aki ezt nem szereti, az nem is magyar (e gondolatmenet bővebben olvasható a Mein Kampf-ban). Ne feledjük, volt már egyszer Magyarország "a magyaroké", és közönséges gyilkolás lett a vége.
Ha végigmennek ezen az úton, most sem lesz másképp. Amíg lesz egy ember, aki fenntartja az önálló gondolkodás jogát, megköveteli a szabadságot, aki demokráciát akar, addig ők nem nyugszanak, addig nem lesz vége az ő harcuknak. Nekem kezdettől az a véleményem, ha egy ország nem képes felismerni, hogy most került a bajkeverők, az ország tönkretevőinek kezébe, ahol gyűlölnek mindenkit, akire a szélsőjobb, a nemzeti gőg, a faji arrogancia rámutat, onnan el kell menni.
Nem mindenkinek ez az útja, nem mindenki teheti meg, sok emberi kapcsolat, mások iránti felelősség határozza meg kinek-kinek a lehetőségeit, de akit ilyesmi nem köt, azoknak nincs semmi, amit ne lenne érdemes feladni a szabadságért. Ha ennyire utálnak bennünket, miért akarnánk köztük élni? Maradjanak csak szépen magukban, csináljanak mindent úgy, ahogyan akarnak, ne fogjanak ránk semmit. Ne mondják, hogy miattunk nem mennek semmire. Ne kommunistázzanak, ne oligarcházzanak, cigányozzanak, ne zsidózzanak, ne zsidóbérencezzenek. Elég volt a mocskolódásból.
A magyar fasizmust, a turáni gyűlöletet úgysem tudjuk észérvekkel legyőzni. Nem veszik észre, hogy milyen szellemiség áll e-mögött. Ebből következik a jó magyar irigység, féltékenység, a sok rosszindulat, amiről messzeföldön híresek a jó magyarok, és lassan sehova nem kellenek. Azok, akik megbecsült emberek a világ különböző részein, azok nem a turániak, hanem azok, akik menekülünk előlük. Annyi sok szép helye van a világnak, ahol rendes emberek élnek. És érdekes módon azok mind hozzánk hasonlóan gondolkodnak, ezekkel a nézetekkel mi csak saját hazánkban vagyunk gyűlölt, utált és megvetett emberek. Ezek elindultak egy úton, ami pusztulásba visz. Muszáj nekem velük tartani?
Nem akarom okosnak mutatni magam, de én ezt, és ami még ezután következik, már 2003-ban megmondtam, pedig akkor még nyoma sem volt ennek. Miután megírtam a Jobb magyarokról szóló könyvemet, és belegondoltam, hogy az voltaképpen miről szól, csak az egyetlen lehetséges következtetést vonhattam le belőle: bárhova, csak innen el. Semmilyen áldozat nem drága, nincs semmi, amihez ragaszkodni kellene inkább. Itt borzalmas dolgok fognak következni. És a folyamat megállás nélkül ebbe az irányba tart.
Legközelebb talán már amerikai magyarok és más határon kívüliek is szavazhatnak a magyarországi választásokon, vagy talán még képviselőt is küldhetnek a magyar parlamentbe. Ez néhány embernek biztosan jó lesz: azoknak, akik kapnak ott egy jó fizetést és ingyen lakást. Annyi lesz a dolguk, hogy megnyomják azt a gombot, amit mondanak nekik. Aki pedig arra vágyik, hogy beleszóljon más emberek életébe, megmondja, mi legyen ott, ahol ő nem él, úgy szavazzon, hogy voksolásának következményei őt nem érintik, az szavazzon nyugodtan. Tisztességes ember ilyen szavazáson nem vesz részt. Döntsék el ezt azok, akik ott élnek.
A Fidesz most teszteli, meddig mehetnek el elsőre. Mert a magyar ember addig szereti a másik magyart, amíg egy fillérjébe nem kerül. Mielőtt félreértésbe esnének kedves határon túli nemzettestvéreink, véreink, hun magyarjaink, Csaba királyfi gyermekei, szeretném a figyelmüket felhívni, hogy az anyaországi magyarok legalább annyira utálják önöket, mint magukon kívül mindenki mást, mint bennünket, akik ugyanolyan magyarok vagyunk, mint ők, csak a demokráciát fontosabbnak tartjuk, mint Orbán Viktor gyermekkori álmait és a gyökérmagyar szkíta eredetet. A szavazatukra van szükség, de Önökre nincs, ezt soha ne feledjék.
