Ellenfél nélkül, mentség nélkül
Lakner Zoltán
fn.hu
Szabad a tér a Fidesz előtt. Az előző nyolc év alatt csak 2005-ben és 2007-ben fordult elő, hogy nem tartottak országos választást vagy népszavazást. Most - előreláthatóan - három és fél év múlva lesz ilyen legközelebb. A Fidesznek nem kell azzal törődnie, mit hoz a holnap, lehetősége nyílt, hogy a holnaputánra tekintve kormányozzon. Nincs ellenfele, amely ebben megakadályozhatná, de mentsége sincs, ha nem ér el átütő sikert.
Az alkotmány
A Fidesz egyetlen másodpercig sem titkolta, hogy kétharmados többségét fel fogja használni a Köztársaság alkotmányának átalakítására. A mai kormánypárt hozzáállása gyökeresen eltér az 1994-es kétharmados koalícióétól. Tizenhat évvel ezelőtt sem volt alkotmányozási kényszer. Viszont ugyanúgy voltak tisztázandó, pontosításra váró passzusok az alaptörvényben, ugyanúgy sokak szemét bántotta, hogy még mindig az 1949. évi XX. törvényként kell hivatkozni az alkotmányra.
Az MSZP és az SZDSZ koalícióban kormányzott, elképzeléseik nem egyeztek meg, már csak ezért is hosszú egyeztetési folyamattal kellett számolni. Az állampárt utódpártja a bizonyításvágytól hajtva, az SZDSZ pedig a demokratikus ellenzék különb voltát is aláhúzva úgy ítélte meg (helyesen), hogy az alkotmányozás nem kizárólag az aktuális kormány ügye, abba az ellenzéket is be kell vonni. Önként vállalták, hogy az új alkotmány előkészítését a többségüket meghaladó négyötöddel lehet csak útnak indítani, továbbá az alkotmányozás előkészítésének idejére alkotmánymódosítási moratóriumot hirdettek (egyedül az önkormányzati választás szabályait változtatták meg egyoldalúan). Végül az alkotmányozási folyamat a koalíción és az MSZP-n belüli egyet nem értés, valamint az ellenzék együttműködési készségének hiánya miatt megakadt; 1997-ben néhány fontos változás történt, de nem született új alaptörvény.
Az alaptörvényen május óta jelentős módosításokat hajtott végre a kormányoldal, ezek egytől-egyig a kormánypárt számára kedvezőek, és nyilván a "végleges" alkotmányba is bekerülnek. Időről időre szó esik a konstruktív bizalmatlansági indítvány megszüntetéséről is, de ez azért nem biztos. A nemzeti együttműködés jegyében a közjogi intézmények és a pártok által felkért civil szervezetek káprázatos ötletbörzéjének is tanúi lehetünk. A javaslatokat - hogy is fogalmazhatnánk? - az elgondolkodtató, a megdöbbentő és a szórakoztató kifejezésekkel jellemezhetjük.
Politikai értelemben az a kérdés, mennyire lesz fontos a választók számára az alkotmányozás? Mennyire élik meg fontos ügyként, érdekli-e őket egyáltalán? Van, aki szerint itt húzódik majd a magyar politikai élet fő választóvonala: Gyurcsány Ferenc erre alapozva hozza létre Demokratikus Koalíció nevű platformját - ami nem is annyira platform, inkább egy fél lábbal az MSZP-ben, fél lábbal azon kívül álló politikai mozgalom. A volt miniszterelnök szerint a politikai centrum ott húzódik, ahol az MSZP szavazótábora összeér az egykori SZDSZ-es és MDF-es bázisokkal.
Az alkotmányvédés valóban lehet az ellenzéki együttműködés alfája, más kérdés, hogy a '89-es demokrácia védelmezése mennyire szerencsés megfogalmazás. Az alkotmányos kontrollfunkciók felszámolása nyilván az ellenzék közös nevezője lehet, de ettől még a '89 utáni rendszer kritikai elemzése nagyon fontos volna. Nehéz lesz meggyőzni a rendszerrel elégedetlen választókat arról, hogy nekik 2010-ben '89-re van szükségük, s különösen nehezen győzheti meg őket erről éppen Gyurcsány Ferenc. Ez nem jelenti azt, hogy a Fidesz alkotmánymódosító törekvései ellen felesleges tiltakozni. Az a kérdés, célt ér-e, aki erre fűzi fel a politikáját.
Erőpolitika
Orbán Viktor új korszakot akar nyitni, lehetőleg mindenben, illetve bármiben. Érdemes felidézni, hogy első miniszterelnöksége idején még "csak" azért küzdött, hogy a szocialistákat kizárja a rendszerváltásból: többször is elmondta, hogy szerinte a rendszerváltás kezdőpontja nem 1989, hanem 1990, az első szabadon választott országgyűlés megalakulás volt. Mostani szimbolikus politikai vállalkozása sokkal nagyszabásúbb, hiszen immár "rendszeralapítóként" lépne fel. A politikai cél azonban ugyanaz: az ellenfelek kiszorítása a jelenből és a jövőből, bezárásuk "a múlt sötét erői" feliratú kalitkába.
Ez a törekvés 1998-2002 között kudarcot vallott, azonban a helyzet ma egészen más. A nemrég még ellentétes pólust jelentő MSZP ma annak örül, hogy a legerősebb ellenzéki pártként megkapaszkodott, ám nincs egy súlycsoportban a Fidesszel. A többiek még rosszabb helyzetben vannak. Az erőtlenség önmagában is politikai tényező: ha a Fidesz hatalmi törekvései irritálnák is a választók többségét, akkor sincs olyan "automatikus" választási lehetőség vele szemben, mint amilyen az első Orbán-kormány idején az MSZP volt. Ez talán inkább passzivitásba fordíthatja az esetleges majdani csalódottságot, semmint ellenzékiségbe.
A fideszes politikusok már 1998-ban is azt vallották, hogy a hatalomtól nem félni kell, hanem élni vele. Ezt teszi a Fidesz most az alkotmány kapcsán is, ami miatt sokak aggodalma jogos, illetve a Fidesz maga is aggódhatna: ha saját szabályai érvényesülése mellett kerül egyszer ellenzékbe, nagyon rossz dolga lesz. Azonban a kormánypárti vezetők ezzel nem törődnek, helyette élnek a kétharmaddal. Ez, úgy tűnik, önmagában is politikai teljesítménynek számít a választók sokasága szemében. A Fidesz ráérzett az erőpolitika iránti igényre, az alkotmányozást is ennek rendeli alá.
Ugyanez a logika érvényesül a rettenetes vörösiszap-katasztrófa utáni rendcsinálásban is. Enyhén szólva szokatlan, hogy a kormányfő jelenti be a parlamentben egy állampolgár őrizetbe vételét, most ez is megtörtént. A "lex MAL" feleslegesen ad széles hatáskört a magáncégek állami felügyelete alá vonásához, ám ez valószínűleg nem egy államosítási hullám, inkább megint csak az erő- és sikeraddikció jele. A Fidesz eddig is benyújtott pongyola szövegezésű javaslatokat fontos tárgyakban, ha gyorsan akart dönteni, most is ez történt.
Ezen az úton nehéz megállni. Márpedig az erőpolitika "hoz", mikor van bizalom és nincs ellenfél, de "visz", ha a kormány körül fogyni kezd a levegő. A "légsűrűség" pedig jelentős részben függ a gazdasági helyzet, a gazdaságpolitika, az életszínvonal alakulásától.
Gazdaság
"Aki kétszer annyit dolgozik, az csak kétszer annyit fizessen (...) ha valaki többet dolgozik és többet keres, az ne szenvedjen el büntetést az állam részéről, inkább más is ezt tekintse a meggazdagodás útjának, a több munkát" - fejtette ki pár napja egy interjúban Varga Mihály. Matolcsy György pedig a múlt héten mondta az országgyűlésben, hogy "azok nyernek többet" az új adórendszerrel, akik "gyermeket, munkát, tudást vállalnak, akik tesznek a közösségért".
Ha most feltesszük azt a kérdést, hogy aki kétszer többet keres, az biztosan kétszer többet dolgozik-e - s például mi van akkor a napi 12 órát lehúzó árufeltöltőkkel - illetve, hogy vajon mitől függ az, hogy kinek van módja olyan munkát végezni, amelynek a piaci értéke magasabb, mint másoké, akkor rögtön egy létfontosságú politikai és társadalomelméleti vita közepén találjuk magunkat.
Mindez azért is érdekes, mert a Fidesz vezető gazdaságpolitikusai (hogy egy irányba vezetnek-e, az már kérdés) azt a 16 százalékos egykulcsos személyi jövedelemadót magyarázták a fenti módon, amelyről még fél évvel ezelőtt sem volt szó (és amely talán nem is lesz annyira egykulcsos és egyszerű). Mikor a kérdés komolyabban felmerült, akkor Orbán Viktor egy 2009-es interjúban az egykulcsos adóval szemben foglalt állást. Nyilván volt rá oka.
Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a kormánypárt a gombhoz varrja a kabátot. Miután a költségvetési hiány emelésére nem volt lehetőség a szorító nemzetközi elvárások közepette, június elején elő kellett rukkolnia egy látványos bejelentéssel. Ez volt az egykulcsos adó, azóta pedig ehhez igazítják a retorikát és a gazdaságpolitikát. Másfelől az is igaz, hogy egy kormány világnézetéről akkor tudhatunk meg igazán sokat, ha döntéshelyzetbe kerül. A Medgyessy-kormány is mindent akart egyszerre - béremelést, adócsökkentést, az adókedvezmény-rendszer fenntartását, stb. -, ám amikor megszorításra kényszerült, el kellett döntenie, hogy például a nyugdíjemelést állítja le, vagy az adókedvezményeket vonja vissza. Most is hasonló a helyzet: politikailag nyilván az a legkényelmesebb, ha mindenkinek mindent lehet adni. Ha mégse, akkor dönteni kell, és a döntés iránya sokat elmond a döntéshozó gondolkodásáról.