A szándék jól ismert, a Fidesz 2006-os választási kampányában a nemzet orvosa, Mikola István azt mondta: „Meg kell próbálni nyerni, de nemcsak négy, hanem húsz évre: ha négy évre nyerni tudnánk, és (...) utána mondjuk az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának, húsz évre minden megoldódna.”
Most majd megoldódik. Sok sikert hozzá, fiúk. Csak nélkülünk. Mi csak annyit kérünk, hogy ne legyen hozzátok semmi közünk. És ha van, amit még ennél is jobban szeretnénk, hogy nektek se legyen semmi közötök hozzánk.
***
Határon
György Péter
Élet és Irodalom
Az MSZP nyolcéves tevékenysége oda vezetett, hogy a lakosság döntő többségének a liberális kapitalizmus, a többpártrendszer és a szabad piac elvein és gyakorlatán alapuló társadalmi rend nagyrészt semmitmondó, üres norma lett. A kortárs kapitalizmus valósága milliók számára kiábrándító, reménytelen szomorúságra, majd igazi dühre okot adó élmények sorozatát hozta el. A jogállamba vetett bizalomra 2006 októbere után nem sok esély maradt, s különösképp az 1989 után szocializálódott nemzedékből senkit sem lehetett meggyőzni arról, hogy a tehetetlen és brutális rendőrség tevékenysége aláásta ugyan a társadalmi bizalmat, de nem vetett véget az alkotmányosságnak. Akik 2006-ban voltak tizennyolc évesek, olyan nemzedéki élménynek látták az október 23-án, majd az azt követően történteket, amely visszavonhatatlanul véget vetett a szocialista párt iránt érzett akár neutrális közönynek is.
Miközben azonban a szocialista párt és a miniszterelnök összevissza beszélt, egyetlen pillanatra sem nyúlt az intézményes garanciák rendszeréhez. Ezt a kétharmados többségű Horn-kormány éppúgy elképzelhetetlennek tartotta, mint az ehhez szükséges jogi eszközökkel alig bíró Gyurcsány. (Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a Horn-kormány idején, több hónapon át a szociálliberális koalíció tanácsadója voltam a Kulturális Minisztériumban.) Különös módon azonban az alkotmányos intézmények és garanciák érinthetetlensége nemcsak a demokratikus kultúra melletti feltétlen elkötelezettségből, hanem valamiféle eltompult, fantáziaszegény társadalomképből is eredt. Mert szellemtelenül, műveletlenül és hiteltelenül voltak szocialisták a Kádár-rendszer gyáva technokratái és illetékes elvtársai. Miközben uralmuk évei alatt világszerte kritizálták a globális kapitalizmus politikai gazdaságtanát, messze ható negatív következményeit, a nemzeti kultúrákra gyakorolt nyomasztó hatásait, erről sem az MSZP, sem az SZDSZ nem vett tudomást. Következésképp a konzervatív jobboldali értékrendet hangsúlyozó és közben radikálisan jobboldali politikai technikákat alkalmazó Fidesz, már ellenzékben, különösebb szellemi erőfeszítés nélkül megfogalmazhatta „az emberek" nevében fellépő, globalizáció-kritikára épülő, egyre nyilvánvalóbb kapitalizmusellenességét, aminek népszerűségét a kormány immorális impotenciája naponta alátámasztotta. Senkit sem érdekelt, hogy a Fidesz impresszionisztikus könnyedséggel felvázolt politikai filozófiája mögött nincs semmiféle komoly megfontolás.
Orbán Viktor félreérthetetlenül megmondta, hogy ha hatalomra kerül, nem ugyanazt a politikai rendszert kívánja egy másik gazdasági program alapján folytatni, amelynek kormányzó pártja az MSZP volt: egy másik rendszer felépítésébe kezd.
Azonban egy új politikai rend iránti soha nem tapasztalt erejű vágy nemcsak kétharmadot hozott, de milliók számára a soha nem tapasztalt erejű változások melletti elkötelezettséget is. Így aztán annak a különös jelenségnek lehettünk tanúi, hogy a Fidesz híveinek száma a választások után tovább nőtt, s mintha senkit sem gondolkodtatott volna el, hogy a kormány a radikális és mélyreható s vitathatatlanul szükséges társadalmi változásokról beszél, ám közben nagy erővel és példátlan hatékonysággal az állami intézmények státusát változtatja meg. Előbb láthattuk egy új államgépezet kísértetét-kísérletét, mintsem az új társadalmi szerződés vázlatát.