A miniszterelnök és a nemzetgazdasági miniszter gyakran hangoztatja, hogy az új szisztémában mindenki nyertes lesz, de Matolcsy György idézett parlamenti felszólalásában jelezte: lesz, aki többet nyer. Ha ők azok, akik munkát, tanulást, gyermeket "vállalnak", akkor ez azt jelenti, hogy nagyrészt a kedvezőbb kiinduló helyzetben lévők - vagyis a munkával rendelkezők, a tanulást finanszírozni képesek - nyerhetnek többet. A Széchenyi terv vitairatában is olvashatjuk, hogy a jövőben az egyenlőtlenségek növekedhetnek, tehát a most jobb helyzetben lévők gyorsabban haladhatnak előre. Az egykulcsos adórendszer pontosan erről szól. A 16 százaléknyi teher összegszerűen nyilván kisebb a 100 000 forintos havi jövedelem mellett, mint, mondjuk 500 000 forint esetében, ám az alacsonyabb keresetűnek jobban hiányzik az ő 16 százaléka, míg a magasabb jövedelmű képes volna magasabb terhet is vállalni. Az "arányos" adórendszerben ezt a többletterhet nem kell viselnie.
A tervezett új adórendszerben a nagyobb keresetűeket nem terheli a második, magasabb adókulcs. Akiknek a jövedelme nem érte el a sávhatárt, csak minimális adócsökkentés élveznek majd, hiszen ők a jelenlegi 17 százalékról mennek le 16-ra. Máris látható: van, aki "többet nyer". És ez még nem minden, mert az alacsony keresetek esetében eddig adójóváírás enyhítette a terheket, a minimálbér esetében pedig ez csaknem teljes szja-mentességet jelentett. Az egységes 16 százalék bevezetése tehát adónövekedést jelentene, 0-ról 16 százalékra. Június óta folynak a találgatások azzal kapcsolatban, hogyan kezeli majd ezt a helyzetet a kormány. Emiatt merült fel a minimálbér emelése, ami a munkaadók terheit növelheti, ellenben az alacsony keresetűeket nem biztos, hogy kompenzálja az adó miatt elveszett forintokért. Ha pedig a minimálbér teljesen kompenzálna is, az alacsony bérű munkavállaló még mindig csak „egálban” lesz, miközben van, aki „többet nyer”. Ugyanaz, aki a magasra emelt gyermekek után járó adókedvezményt teljes mértékben igénybe tudja venni. 1998-2002 között is azért érte kritika az adókedvezmény-rendszert, mert a legalacsonyabb jövedelműek kimaradtak belőle, az igénybe vehető összeg pedig (egy plafonig) a jövedelem növekedésével együtt emelkedett.
Lehet azt mondani, hogy ez "munkára ösztönöz", de a mai munkapiaci viszonyokat ismerve talán belátható, hogy "a többet dolgozom, többet keresek" összefüggés a maga egyszerűségében finoman szólva nem általános. Nem beszélve arról, hogy ha ez az automatizmus létezne, akkor az emberek maguktól is többet dolgoznának (ha lenne arányosan növekvő kereslet a munkájukra), nem kellene őket adókedvezménnyel ösztönözni erre.
Elvileg nagyon is indokolható, hogy minden munkakereset után kelljen személyi jövedelemadót fizetni, ahogy az is igaz, hogy az adómentes minimálbér visszaélésre csábít. Csakhogy igen keveset tudunk arról, valójában hányan vannak a több mint egymillió minimálbéres körében a tényleges visszaélők, a munkaadójuk által visszaélésre kényszerítettek és azok, akik valóban minimálbért kapnak kézhez. És akkor ez még csak a magyar gazdaság egyik nagy problémája, a személyi jövedelemadót nem fizető foglalkoztatottaké (más közterheket ők is fizetnek). Van egy ennél is nagyobb: a nem vagy nem legálisan foglalkoztatottak tömege, akiknek (legális) munkát kellene adni. Pusztán az adóverseny kevés lehet a munkahelyteremtő befektetések ösztönzéséhez. Különösen, ha közben a válságadó (bankadó 2.0) ronthatja az érintett szektorok, cégek versenyképességét, sújtja a fogyasztókat, a minimálbér-emelés többletterhet rak a munkaadókra, és ha az eszeveszett területi különbségek nem csökkennek (a kormány méltán büszke az új Audi-beruházásra, de ettől nem lesz több munka Nógrádban vagy Szabolcsban).
A legnagyobb horderejű változás azonban a nyugdíj- rendszerben várható. Orbán Viktor lényegében az 1997-es nyugdíjreform felszámolását jelentette be szerdai beszédében. A reform reformjára egy évet szán a kormány - ez, például, Svédországban egy évtizedet, de még a kilencvenes években Magyarországon is bő két évet vett igénybe. Az átmeneti időszakban pedig az állam egyszerűen lenyeli a magánnyugdíj-pénztárakba irányuló befizetést a válságra hivatkozva, vagyis a teljes 9,5 százalékos nyugdíjjárulék a társadalombiztosítási alapot fogja gyarapítani. Emellett erős érveket lehet felhozni, viszont kérdés, hogy ez a fajta eljárás nem vet-e majd fel komoly jogkövetkezményeket, amelyeknek anyagi vonzata is lehet.
Összességében, gazdaságpolitikai áttörés egyelőre nem történt (a nyugdíjreform áttörés értékű lehet, ha és amikor megvalósul). A Matolcsy által képviselt "növekedéspárti" gazdaságpolitika lényege az volna, hogy akár a fiskális egyensúly kárára is élénkíteni kell a gazdaságot, hogy az később kinőhesse a hiányt. Csakhogy Magyarországnak meg kell őriznie a költségvetési egyensúlyt, így a klasszikus "növekedéspárti" politika nem valósulhat meg. A kormány az állami bevételeket növeli, mikor bővíti az szja-val terheltek körét, akiket aztán más oldalról igyekszik valamennyire kompenzálni, és a kiadásokat csökkenti, mikor keményen megszorítja az állami intézményeket.
Persze "az állam" címszó alá tartoznak az iskolák és az egészségügyi intézmények is, vagy éppen a környezetvédelmi hatóságok, tehát gyakorlati, hétköznapi következményei lehetnek az önmagán takarékoskodó állam jól hangzó jelszavának - ráadásul a közszférából kikerülők jelentős része munkanélküli lesz. Mindez azért történik, hogy források szabaduljanak fel az adócsökkentésre és a most mérsékeltebbnek prognosztizált jövő évi gazdasági növekedés negatív hatásainak ellensúlyozására.
A kormány tehát egyelőre nem tör át, hanem átrendez; a jövedelmek mentén felfelé, a gyermeket nevelők körében a magasabb jövedelműek irányába. Áttörés akkor lenne, ha megindulna a fair bérrel és munkakörülményekkel járó foglalkoztatás markáns növekedése. Ám egyelőre nem világos, mi vezetne ehhez a gazdaságpolitika eddig megismert elemei közül. Ezt nem lehet kétharmaddal elintézni. Márpedig ez lesz a Fidesz kormányzásának igazi nagy vizsgája.
***
Politikusi iszapkarakterológia
Papp László Tamás
hirszerzo.hu
Ezentúl, ha egy cégnél beüt az ipari krach, jön a hatalmilag kirendelt politikai biztos. Összehívja a dolgozókat. "Emberek, mától Önök az államnak melóznak. Nem kell félniük a gonosz karvalytőkéstől, nyugodtan tanúskodjanak ellene. Mindjárt itt lesznek a nyomozók." Az istenadta népnek pedig ez tetszik. Nem érti, hogy így minden előbb fog kiderülni, szolgáltatódni, mint az igazság. Mi több, az még a sor végén sincs. De mit mondjak én egy olyan lakosságra, mely 300 forint vizitdíjért szinte ölni tudott volna?
Egy biztos: Orbán Viktornak jól jött (és kapóra jött) a vörösiszap-katasztrófa. Kiaknázza belpolitikailag, mint egy termőre fordult érctelért. Felelősségteljes arccal a gátakon intézkedő kormányember: ez mindig bejön. Nem akarok persze álszent lenni, így rögvest hozzáteszem, az én mesterségem legalább annyit profitál ebből szakmailag, mint a miniszterelnök közéletileg. Hónapokig-évekig jelent ez a gátszakadás riporterek tucatjainak babérokat, nívódíjakat, kiugrást, előléptetést, sikert.
Az egyik ember baja a másik haszna, ez sajna így van. Az extrém formájú, kiterjedésű daganat a rákos betegnek tragédia, az onkológusnak viszont hivatásbeli kihívás, publikációs lehetőség nemzetközi szakfolyóiratokban. Egy sok halottat produkáló baleset a helyi temetkezési vállalkozónak bombaüzlet. Háborúk idején szokott fellendülni a protézisgyártás, az influenzajárványon az oltóanyag és szűrőmaszk forgalmazója kaszál. A betegség, a természeti vagy ipari csapás ugyanúgy üzlet- és karrierlehetőség bizonyos szereplőknek, mint egyéb történések. Attól, hogy ezt realistaként beismerjük, még lehetünk együttérzőek, szolidárisak, támogathatjuk a veszélyhelyzet áldozatait, elvárhatjuk a felelősök büntetésének kiszabását.