Az igazi változást a magánnyugdíjpénztárak és a végkielégítések rendszerének felszámolása, illetve ezzel párhuzamosan az Alkotmánybíróság formális intézménnyé változtatása jelenti, amelyet ma már egyetlen dolog akadályozhat meg: a testület kollektív lemondása.
Orbán a fülkék forradalmáról beszélt ugyan, valójában a Kádár-féle konszolidáció egy változatát ismétli meg: talán őt magát is meglepő módon. 1956 ugyanis számtalan kérdésre számtalan választ adott, de a forradalomnak volt mégis egy, az alkotmányossághoz, a jogi garanciák által védett élethez fűződő centrális követelése. Ha korlátozott többpárti demokráciáról lett volna is szó, a Rákosi- és Gerő-féle diktatúra ellen fellázadó fiatalok, illetve egy ponton, mint mondani szokták, az egész nép, nemcsak jobb életkörülményeket akart, amit aztán végül megkapott, hanem igazi emberi méltóságot és szabadságot is. Jogok által garantált biztonságot és kiszámíthatóságot. S aztán épp ennek az ellenkezőjét kapták. A Kádár-rendszer kiszámítható lett, mindenkinek volt munkája, lakása, majd telke, nézhette a tévét, és békén hagyták. Ám a Kádár-rendszer nem ismerte az ellenzék, az ellenzékkel való párbeszéd és kooperáció fogalmát, intézményes gyakorlatát. Az alkotmányt papírnak tekintő állam felszámolta az ellenzéket, s ezért mindenkiből ellenséget csinált. Ami hosszabb távon nyilvánvalóvá tette, hogy a rendszer csak addig működőképes, ameddig elég embert sikerül anyagi javakkal ellátni, tehát csak kevesen lesznek, akik érdeklődni fognak a legitimitás, a demokráciaelmélet kérdései iránt. Az elmúlt hónapok után okkal gondolhatjuk, hogy Orbán részben hasonló helyzetben van. Azonban akad legalább két alapvető eltérés, amely az egész számítást kikezdheti. Az még csak érthető, hogy Orbán azt a látszatot kelti, hogy a kormány az életidegen és elitista Alkotmánybíróságot a népi igazságtétel nevében áldozza fel, mondván, közelíteni kell az igazság és a jog fogalmának, s ha az utóbbi nem képes elmozdulni a magántulajdont fetisizáló kapitalizmustól, akkor jobb is, ha eltűnik a süllyesztőben. S persze tudjuk, ez a vád igazságtalan, s eltér az Alkotmánybíróság ítéleteiből kiolvasható logikától. A lényeg: a társadalom elfogadja, hogy a jogállamot fetisizálni múltbeli árnyakkal való bíbelődés. Az Alkotmánybíróság így lett egyetlen perc alatt a jövő Magyarországának, az „emberek hazájának" akadálya, remélve, hogy a megszüntetése pár értelmiségin kívül majd senkit sem érdekel.
Mintha azonban nem ez történne.
A jobboldalhoz köthető média számos cikke azt mutatja, hogy neves újságírók, közszereplők mellett a Fidesz holdudvarához tartozó fiatal és középnemzedék egyaránt megértette, az Alkotmánybíróság megtámadása indokolhatatlan. Nem tudjuk, hogy mindez hova vezet. Kívülálló baloldaliként nem az a tisztem, hogy lelkesen biztassam a jobboldali fiatalokat. S persze még hátravannak a közvélemény-kutatási adatok, amelyek világossá fogják tenni mindannyiunk számára, hogy mennyire vált be a Fidesz cinikus számítása. Ha a népszerűségük változatlan marad, az semmit sem von le az Ab elleni támadás kritikáinak igazából. Ám ebben az esetben a jobboldali elit kritikai öntudatának súlya tovább nő, annak megfelelően, ahogyan egy ilyen eredmény további érv lesz a gátlástalanság mellett. Ha Orbán úgy intézheti el az Alkotmánybíróságot, hogy az a társadalom nagy részét hidegen hagyja, akkor tényleg komoly baj van. Mert ezúttal nem a nulláról kezdtük.
Kádár ugyanis a teljes jognélküliség állapotától mozdult el egy, az intézményes jogokat nem sokra tartó, de amúgy kiszámítható rendszerig. Míg Rákosi alatt egy rossz mondatért bírósági tárgyalás nélküli büntetés is járhatott, a Kádár-rendszerben folyamatosan csökkent a nyílt, kontroll nélküli terror. Kádár nem felszámolt egy jogállamot, hanem elsunnyogta a létrehozását.