*
A vizsgálat részeredményei alapján sanszos, hogy a cégvezető tettei (vagy azok esetleges hiánya) megalapozhatják a vádhatósági gyanút. Hogy Bakonyi Zoltán felelős, az lehetséges. Kérdés, hogy a cég "csak" kártérítési dimenzióban marasztalható el vagy büntetőjogiban is. De hogy csak és kizárólag ő lenne bűnös, az szinte lehetetlen. Országunk az utóbbi napokban-hetekben módosult tudatállapotba került. Az, hogy egy kép többet mond ezer szónál, üres frázisfüzérré degradálódott. Itt a képek nem szimplán többet mondtak, hanem ők teremtették a gondolatokat, indulatokat, szavakat. A véletlen, mint balesetokozó faktor ezerszer szörnyűbb, mint a tudatos hanyagság vagy szabotázs. Ugyanis előbbit nem lehet börtönbe zárni. Ilyenkor minden sokkolt lélek felelős után üvölt. Vagy ha az nincs, megelégszik a bűnbakkal is. A MAL Zrt. csúcsvezetése valamilyen tekintetben bizonyulhat sárosnak.
De hogy vétkének terhe megoszlik egyéb intézményekkel, arra is fogadhatnánk. "A gyanúsított elmulasztotta a hasonló katasztrófa esetén a kármentesítéshez és az élet, testi épség, valamint a vagyon megóvásához szükséges intézkedések kidolgozását, védelmi rendszerek, a káresemény hatását csökkentő védművek és jelző-riasztórendszerek kialakítását" - tartalmazza az ORFK-közlemény.
Fogadjuk el, hogy így van. De akkor miként lehet, hogy ezt az Illés Zoltán korábbi munkatársa által vezetett regionális környezetvédelmi hatóság szeptemberi rutinellenőrzése nem tárta fel? Maga Illés a katasztrófa után arról beszélt, hogy "a tározó esetleg túl volt töltve iszappal, és ez okozhatta a bajt". Rakjuk össze a dolgokat. A Bakonyira terhelő vallomások szerint "már hetek óta tudhatott róla, hogy a vízzel hígított vörösiszap több helyen átáztatta a 10-es tározó gátját". Az ellenőrzés két héttel a történések előtt volt. Ergo, ha Bakonyi tudatott róla: valami nem kóser, akkor ugyanezt a szakhatósági embereknek is látniuk kellett volna. Már persze csak akkor, ha nem letudandó/kipipálandó formaságnak gondolták az egészet. Felvethető az is: előírt-e a szaktárca (és intézményei, továbbá a katasztrófavédelem) pontos, konkretizált vészhelyzeti paramétereket, biztonsági fokozatokat a telephelynek?
De a cégen túl nem csak a kormányhivataloknak lehet mulasztása. Hanem az iszapáradatban érintett, károsult települések önkormányzatainak, polgármestereinek és jegyzőinek is. A falvak lakóinak biztonságát, egészségét, jogait kampányidőszakban annyit hangsúlyozó lokális közhatalom-gyakorlók tartottak-e rendszeres munkakapcsolatot a potenciálisan veszélyes közelségben lévő céggel? Választópolgáraik érdekében csináltak rendszeres statikai és árvízvédelmi szemlét az objektumnál? (Katasztrófa esetén a védelem irányítói a helyi önkormányzati vezetők, akiknek már csak ezért is tisztában kéne lenniük a gát szilárdságával. Az esőnek a gátra gyakorolt hatását egy polgármesternek talán csak nem kell ragozni.)
Létezett-e közös vészhelyzeti terve, összehangolt cselekvési forgatókönyve a cégnek és az önkormányzatoknak? Megkérdezték egyszer is a településvezetők (és képviselő-testületük) a cégvezetőt, hogy van-e riasztó- és jelzőrendszerük, s ha igen, akkor működőképes-e? Elhívták-e testületi ülésre, lakossági fórumra a vállalat csúcsvezetését, hogy erről faggassák őket?
*
Most a helyi és országos vezetés az áldozat és/vagy morális-jogi inkvizítor szerepét rögtönözi. Ha a tragédiában való bűnrészességüket akár csak feltételes módban, hipotetikusan - mint tettem fentebb jómagam - szóba hozza valaki, papírok tucatjait fogják, sajtósaikon keresztül, ügyvédi szófosás kíséretében lobogtatni, hogy minden jogszerű volt. Ami lehet, hogy de jure klappol is. Csakhogy ezek az emberek nem fogják ennyivel beérni. Bonyolult öngerjesztő, valóságtorzító pszichés mechanizmus révén meggyőzik (tehát becsapják) önmagukat is. Azzal kapcsolatban, hogy ők nemcsak jogilag vétlenek, de szakmailag, morálisan és politikailag is teljesen ártatlanok. Ami idáig még emberi dolognak tűnik. Halott (és haldokló) emberek, tönkretett életek látványával szembesülve senki nem szívesen vallja be: ez az én hibám is. De az erkölcsi integritás birtokában lévő személyt azért marni kezdi a lelkifurdalás. Nem ismeri be a tettet, de érzi belülről a terhét. Nem úgy a sikeres közhatalmi csúcskáder.
Ez a végletekig hajtott pozitív gondolkodás elembertelenítő csapdája. Egy sikerember, míg felér a csúcsra, számos rossz döntést hoz, hibát, tévedést - sőt akár bűnt - követ el. Mindegyiknek ára van: helyezkedésből beáldozott párthaver, a baklövései és blöffjei következtében tönkrement egzisztenciák (kiszámolta valaki, mennyibe fájhatott nekünk pl. a Kósa-Szijjártó bohócduó forintrengető magánszáma?), az óvatlanságával, figyelmetlenségével előidézett vagy növelt baj járulékos humán vesztesége. Egy átlagember lelki ronccsá amortizálódna mindettől, de ő csak lépked energikusan, soha nem tekint hátra. Közben azért elmorzsol pár könnycseppet, hisz kétféle embertípus tudja a környezetét szimulált, hamis érzelmi reakciókkal manipulálni: a pszichopata és a politikus. Erről szól egy politikai katasztrófaturista titkos útinaplója. Igen, ez a mentalitás életképes.
De - ahogy Dmitrij Bikov briliáns regényének hőse véli - "ami életképes, nem szükségképpen jó". Így van. S ami életképtelen, nem feltétlenül rossz. - teszem hozzá. De nem ez itt a legnagyobb gáz. Hanem az, hogy Orbán Viktor speciel nem csak a Zembereket tudja manipulálni a katasztrófaretorikával, de az ellenzéket is bűvkörébe vonta. Aminek bizonyítéka a Lex MAL. Aminél még őfelsége elempéje is csak tartózkodni bátorkodott. Az alumínium-bizniszben érintett Gyurcsány pedig túlkompenzál. A jogszabályt nyugodtan hívhatjuk úgy: "Törvény arról, hogyan tussoljuk el az állami felelősséget egy katasztrófában".
*
Ezentúl, ha egy cégnél beüt az ipari krach, jön a hatalmilag kirendelt politikai biztos. Összehívja a dolgozókat. "Emberek, mától Önök az államnak melóznak. Nem kell félniük a gonosz karvalytőkéstől, nyugodtan tanúskodjanak ellene. Mindjárt itt lesznek a nyomozók." (Dekódolom: mindent kenjetek rá, azt is, ami nem az ő szara, de arról, amit mi basztunk el, kussoljatok, vagy ki lesztek rúgva!) A tőkéstől megvédhet az állam. Ám ki véd meg az államtól? Főleg egy kétharmados, alkotmányos fék nélküli államtól, mely hivatkozhat rá: az ellenzékhez sem futhattok védelemért, mert az is rábólintott. (De legalábbis nem merte visszautasítani.) Ellenzékünk úszik a demagóg lincshangulat árjával, egy vészhelyzeti szituációtól módosult tudatállapotban elfogadta, hogy az állam bármely cég irányítását, felügyeletét átveheti katasztrófaelhárításra hivatkozva. Ami kb. olyan, mintha a rendőr, házkutatás örve alatt, annak ürügyén beköltözne a lakásunkba.
Az istenadta népnek pedig ez tetszik. Nem érti, hogy így minden előbb fog kiderülni, szolgáltatódni, mint az igazság. Mi több, az még a sor végén sincs. De mit mondjak én egy olyan lakosságra, mely 300 forint vizitdíjért szinte ölni tudott volna? Viszont, amikor hozzátartozója magatehetetlenül kórházba jut, akkor közlik vele: pelenkát, felfekvés elleni krémet neki kell vennie. Gyógytornász, mozgásterapeuta pedig nincs az osztályon. Ha a beteg túléli a kórt, amivel behozták, majd belerokkan abba, hogy az inaktív, fekvő testhelyzettől elsorvadnak az izmai. A kedves rokon pedig tűr, illetve fizet, mint a katonatiszt. A pelenkáért, a kenőcsért, mindenért. Az ágydíj sokszorosát. Hallgatagon, zokszó nélkül. Akkor ugyan miért lázadna a fentírtakért? Abba is belenyugszik majd, ha megtakarításainak államosításából tömik be a költségvetési lyukakat. A tanult tehetetlenség mazochista kéjmámorában netán még röhög is a saját nyomorán.
***
Áldástól a szánakozásig
Fazekas Csaba
galamus.hu
Az Alkotmány preambulumának első mondata – ha Semjén Zsolton múlik – így hangzik majd: „Isten, áldd meg a magyart!” A miniszterelnök-helyettes az MTV Ma reggel című műsorának október 11-i adásában fejtette ki ezt az elképzelését. Betudhatnánk ezt a vallási és nemzeti szimbólumok sajátos kombinációja iránt feltűnően fogékony politikus újabb sajátos megnyilatkozásának, amellyel sarkos formában sikerült felhívnia a figyelmet önnön személyére, illetve az általa képviselt politikai irányvonalra.
A kijelentés azonban már nem egy megmondóemberi, Gyurcsány-leamortizáló pártfeladatot ellátó ellenzéki politikus elsősorban sajtónyilvánosságot kereső, hanem a Magyar Köztársaság miniszterelnök-helyettesének programalkotó kinyilatkoztatása, akitől azért elvárható lenne egy kicsit nagyobb körültekintés, ha már a magyar állam alaptörvényével kapcsolatos nyilatkozatra ragadtatja magát. Lehet persze, hogy csak jó nagyot és bombasztikusat akart mondani, amin egyrészt elcsámcsoghatnak a publicisták (ez bejött), és később majd az ő személye kapcsán lehet idézgetni (ezt majd még meglátjuk). Másrészt azonban bon-mot-ja alkalmas arra, hogy ha ebből visszavesznek az alkotmány mostani/majdani szövegezői, akkor valamivel kevésbé érezzük látványosnak ugyanazt. Nem tudom, Semjén beterjesztette-e már javaslatát a Salamon László vezette alkotmány-előkészítő parlamenti bizottsághoz, nem lehet kizárni, hogy majd ő vagy valamely buzgó követője él a lehetőséggel.
Persze az alkotmány első mondatának szánt felkiáltás (felszólítás) a mai magyar jobboldalon természetesnek hat, és szinte hallani az esetleges kritikus véleményekre érkező riposztot, mely a semjéni gondolatot a hazafiasság jegyében védelmébe veszi, látens hazaárulónak minősítve azt, aki kifogásolja. Pedig komoly dologról van szó. Az nem vitatható, hogy egy alkotmány preambuluma legyen emelkedett hangvételű, ünnepélyes, az adott ország (jelen esetben hazánk) történelmi múltjára, aktuális társadalmi-politikai berendezkedésének kialakulására visszatekintő szöveg. Így bizony körültekintő megfontolásra érdemes, mi is legyen benne, a történelmi múlt mely elemeit nevesítsék benne, hiszen a preambulumnak óhatatlanul egyszerre kell valami történelmi kontinuitást kifejezni és az új alaptörvény szükségességét indokolni. Tényleg jó lenne valami közmegegyezésre jutni, mely történelmi eseményekben, személyekben tudjuk múltunk mindenki számára vállalható csomópontjait kijelölni, persze nem azért, hogy ez a mostani kormányzópárt számára kizárólagos önértelmezést alkosson. Márpedig a Szent Korona(-tan) sokat emlegetett beemelése biztosan nem ilyen, az Istenre és/vagy vallásosságra vonatkozó passzusokhoz hasonlóan.
De maradjunk most Semjén újabb víziójánál, amellyel nemes egyszerűséggel összemosta a magyar himnuszt a Magyar Köztársaság alkotmányával. A himnuszt ugyanis énekelheti, szavalhatja minden magyar, függetlenül attól, hogy egyébként hisz-e Istenben, elfogadja-e, hogy csak a Mindenható tud számunkra jókedvet és bőséget biztosítani – annak lényegét ugyanis a vitathatatlan nemzeti összetartozás ünnepélyes élménye adja, akár arról van szó, hogy iskolai ünnepségen veszünk részt, akár arról, hogy olimpiai aranyérmesünket látjuk a dobogó felső fokán stb. Az alkotmány (preambulumával együtt) azonban nem pusztán és nem elsősorban ünnepélyessége folytán figyelmünkre érdemes szöveg, hanem jogi dokumentum, sőt valamennyi, a magyar állam és szervei által alkotandó törvény és jogszabály legfontosabb jogforrása. Aki ennek első soraként az isteni áldásba vetett reménységében jelöli meg a magyar állam legfontosabb célkitűzését és jogforrását, az nemcsak a himnuszunk valódi szerepe iránt tanúsít érzéketlenséget, hanem azt is kifejezésre juttatja, hogy a preambulumot követő paragrafusok megvalósulását is minden esetben Isten szándékainak rendeli alá. Vagy talán az „Isten, áldd meg a magyart” sort tekinti preambulumnak, az azt követő gondolatokat (őseink Kárpát szent bércére történt felhozásától a Kunság mezején való nektárcsepegtetésen át a vert hadunk csonthalmain győzedelmi éneket zengő Ozmán vad népéig) magának az alkotmány szövegének, hisz ezen is az isteni Gondviselés áldásai és megpróbáltatásai húzódnak végig. Hozzátehetjük: ha már a Kölcsey Ferenctől vett idézeteket ily egyszerűen át lehet tenni egy irodalmi műből egy jogforrásba, akkor bőven lehet még tőle idézni – legfeljebb a klasszikus liberális érveléstől áthatott, például a vallási egyenjogúság ügyét hangoztató Kölcsey-szövegek kevésbé illeszkednek Semjén Zsolt politikai hitvallásába. Jegyezzük meg, hogy amennyiben Semjén álláspontja érvényesül, akkor szó sem lehet arról, hogy kiegyensúlyozottan, istenhívők és nem hívők számára egyaránt elfogadható alkotmányszöveg készüljön, a himnusz első sorának átlényegítése legalábbis nem tesz lehetővé „vagy-vagy” típusú mondatot. Ez a preambulum-kezdet csak a politikai kereszténység megnyilvánulása, a politikai kereszténység iránt elkötelezettek számára lesz vállalható szöveg.
Semjén mostani szavai így nem mások, mint a magyar nemzeti érzést megvalló egyén és a törvényhozó szerepköreinek érzéketlen összekeverése. Ironikusan tehetnénk hozzá, hogy mindezek után egy záradékkal is el lehetne látni az alaptörvényt: „Szánd meg Isten a Magyart / Kit vészek hányának…”
Ránk fog férni. Különben tényleg megbűnhődjük nemcsak a múltat, hanem a jövendőt is.
***
Oxfordi emberünk
Kovács Zoltán
Élet és Irodalom
Hétfő délután a miniszterelnök az iszapkatasztrófával kapcsolatos felszólalása zárásaként bejelentette, hogy „a rendőrség őrizetbe vette, és előzetes letartóztatását kezdeményezte a vezérigazgatónak". Dörgő taps fogadta a bejelentést. Amint a képernyőn kivehető volt, az LMP képviselői kivételével tapsolt mindenki, a függetlenektől a kereszténydemokratákig, aligha tévedek.
Vajon mit tapsoltak választott képviselőink? Hogy sikerült elkapni a vezérigazgatót, és nem csúszott ki a rendőrség kezéből? Nem is védekezett. Kimentek érte, és bevitték. Már várta a rendőröket.
Három nappal a tapsvihar után sem tudni az okot. Egy kormánypárti képviselő, mondhatom úgy, régi ismerős sem tudott válaszolni, a többiek tapsolni kezdtek, mondta a telefonba, tapsoltam én is.
Mi történt? Egy embert elvezettek, aki felelős vezetője annak az üzemnek, amelyik tömegkatasztrófát okozott. Felelősség ügyében érdemi vizsgálat az előállításáig nem történt, nem is történhetett, mert a figyelem és az energia a veszélyhelyzet feloldására összpontosult. A biztonság megteremtésére, az élet újraindítására. A felelősök tehát már csak azért sem lehettek hétfő délig ismertek, mert nem történt felelősség-vizsgálat, nem is történhetett, mert országunkban büntető- és anyagi jogi felelősséget csak bíróság vagy bizonyos ügyekben közigazgatási hatóság állapíthat meg, más nem. Sem a parlament, sem Orbán Viktor, sem az atyaúristen.
Most már legfőbb ideje volna tudni, hogy mit tanult Orbán Viktor Oxfordban, amikor 1989-90 között a Pembroke College-ban az angol liberális politikai filozófia történetét tanulmányozta.
Azt nem tanulhatta, hogy felelősségi ügyekben egy miniszterelnök iránymutatást adhat ítélkező szerveknek. Olyat Oxfordban nem tanítanak. De az ELTE jogi karán sem, ezt tanúsíthatom, nagyjából azokat az előadókat hallgatta, mint például én: az ELTE-n sem beszélnek ilyeneket, de alapvető felelősségi viszonyok belátáshoz jogi egyetemet sem kell végezni, sőt, egyetemre sem kell járni. Se Oxfordban, se Pesten. Józan ész és intelligencia kellene, de ő két nappal a katasztrófa után már igazságot szolgáltatott, amikor a nemzetközi sajtótájékoztatón bejelentette, hogy „a felelősök büntetése a kárral arányos szintű lesz".
Ezt vajon honnét veszi? Ilyet Orbán természetesen remélhet, de nem ígérhet. Egészen egyszerűen azért, mert jogi felelősség megállapításában nincs kompetenciája (ld. följebb az atyaúristennél).
Tény, hogy a vállalat vezetői gyalázatosan viselkedtek a katasztrófa utáni napokban, de ennek semmi köze ahhoz, hogy milyen mértékben felelősek a gátszakadásért magáért. Komoly politikus - sőt: komoly ember - a kettőt nem moshatja össze. Orbán azonban ezt már akkor mondta, amikor még semmiféle vizsgálat nem volt, leszámítva azt, hogy Illés Zoltán környezetvédelmi államtitkár a katasztrófa utáni nap kora estéjén belenézett az alkonyi sötétbe, és próbált emberek füle hallatára megállapította, „a kár tízmilliárd forint".