Orbán pártja egy társadalmi vízió nélküli, üres és erkölcstelen pártot váltott le a választáson. Most egy vízió és az új Magyarország érdekében a létező jogállamot bontja el, melyet egyszerűen az MSZP és az MSZMP rekvizitumának tekint. Csakhogy ezzel a szégyenteli bűvésztrükkel beláthatatlan problémák sorozatát indítja el.
Az elmúlt húsz évben ugyanis lassan kétnemzedéknyi magyar állampolgár tanulta meg, mi a különbség az ellenzék és az ellenség fogalma és politikai jelentése között. Akik megszokták, hogy ellenzékben élhetnek, nyilván nem kívánnak ellenségként élni. Amikor a Kádár-rendszerben az egyetemen maradhattam tanítani, az azt jelentette, hogy nem tartozhattam az ellenség közé. A rendszert kritizálókat akkor is (demokratikus) ellenzéknek hívták, és nemigen volt helyük a politikai rendszer intézményein belül. Vagy-vagy helyzet volt ez, ha mégoly puhán, adandó alkalommal mindenféle személyes alkukkal fellazítottan is. 1989 után viszont abban a kitüntető szerencsében lehetett részem, hogy ha politizálni kívántam, azt a politikai rendszer intézményein belül is megtehettem: volt, hogy kormánypárti tanácsadóként, volt, hogy az ellenzékben lévő pártoktól ugyan egyre távolabb, de mégis azok kulturális holdudvarában élve. A jogállam tehát egy olyan mindennapi politikai gyakorlatot jelentett, amelyben volt kulturális tér a véleménykülönbségek artikulálására, a párbeszédre.
S itt van a hiba Orbán számításában. Ha a jogállamot felszámolja, márpedig ezt teszi, akkor egy ilyesfajta írás automatikusan ellenségessé válik, holott az mindössze ellenzéki. A szabadság annyit jelent, hogy bárki biztonságban és nyugalomban lehet ellenzéki. Ez azonban mindössze odáig evidens, amíg jogállam van. Ha a kormány a jogállamot felszámolja, akkor valóban az ellensége leszek. Ha akarom, ha nem. Azzá fogok válni.
Azt hiszem, hogy nem egyedül vagyok így. Épp addig vagyok lojális a politikai hatalommal, ameddig az evidensnek tekinti az ellenzékiek lojalitását, ellenzéki létük garanciáját saját érdekükben állónak tekintik. Ha Orbán összekeveri pártját és önmagát az egész rendszerrel, lojalitásra nincs többé okom, de ami ironikusabb, módom sem nyílik majd rá.
A feladat, amely elé Orbán Viktor magyar állampolgárok tömegeit állítja, nem egyszerű. Hogyan kell majd élnünk jogállam, alkotmány nélkül? Hogyan fogjuk mérlegelni minden tettünket, ha nem működnek az automatizmusok? Miféle homályos rendszerek veszik át az életünk felett a hatalmat, ha nincsenek többé jogállami garanciák, amelyek absztraktból roppant konkréttá lesznek, ha már nincsenek. A mindennapi élet evidens biztonsága - amelynek élményét a Kádár-rendszer alkotmányosság nélkül, tehát korlátozottan és bonyolultan, de oly sokaknak megadta - 1989 után az alkotmány által védett közvagyon lett. Az alkotmányos köztársaságban tehát a biztonságban és szabadságban való élet eszméjét nem érvénytelenítette az a gyakorlat sem, amelynek eredményeként az elmúlt évized során mindkét jogból egyre kevesebb embernek jutott maradéktalanul. Ha most Orbán Viktor felszámolja a szabadság evidenciáját, meglehet, hogy éppoly ügyesen kalmárkodik a politikai sikerek piacán, mint Kádár tette egykor. Csakhogy Kádárt a világpolitikai kényszer, a hidegháborús politikai logika determinálta. Orbán Viktor ellenben éppoly szabad, mint amilyen kevéssé érti meg, hogy a szabadság olyan közjó, amelyet nem zabáltathat fel a biztonság kutyáival.
Ha az Alkotmánybíróságot felszámolják, olyan mélység nyílik meg a kormány előtt, amely valóban szédítő.
***
Közösség tagjai elleni támadás, 2010, Magyarország
Pető Iván
galamus.hu
2010. november 8-a nem egy hétfő a sok közül. Bár voltak, s lesznek is még egzotikus döntései az áprilisi választások után létrejött országgyűlésnek, hogy ezen a napon mi jön ki onnan alkotmány- és alkotmánybíróság-ügyben, az meghatározó jelentőségű lesz.