Az első napok kormány- és kormányközeli nyilatkozataiban igen sok volt a hangulatkeltő elem. A miniszterelnök az első pillanatban mintha nem döntötte volna el, hogy mit is kezdjen az iszaphelyzettel. Büntetést emlegetett, felelősök fölkutatását (nem az ő feladata), a magára hagyottság érzetét keltette (politikusi hiba), viszont nem reagált érdemben az azonnal érkezett segítő szándékra (ezt nehezen lehet összeegyeztetni a magára hagyottság érzetével, márpedig erre szüksége volt, hogy megmutathassa államférfiúi nagyságát).
Ami pedig az ügy törvényhozási lezárását illeti, alighanem behatárolja azt az utat, amit a kormány követni kíván. Ezt a helyzetet arra használta, hogy jogilag az állami fennhatóságot ahova csak lehet, kiterjessze. A parlamentben egyedül Schiffer András beszélt világosan és egyértelműen, amikor arra szólította Orbánt, hogy a nagy baj ellenére a jogállamiság keretei között keresse a megoldást. A miniszterelnök állami beavatkozást sürget ott, ahol épp az állam mondott csődöt, amennyiben közigazgatási-ellenőrzési rendszere működésképtelennek bizonyult. Hol itt a logika? Hogy pedig mindez miért került a honvédelmi törvénybe, az pillanatnyilag a közigazgatási joggal hivatásszerűen vagy tudományos igénnyel foglalkozó jogászok számára is megfejthetetlen, kétségtelen viszont, hogy jól hangzik, a nép is ezt akarja hallani, és ezt is hallja. Ez az egész, így együtt: a populizmus lelke.
Nyugdíj: a kormány darabolásba kezdett, jaj a pénztáraknak
Szabics Zsolt
portfolio.hu
Az elmúlt néhány nap hihetetlenül izgalmas volt, az október 13-i Orbán Viktor beszéd után a magánnyugdíjpénztáraknak és a tagoknak joggal gyökerezhetett földe a lábuk. Nagyon úgy látszik, a kormány szándéka nem csak az, hogy átmenetileg pénzt szerezzen a járulékok átcsatornázásával a szektortól, hanem véglegesen meg akar szabadulni a hiányt generáló pénztáraktól. A haditerv jól kidolgozott, az első körben a bizalmat veszik célba (a járulékok ideiglenes elvételével), majd ha már ez megvan, akkor jöhet a lélektani hadviselés, és a pénztárak ócsárolása. A pénztárak az egyiket még csak-csak túl tudnák élni, azonban a visszalépések megnyitásával Pandora szelencéje is kitárul, a tagok pedig mivel süllyedő hajóként van megbélyegezve a szektor jogtalanul, vélhetően nagyobb számban fognak visszatérni az államhoz. Ez pedig hosszabb távon iszonyatos többletkiadással jár, bár erről már nem lehet olyan sokat hallani.
Az első sokk után éledezve úgy gondolom, hogy érdemes tiszta vizet önteni a pohárba a múlt hét szerdai kormányzati kijelentésekkel kapcsolatosan, különösen a nagyobb tömegeket érintő nyugdíjpénztári beavatkozás kapcsán. Személyesen is részt vettem a Stabilitás Pénztárszövetség és a Pénzügykutató által rendezett kétnapos konferencián, a kormány érdekes módon éppen a konferencia előtti napon jelentette be, hogy 14 hónapig felfüggesztik az APEH kifizetéseket a nyugdíjpénztárakba, illetve törvényt dolgoznak ki a visszalépések megnyitására.
Tapasztalatból mondhatom, hogy minden tekintetben egyedülálló volt a konferencia, amin a népes szektor színe-java képviseltette magát, véleményem szerint pedig érthető módon nagyon letargikus volt a hangulat. Nem túlzás azt állítani, hogy Orbán Viktor beszéde egy perc alatt az egész szektort a földre küldte, sajnálatos módon a szakmán kívül egyelőre nem sokan értik, hogy miről is van szó pontosan.
A szerda esti Szijjártó Péter, illetve csütörtökön Matolcsy György által tett ki kijelentések elkeserítő módon - véleményem szerint - egy hadjárat bevezető fázisának voltak tekinthetők. Első körben szeretném tudatosítani, hogy minden egyéb állítással ellentétesen a kormánynak alapesetben semmi szüksége sem lenne a kifizetések befagyasztására.
Nyugodt szívvel állíthatom, és a statisztikák és az elemzések is ezt támasztják alá, hogy nincs bajban a nyugdíjrendszerünk, még a Bajnai kormány által hozott intézkedések az állami pillérben rendbe tették hosszú évtizedekre a helyzetet (persze az összes probléma nem oldódott meg). A kormány egyszerűen csapdahelyzetbe került, korábban elkötelezte magát a költségvetési hiány leszorítása, valamint az egykulcsos adó bevezetése mellett. Már korábban is lehetett látni, hogy egyszerre ezt nem lehet megoldani.
A kilenc tagország indítványa sem érte el a célját, a kompromisszumos megoldás pedig ha csak kimutatottan is, de nem tudta megváltoztatni a helyzetet. A kormány most már látjuk, nem tudott visszakozni a korábbi irányvonaltól, ez viszont azt vonta maga után, hogy valahonnan elő kellett teremteni több százmilliárd forintot. Be kell látnunk, hogy a nyugdíjpénztári járulékok ideiglenes felfüggesztésére azért van szükség, hogy finanszírozni lehessen az egykulcsos adó bevezetését. Nem kell nyugdíjrendszer összeomlással fenyegetőzni, hiszen ez csak üres frázis, ki kell mondani, hogy nincs máshol pénz, már szinte mindenkit megsarcoltak, több bőrt pedig tényleg nem lehetett - látszólag - lehúzni az emberekről.
Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon tisztességtelen húzás a kormány részéről, hiszen az átlagember nem láthatja be, hogy a rövidtávú előnyök hosszabb távon hátránnyá változnak. Minden egyéb változatlansága esetén, például miért is ne lehetne most elvenni az emberektől körülbelül egy havi bért, ha majd ennek a kárát csak több évtized múlva a nyugdíjban látják majd. Persze megértem, hogy Magyarországon a fejletlenebb pénzügyi kultúra miatt ezt a kártyát ki lehet játszani, viszont ez akkor sem fair az emberekkel szemben. Ha a népbutítás nem menne, akkor azt mondom, hogy lehetséges jó kompromisszumot kötni a kormány, a lakosság és a nyugdíjpénztárak között, de így az emberek megtévesztéséről van szó.
Korábban, még a reformkor azt határoztuk meg, hogy az állam lemond a bevételeinek egy részéről, és azt elkülöníti egyéni számlákra. Minden pályakezdő, és egy ideig a nem pályakezdők számára is adott volt a vegyes rendszer, előbbi csoportnak viszont kötelezően. Ez nemes egyszerűséggel abban mutatkozott meg, hogy besoroltak minket egy nyugdíjpénztárba, kaptunk egy kódot, és az évente megkapott levéllel (vagy éppen az interneten keresztül) láthatjuk, hogy mennyi pénz is van a számlánkon.
Ez a számla a törvények szerint a tagok tulajdonát képezi, tehát az a pénz, ami a számlánkon van az olyan, mintha egy 40 éves folyamatosan bővíthető lekötött betétünk lenne, arra senki sem teheti rá a kezét. A mostani lépés viszont azt jelenti, hogy igaz a kormány a korábbi befizetéseinkhez nem nyúl, azonban a minket jogosan illető havi járulék 14 hónapon keresztül nem fog megjelenni a számlánkon. Ez becslések szerint a három millió tagtól havonta 10,000 forint elvételét jelenti. Ha úgy vesszük, ennyivel rövidít meg minket az állam, ami azért elképesztő, mert végül is akkor a tagok fogják fizetni azt, hogy az szja alacsonyabb és egykulcsos lehessen. Persze lehet azt mondani, hogy a nyugdíjpénztári számláról úgyis csak a nyugdíjkor lehet pénzt felvenni, miközben az adócsökkentés hatásai azonnal jótékony hatással lesznek. Ezzel viszont nem takarózhatunk, hiszen ezt csak a rövidlátók gondolhatják. Arról érdekes módon nem hallunk egy szót sem, hogy néhány év múlva, hogyan fogja egyáltalán az állam kifizetni a nyugdíjakat.
A kormány szerint valamilyen ellentételezést fognak adni a tagoknak, azonban ezt egyelőre nem lehet pontosan látni. A médiában több esetben is felmerült az észt eset,pontosan ezért gondoltam, hogy érdemes egy kis összehasonlítást végezni. Az ábráról is azonnal leolvasható, hogy egy alma-körte szituációról van szó, a két helyzetet nem lehet egy kalap alatt említeni. Persze a logika hasonló, viszont nálunk a 8 százalékos magánnyugdíjjárulék 0 százalékra csökken, míg az Észteknél 6 százalékról a legrosszabb időszakban 0 százalékra, viszont később magasabb járulék lehet a jutalma a tagoknak. De ha már itt tartunk, nem csak ebben a balti országban láthattunk kemény politikai beavatkozást, például Litvánia és Lettország is ehhez az eszközhöz nyúlt, sőt korábban Szlovákia és Lengyelország is elgondolkozott ezen az alternatíván.
A benyújtott törvénytervezet alapján még nem láthatjuk, hogy milyen ellentételezést ad a kormány. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy a nyugdíjjárulék elvétele és a visszalépés esetén is kárpótlás illeti meg a tagokat (ellenkező esetben a tagok egyértelmű vesztesei a lépésnek). Az észtek úgy jártak például el, hogy a gazdasági növekedéstől függően, az elvett járulékokat évek múlva visszapótolják. A másik módszer az lehetne, ha például emelnék az állami pillérből származó járandóságot, ami teljesen logikus is, hiszen ha több bevétele van az állami pillérnek, akkor azt fizesse is majd ki a nyugdíjasoknak. A visszalépés viszont egy teljesen más tészta, több millió tag van, akiknek a számlájukon millió forintok vannak, ha ezt visszaviszik magukkal az állami pillérbe, akkor ezért nekik ellentételezés jár. Viszont nem úgy, hogy az állítólagos befektetési veszteséget adjuk vissza tagoknak. Ennek a megállapítása nem egyszerű, és szerintem csak azt a célt szolgálja, hogy minél nagyobb kárt okozzanak a második pillérnek.
Hogy miért tartom nagyon károsnak ezt a lépést? Azért, mert még ha a kormány vagy az állami helyettesítési ráta emelésén, vagy a későbbi járulékok felemelésével oldja is meg a helyzetet, a reform óta nem fordult az elő, hogy egy szektort ilyen támadás érjen. Egy bankhoz tudnám az egészet hasonlítani, és a bizalmat kell kiemelnem. Tudja mindenki, hogy ha a bizalom megkérdőjeleződik egy bankban, akkor az a betétek tömeges kivétele révén totálisan csődbe mehet. Amit az elmúlt napokban láthattunk, az éppen ennek az előszele volt, a kormány a nyugdíjpénztárakba vetett bizalmat kezdte bombázni.
A napnál is világosabb, hogy azért van szükség olyan kijelentésekre, mint hogy "az államnál biztonságban van a pénzünk", meg hogy "csalódtunk a pénztárakban", mert fel akarják a politikusok értékelni az állami pillért, és erodálni a pénztárak renoméját (nem beszélve a nyugdíjvédelmi megbízott bevezetésétől, Selmeczi Gabriella személyében). Ez egy nagyon veszélyes játék. Először is azért, mert az elmúlt 13 év sem volt teljesen elegendő ahhoz, hogy megértsék az emberek az öngondoskodás lényegét, ezzel a lépéssel pedig egy csapásra minden reményünk elszállhat.
Kérdezem én, mire fel tegyem a pénzemet a magánnyugdíjpénztárba, ha bármikor előfordulhat, hogy a politikusok hozzányúlnak. Az egyik érv éppen az volt a részbeli feltőkésítés, privatizálás mellett, hogy ezzel kivesszük a rendszerből a politikai kockázatokat. Sajnos ez a tétel mostantól megdőlt, igenis előfordulhat, hogy a politika károsan avatkozik be a rendszerbe.
Ha már eddig eljutottunk, akkor csak egy kis lépés kell ahhoz, hogy a meggyengült rendszert végleg kivégezzük. Egyszerűen meg kell nyitni a visszalépés lehetőségét mindenki számára a vegyes rendszerből az állami pillérbe. Nem csoda, hogy a siófoki konferencián is legtöbbet azt lehetett hallani, hogy a kormány súlyos hibát követ el, ha a járulékok visszavágását és a visszalépést egyszerre vezeti be. A tömeges visszalépések miatt örülhetünk, ha néhány nagyobb szereplő túléli a viharokat, a kezelt vagyon nagyságára becsléseket viszont őrültség lenne adni.
Nehéz megmondani, hogy a járulékok megnyirbálását hogyan tudják a pénztárak kezelni, hiszen a befizetésekből tudják fenntartani a működésüket (a befizetések 4.5 százalékát vonhatják le a pénztárak). Persze vannak az ágazatban tartalékok, működési vagy likviditási tartalék formájában, vagy éppenséggel a korábbi nyereséges működést tartalmazó tartaléktőke személyében, azonban ezek sem végesek.
Számításaink szerint a nagyobb pénztáraknál van rosszabb helyzet a járulékok elapadása esetén, hiszen a korábban említett források csak a kieső bevételek 30-60 százalékát tudják kitenni. Egy idő után például előfordulhat, hogy létszámleépítést kell csinálni, fel kell függeszteni a vagyonkezelői szerződéseket illetve a külső adminisztrációs munkát végző szervezetekkel kötött megállapodásokat. Vélhetően sokat lehet megtakarítani a marketing, az ügynöki költségek megnyirbálásával is, hiszen itt nagyon sok pénz el tud menni. A tagokat vélhetően nem lehet megkérni arra, hogy adjanak működési forrásokat a pénztáraknak, ezért arra lehet csak számítani, hogy a pénzügyi csoporton belül lévő szereplők (alapkezelők, pénztárszolgáltatók, nyugdíjpénztárak) tudnak közös megegyezésre jutni.
És ekkor még nem is beszéltünk a visszalépés megnyitásáról. A legrosszabb esetet tesszük fel, amikor a kormány a teljes rendszert megnyitja, például egy évre. Ergo mindenki, aki pénztártag dönthetne úgy, hogy elhagyja az intézményt, és visszamenekül az államhoz. Itt kell visszakanyarodnom a bizalom kérdésköréhez, ha nincs bizalom, mert a kormány akarattal úgy irányítja a gondolkozást (rossz színben tüntetik fel a pénztárakat, és azt lebegtetik meg, hogy aki visszalép az kárpótlást kap a korábbi veszteségek miatt), akkor a pénztártagok a támadásra fogékonyak lesznek, és mivel végső esetben mindig is az államtól várják a megoldást, visszalépnek szépen az első pillérbe.
Az is világos, hogy ha jobb hosszú távú teljesítménnyel tudnának a pénztárak előrukkolni, akkor nem tudna ennyire hatásos lenni a kormányzati kritika. Az elmúlt 12 évben azonban be kell látnunk, hogy a válság értékromboló hatása miatt a pénztári hozamok jócskán elmaradtak attól a szinttől, amit kialakításukkor elvárható lett volna (3 százalék körüli reálhozam az EU-s elvárás is nagyjából).
A korai túlzottan alacsony kockázatvállalási hajlandóság, a magas költségszintek, amik csak lassan indultak csökkentésnek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy most a kormányzati támadás sikeres legyen. Azonban érdemes tisztában lenni azzal, hogy a mi számításaink, és a legfrissebb tanulmányok szerint is a pénztárak még a gyenge teljesítmények mellett is -az elmúlt több mint egy évtizedet figyelembe véve - nagyobb nyugdíjat biztosítanának a nyugdíjban, mint az állami apanázs 25 százaléka. Ugyanis az utóbbi változtatásokkal, és a 2013-as szabályok figyelembe vétele esetén a vegyes rendszer 0 százalékos reálhozam körül hoz annyit, mint a kieső állami nyugdíj.
Mindannyian láthattuk tavaly, hogy milyen hatássokkal járt a visszalépés megnyitása. Igaz, akkor 120 ezer tag számára volt nyitott ez a lehetőség, azonban akkor közel 70 ezren éltek is ezzel az égből pottyant megoldással. Összességében 100 milliárd forintot vittek magukkal a tagok, azonban akkor nem volt a bizalom támadva, sőt a tagok a rossz eredményeket sem láthatták már olyan borúsan a kedvező környezet miatt.
Lehetett hallani olyan hangokat a konferencián, miszerint a tagokat nem nagyon érdekli a rendszer, nem is tudják például, hogy melyik pénztárban vannak, az egész kormányzati lépésből pedig semmit sem látnak. Lehet itt érvként hozni az értelmetlen pénztárak közötti átlépéseket, vagy a választható portfóliós rendszer esetén a minimális választási hajlandóságot. Azonban a mostani eset teljesen más, a kormány érdeke alapvetően az, hogy a tagok pénzét ne csak rövid távon, hanem hosszabb távon is megszerezhesse. Különben nem került volna sor ilyen körülmények között a bejelentésre. Lehet a Szlovák példával magyarázkodni, hiszen ott is megnyitották az átlépést, mégsem volt akkora sikere, viszont ott a tagok teljesen önként választottak (nincs kötelező rendszer) alapot, a kormány pedig nem tett hozzánk hasonlóan mérföldkőnek számító lépést.
Hogy miért tartom nagyon károsnak ezt a lépést? Azért, mert még ha a kormány vagy az állami helyettesítési ráta emelésén, vagy a későbbi járulékok felemelésével oldja is meg a helyzetet, a reform óta nem fordult az elő, hogy egy szektort ilyen támadás érjen. Egy bankhoz tudnám az egészet hasonlítani, és a bizalmat kell kiemelnem. Tudja mindenki, hogy ha a bizalom megkérdőjeleződik egy bankban, akkor az a betétek tömeges kivétele révén totálisan csődbe mehet. Amit az elmúlt napokban láthattunk, az éppen ennek az előszele volt, a kormány a nyugdíjpénztárakba vetett bizalmat kezdte bombázni.
A napnál is világosabb, hogy azért van szükség olyan kijelentésekre, mint hogy "az államnál biztonságban van a pénzünk", meg hogy "csalódtunk a pénztárakban", mert fel akarják a politikusok értékelni az állami pillért, és erodálni a pénztárak renoméját (nem beszélve a nyugdíjvédelmi megbízott bevezetésétől, Selmeczi Gabriella személyében). Ez egy nagyon veszélyes játék. Először is azért, mert az elmúlt 13 év sem volt teljesen elegendő ahhoz, hogy megértsék az emberek az öngondoskodás lényegét, ezzel a lépéssel pedig egy csapásra minden reményünk elszállhat.