Mégsem a várható és az esetleg nem várható döntésekről érzem fontosnak itt szólni, hiszen meglehetősen sok mindent elmondtak, megírtak már erről.
Hogy hol élünk, arról más metszetben, mint a parlamenti történések, de talán még megrázóbb képet nyújt az IndexVideo egyik tudósítása.
Nem azt mondom, hogy ma ebben az országban nem a legfontosabb az alkotmány és az alkotmánybíróság ellen tervezett változtatás, hanem csupán azt: a botrányos bírósági ítélet, amit itt előhívok, hús-vér emberek életéről szól, s csak közvetve a rendszerről, a berendezkedésről, a mindezeket érintő kiszámítható veszélyekről. Iskolásan fogalmazva: míg a parlament mai napja azt mutatja fel, hogy az átfogó döntésekből milyen következtetések adódnak az egyes emberek számára, addig amiről alább esik szó, azt jelzi: egy egyedi, néhány ember sorsát érintő döntés mit mutat a rendszerből.
A magyar köztársaság bírósága az ún. miskolci romaperben 11 vádlottra átlagosan 4 év, összesen több mint 40 év börtönt szabott ki (szerencsére még nem jogerős ítéletében) egy autó szélvédőjének betörése, összesen 104 ezer forint anyagi kár és könnyebb hámsérülések okozása miatt. Súlyosbító körülményként vette figyelembe azt, hogy közösség tagjai ellen (ahogy a bírónő a felvételen kisebb nehézségekkel megfogalmazza: a magyar nemzet ellen), gyakorlatilag rasszista indítékból elkövetett, előkészített támadásról volt szó.
Megvallom, amikor az ítéletről szóló rövid tényközléssel találkoztam, az beleolvadt a sok irritáló, botrányos történés folyamába, nem kaptam fel rá a fejem.
Az Index képes beszámolója kellett ahhoz, hogy felfogjam a borzadályt.
Nem szeretnék túlzásba esni, de a Dreyfus-per jutott akaratlanul is az eszembe, már csak annak egykori franciaországi és ennek mai magyarországi fogadtatása (pontosabban az ezt körülvevő csend) okán is.
A 2009 Magyarországán történtek nyomán, a tudtommal az első közösség megsértése címén hozott ítélet nem cigányokat, homoszexuálisokat, zsidókat ért verbális vagy tényleges támadás miatt született, hanem éppen romák ellen!
Három héttel a tatárszentgyörgyi gyilkosságok után, cigányok megfélemlítésére irányuló Gárda- és egyéb demonstrációk közepette, a konkrét esetben téves feltételezésre épülő – nevezzük így – hisztérikus reakciót előre megfontolt, közösség – a magyar nemzet – ellen indított támadásként beállítani, nagyon finomam szólva is, durva bírói tévedésnek látszik.
Önmagában is botrányos, hogy az ügyész minden vádlottnál automatikusan súlyosbításért fellebbezett!
A filmet nézve persze feltehető lenne a kérdés, de ez itt szinte mellékes: hogyan ítélkezhet ilyen kényes kérdésben valaki, aki – legalábbis szavai szerint – nem tud különbséget tenni a magyarság mint etnikum és a magyar nemzet között, amelynek a magyar állampolgár romák is tagjai, persze. És nem hinném, hogy a látottak alapján túl messzire megyek, ha azt feltételezem: nevezett bírónő talán nem látja kellően árnyaltan, hogy mit jelentett 2009-ben, és jelent persze azóta is, cigánynak lenni és mások által ekként megneveztetni Magyarországon, nem mérlegeli ennek következményeit, egyebek közt az ún. magyarellenes kiszólásoknál.
Az IndexVideo tudósítója szemmel láthatóan fontosnak tartotta a bírónőt jellemző rekvizitumok, ékszerek, hajviselet, műköröm gondos felmutatását. Ezzel jelzi, ő megértette a bírónő szándékát, aki megtalálja a módját, hogy az igazságszolgáltatás semlegességét felmutatni hivatott talár ellenére megismertesse a közönséggel, amit önmagából láttatni szeretne. Sikerült. Igaz, a toalettjével melléfogott, mert mintha megyebálba indult volna. De mi ez ahhoz képest, ahogyan ítélt, és hogy az indoklás kifejtése nehézséget jelentett számára!