Kérdezem én, mire fel tegyem a pénzemet a magánnyugdíjpénztárba, ha bármikor előfordulhat, hogy a politikusok hozzányúlnak. Az egyik érv éppen az volt a részbeli feltőkésítés, privatizálás mellett, hogy ezzel kivesszük a rendszerből a politikai kockázatokat. Sajnos ez a tétel mostantól megdőlt, igenis előfordulhat, hogy a politika károsan avatkozik be a rendszerbe.
Ha már eddig eljutottunk, akkor csak egy kis lépés kell ahhoz, hogy a meggyengült rendszert végleg kivégezzük. Egyszerűen meg kell nyitni a visszalépés lehetőségét mindenki számára a vegyes rendszerből az állami pillérbe. Nem csoda, hogy a siófoki konferencián is legtöbbet azt lehetett hallani, hogy a kormány súlyos hibát követ el, ha a járulékok visszavágását és a visszalépést egyszerre vezeti be. A tömeges visszalépések miatt örülhetünk, ha néhány nagyobb szereplő túléli a viharokat, a kezelt vagyon nagyságára becsléseket viszont őrültség lenne adni.
Nehéz megmondani, hogy a járulékok megnyirbálását hogyan tudják a pénztárak kezelni, hiszen a befizetésekből tudják fenntartani a működésüket (a befizetések 4.5 százalékát vonhatják le a pénztárak). Persze vannak az ágazatban tartalékok, működési vagy likviditási tartalék formájában, vagy éppenséggel a korábbi nyereséges működést tartalmazó tartaléktőke személyében, azonban ezek sem végesek.
Számításaink szerint a nagyobb pénztáraknál van rosszabb helyzet a járulékok elapadása esetén, hiszen a korábban említett források csak a kieső bevételek 30-60 százalékát tudják kitenni. Egy idő után például előfordulhat, hogy létszámleépítést kell csinálni, fel kell függeszteni a vagyonkezelői szerződéseket illetve a külső adminisztrációs munkát végző szervezetekkel kötött megállapodásokat. Vélhetően sokat lehet megtakarítani a marketing, az ügynöki költségek megnyirbálásával is, hiszen itt nagyon sok pénz el tud menni. A tagokat vélhetően nem lehet megkérni arra, hogy adjanak működési forrásokat a pénztáraknak, ezért arra lehet csak számítani, hogy a pénzügyi csoporton belül lévő szereplők (alapkezelők, pénztárszolgáltatók, nyugdíjpénztárak) tudnak közös megegyezésre jutni.
És ekkor még nem is beszéltünk a visszalépés megnyitásáról. A legrosszabb esetet tesszük fel, amikor a kormány a teljes rendszert megnyitja, például egy évre. Ergo mindenki, aki pénztártag dönthetne úgy, hogy elhagyja az intézményt, és visszamenekül az államhoz. Itt kell visszakanyarodnom a bizalom kérdésköréhez, ha nincs bizalom, mert a kormány akarattal úgy irányítja a gondolkozást (rossz színben tüntetik fel a pénztárakat, és azt lebegtetik meg, hogy aki visszalép az kárpótlást kap a korábbi veszteségek miatt), akkor a pénztártagok a támadásra fogékonyak lesznek, és mivel végső esetben mindig is az államtól várják a megoldást, visszalépnek szépen az első pillérbe.
Az is világos, hogy ha jobb hosszú távú teljesítménnyel tudnának a pénztárak előrukkolni, akkor nem tudna ennyire hatásos lenni a kormányzati kritika. Az elmúlt 12 évben azonban be kell látnunk, hogy a válság értékromboló hatása miatt a pénztári hozamok jócskán elmaradtak attól a szinttől, amit kialakításukkor elvárható lett volna (3 százalék körüli reálhozam az EU-s elvárás is nagyjából).
A korai túlzottan alacsony kockázatvállalási hajlandóság, a magas költségszintek, amik csak lassan indultak csökkentésnek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy most a kormányzati támadás sikeres legyen. Azonban érdemes tisztában lenni azzal, hogy a mi számításaink, és a legfrissebb tanulmányok szerint is a pénztárak még a gyenge teljesítmények mellett is -az elmúlt több mint egy évtizedet figyelembe véve - nagyobb nyugdíjat biztosítanának a nyugdíjban, mint az állami apanázs 25 százaléka. Ugyanis az utóbbi változtatásokkal, és a 2013-as szabályok figyelembe vétele esetén a vegyes rendszer 0 százalékos reálhozam körül hoz annyit, mint a kieső állami nyugdíj.
Mindannyian láthattuk tavaly, hogy milyen hatássokkal járt a visszalépés megnyitása. Igaz, akkor 120 ezer tag számára volt nyitott ez a lehetőség, azonban akkor közel 70 ezren éltek is ezzel az égből pottyant megoldással. Összességében 100 milliárd forintot vittek magukkal a tagok, azonban akkor nem volt a bizalom támadva, sőt a tagok a rossz eredményeket sem láthatták már olyan borúsan a kedvező környezet miatt.
Lehetett hallani olyan hangokat a konferencián, miszerint a tagokat nem nagyon érdekli a rendszer, nem is tudják például, hogy melyik pénztárban vannak, az egész kormányzati lépésből pedig semmit sem látnak. Lehet itt érvként hozni az értelmetlen pénztárak közötti átlépéseket, vagy a választható portfóliós rendszer esetén a minimális választási hajlandóságot. Azonban a mostani eset teljesen más, a kormány érdeke alapvetően az, hogy a tagok pénzét ne csak rövid távon, hanem hosszabb távon is megszerezhesse. Különben nem került volna sor ilyen körülmények között a bejelentésre. Lehet a Szlovák példával magyarázkodni, hiszen ott is megnyitották az átlépést, mégsem volt akkora sikere, viszont ott a tagok teljesen önként választottak (nincs kötelező rendszer) alapot, a kormány pedig nem tett hozzánk hasonlóan mérföldkőnek számító lépést.
***
Orbán lemondással fenyegette meg a Fidesz-vezérkart
M. László Ferenc
hirszerzo.hu
Bár az önkormányzati választásokon elsöprő győzelmet arató Fidesz népszerűsége kikezdhetetlennek tűnik, a tervek kiszivárgásától tartó miniszterelnök-pártelnök még mindig csak közvetlen környezetében bízik. Orbán Viktor csakis szűk stábját és a Fidesz elnökségét avatta be a terveibe, és nehéz küzdelmek árán - egy kritikus pillanatban a lemondását belengetve - tudta elfogadtatni álláspontját pártja vezetőivel.
"Már a nyáron be volt tervezve a bank- és a válságadó, a nyugdíjrendszer reformja, sőt az is világos volt, hogy mindez egyetlen célt szolgál: az egykulcsos adó bevezetését, a közteherviselés átalakítását. A kérdés csak az volt, hogy miként tudjuk visszafogni a kommunikációt, hogy a megfelelő hatás érdekében a kellő pillanatban jelentsük be az intézkedéseket" - beszélt a Hírszerzőnek a nagyobbik kormánypárton belüli tervezési folyamatról egy neve elhallgatását kérő, az elnökségi döntéshozatalra rálátó fideszes forrás.
Orbán Viktor miniszterelnök az október 3-i helyhatósági választásokat követően kommunikációs offenzívába kezdett, melynek egyes elemeit - nagy titkolózás közepette - az elmúlt hónapokban készítették elő a kormányapparátus nyilvánosságtól elzárt műhelyeiben. A kormányfő múlt hét szerdán, a Széll Kálmán Alapítvány budapesti rendezvényén jelentette be, hogy a kabinet 160 milliárd forint összértékű válságadót vet ki a távközlési és telekommunikációs szektorra, az energiaszektorra és a kereskedelmi láncokra, illetve 14 hónapon keresztül visszatartja a munkavállalók kötelező befizetéseit a magánynyugdíjpénztárakba.
Hétfőn a parlamentben - a szükséges törvényjavaslatok benyújtását követően - a miniszterelnök tovább részletezte a második gazdasági akciótervet, így többek között bejelentette, hogy ösztönözni fogják a munkavállalókat az állami nyugdíjrendszerbe való visszalépésre, és előkészítik a családi kedvezményeket tartalmazó egykulcsos adórendszer bevezetését.
Villámháború és retorikai offenzíva
"Viktor szerint most villámháborúra kell berendezkedni. A titkolózás fokozza a társadalmi várakozásokat, a sajtó találgat, majd meglepetésszerűen, ömlesztve bejelentjük az intézkedéseket, a két kormánypárti frakció pedig lendületből elfogadja a törvényjavaslatokat. Ezzel a határozottságukat és a tettrekészségünket bizonyítjuk" - magyarázta egy neve elhallgatását kérő fideszes prominens politikus, miért diktál ilyen nagy tempót az utóbbi hetekben a miniszterelnök.
A Hírszerzőnek több vezető fideszes politikus is azt mondta, Orbán már a nyáron beszámolt az elnökségnek a legfőbb lépésekről, igaz, a szakpolitikai döntések előkészítésébe - arra hivatkozva, hogy az intézkedésekért a kormányt, és nem a Fideszt terheli a politikai felelősség - nem vonta be a párt vezető testületeit. Viszont a két-háromhetente tartott elnökségi üléseken alaposan kielemezték a várható hatásokat, és több évre előre kidolgozták a követendő stratégiát.
A kabinet első 100 napját értékelő szeptember 7-i beszédében Orbán Viktor azt mondta, a kormánya legfőbb feladatának a középosztály és az alsóbb néprétegek között a tavaszi választásokon létrejött szövetség megőrzését tartja. Korábban Kötcsén is utalt erre, akkor - a rendezvényen jelen levő médiumok tudósítása szerint - elismerte, arra számít, hogy a kormány intézkedései miatt lesznek, akik csalódnak a Fideszben.
"A fő kérdés az, hogy kihez pártolnak át a lemorzsolódok. Nekünk az a jó, ha a bizonytalanok számát gyarapítják, de ha már aktívak maradnak, akkor lehetőleg a három ellenzéki párt között szóródjanak szét" - beszélt a várható folyamatokról a Fidesz egyik vezetője. A kormánypárt több politikusa is azt mondta a Hírszerzőnek, hogy a Fidesz-KDNP által a nyáron megszavazott önkormányzati választási reform - a jelöltállítás feltételeinek szigorítása, a kampány- és az ajánlószelvény-gyűjtési időszak lerövidítése, a bejutási küszöb emelése - részben azt a célt szolgálta, hogy zsugorítsák az MSZP káderállományát és megakadályozzák az LMP, illetve a Jobbik nagy néppárttá válását.
"A Jobbik direkt támadását kerülni kell, mert mindig együttérzést kelt, ha a kicsit a nagy bántja. Viszont a szimbolikus nemzeti ügyek felkarolásával, és a kormányzati tempó fenntartásával elszívhatjuk előlük a levegőt, mert a szavazóik látni fogják, hogy nálunk van a megoldás" - mondta a radikális pártról az egyik vezető fideszes politikus. Egy másik kormánypárti képviselő szerint az MSZP-t még jó ideig a földön tartja a választási vereség és az elszámoltatási kampány, a vidéken sikertelen, egyelőre szervezetlen LMP pedig még sokáig nem jelent veszélyt a Fideszre, amely így könnyedén megnyerheti a 2014-es választásokat - még ha nem is szerez legközelebb kétharmadot.
A kormánypárt Hírszerzőnek nyilatkozó vezetői úgy számolnak, hogy jelentős fejlesztésekre ebben a ciklusban nem lesz pénz. Továbbra is tartani kell a költségvetési hiányt, a lassú GDP-növekedés miatt nem várható a bevételek megugrása, az életszínvonal gyors emelkedése, az uniós támogatások 80 százalékát pedig már az előző ciklusban lekötötték. "Ha sikeresek akarunk lenni és annak is akarunk látszani, akkor folytatni kell a villámháborús taktikát, mert a miniszterelnök csak így bizonyíthatja alkalmasságát, illetve így uralhatja a Fidesz a kommunikációs teret" - mondta a párt egyik vezető politikusa.
Csakhogy az utóbbi időben számos jel arra utalt, hogy a kormányzati apparátus nem tudta felvenni a miniszterelnök diktálta iramot. Az elmúlt hónapokban a tárcák és az államtitkárságok egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tettek, a költségvetés és az új adórendszer kidolgozásáért felelős Nemzetgazdasági Minisztérium hónapokig szervezeti szabályzat nélkül működött, a miniszter, Matolcsy György tevékenységét pedig még a jobboldali sajtóban is élesen bírálták.
A kormányon belüli zavarokat több fideszes politikus azzal magyarázta, hogy a kiszivárgás megakadályozása érdekében az apparátusnak csak egy szűkebb részét vonták be a döntések előkészítésbe - mint ahogy a kormánypárti frakciókat is csak az utolsó percben értesítik a tervekről -, a tervezésből kimaradó, magukra hagyott minisztériumok és államtitkárságok viszont még nem találták meg a helyüket az új rendszerben.
A nyilvánosságtól elzárt műhelyek munkáját a közigazgatás működését jól ismerő Gál András Levente, Navracsics közigazgatási államtitkára fogta össze, akit a kormányban többen a miniszterelnök "titkos kancelláriaminiszterének" neveznek. "Majd a költségvetési vita során összecsiszolódnak a tárcák, Gál és Navracsics pedig minden szinten ura lesz a rendszernek" - mondta a Fidesz egyik kormányzati pozíciót viselő politikusa, hogy mitől és kiktől reméli a hatékonyság javulását.
"Gyurcsány is abba bukott bele, hogy állandóan előre rohant, aztán meglepve tapasztalta, hogy sem az apparátus, sem a pártja nem követi" - érvelt rohamtempó ellen a kormánypárt egyik vezetője, aki ugyanakkor elismerte, hogy a Fideszben nincsenek olyan pártelnöktől független "erős emberek", mint akik az MSZP-ben 2009-ben megbuktatták a korábbi miniszterelnököt.
Bár a Fidesz mindig összetartóbb és fegyelmezettebb volt a szocialistáknál, a nyáron a kormánypárt elnökségében is komoly - ahogy az egyik forrás fogalmazott: "lassan gyógyuló sebeket okozó" - konfliktusok voltak az egyes döntésekről és kinevezésekről. Az országos választmány elnöke, Kövér László a Heti Válasznak adott július végi interjújában elismerte, sokáig ellene volt Schmitt Pál államfői jelölésének, amivel "saját házelnöki kinevezése ellen dolgozott".
A Hírszerző úgy tudja, erről rendkívül éles vita folyt az elnökségben - páran Sólyom László újraválasztását, mások Áder János fideszes európai parlamenti képviselő jelölését szorgalmazták -, amit Orbán úgy zárt rövidre, hogy egyértelművé tette: ha nem Schmitt lesz a köztársasági elnök, akkor nem vállalja a reformok folytatását és lemond.
Egy, az elnökség megfontolásait ismerő forrás szerint a kormányfő végig arra hivatkozott, hogy a válság miatt rendkívüli helyzet van, és a kormánynak hatalmas időveszteség lenne, ha az alkotmányjogász Sólyom, vagy a jogot végzett Áder az Alkotmánybírósághoz (Ab) küldené az új törvényeket. Állítólag nemcsak Schmitt jelölésekor, de a többi vitatott kinevezésnél is hasonló érveket hangoztatott a miniszterelnök-pártelnök. "Schmitt a Sándor-palotában, a fideszes Domokos Laci az ÁSZ elnöki székében, Stumpf Pista az Ab-n, Szalai Panni kilenc évre bebetonozva a médiahatóság élén: sokan úgy érzik, hogy a Fidesz telhetetlen. Valószínűnek tartom, hogy Viktor nem érzékelte, ez így együtt túl sok, pedig minden alkalommal figyelmeztettük" - véleményezte a kinevezéseket a párt egyik vezető politikusa.
Bár a szeptember 5-i kötcsei beszédében Orbán azt mondta, hogy az őszi szezonban jelentős vitákra, a szigorú költségvetés miatt elégedetlenségre számít, a frakció megalakulása óta rendkívül fegyelmezetten dolgozott, szavazta meg az elé tett javaslatokat. A fegyelem fenntartásáért a képviselőcsoport vezetője, Lázár János a felelős, aki a szeptember 9-i tapolcai tanácskozáson bejelentette, a biztonság kedvéért tovább fogja szigorítani a frakciószabályzatot, és szükség esetén "csattogtatni fogja frakcióvezetői ostorát" is.
Igaz, a párton belüli érdekcsoportokat sértő reformok még hátravannak. A közigazgatás átalakítása során számos feladatot von majd el a kormány a zömében fideszes önkormányzatoktól, ami az állami támogatások megkurtításával járhat - ami jelentősebb viharokat okozhat, mint a költségvetési megszorítások.
A legtöbb vitát várhatóan a képviselői-polgármesteri összeférhetetlenség kimondása fogja okozni, amit kormánypárti források szerint a parlament 2014-es megfelezésével egy időben léptetnének életbe. Állítólag még ezt is jó előre bekalkulálta a pártelnök, aki ezért ragaszkodott ahhoz, hogy október 3-án a polgármesteri tisztségekért indulók egyben parlamenti képviselők is legyenek: amikor három év múlva megfeleződik a frakció, továbbra is biztosított lesz az országgyűlési helyüket elveszítő káderek egzisztenciája. Igaz, ezzel olyan országosan ismert, befolyásos politikust kényszerítenek majd a váltásra, mint Kósa Lajos, Lázár János, Pokorni Zoltán vagy Rogán Antal.
A Fideszben többen úgy vélik, hogy a rohamtempó nem tartható fenn négy éven keresztül. A párt vezetősége szeretné elejét venni annak, hogy három év múlva a választók a költséges fejlesztéseket (hidak, autópályák, metró) kérjék számon a kormányon, ezért a Fidesz próbálja új mederbe terelni a közbeszédet.
Kormánypárti források szerint az új stratégia kidolgozásakor Orbán többször jelezte, hogy mentalitásváltásra van szükség, mert az utóbbi évtizedben - a pártelnök szerint tévesen - Magyarországon a politikai siker mércéjét a nagyszabású beruházások száma és az ezekbe fektetett pénz adja. Ezt a paradigmaváltást célozza a Fidesz országgyűlési választások után kialakított retorikája is, amely a kétharmados győzelmet, illetve az október 3-i sikert ("szavazófülke forradalom") korszakhatárként igyekszik bemutatni, amely az új, a politikával szemben támasztott illuzórikus várakozásokkal leszámoló ("Nemzeti Együttműködési") rendszer kezdetét jelenti.
Ám a pártban sokan elégedetlenek az új retorikával, amit állítólag a Fidesz korábbi - pár szavas szlogenekkel operáló - kampányait tervező Habony Árpád, a pártelnök kommunikációs tanácsadója dolgozott ki, aki több mint nyolc éve élvezi Orbán bizalmát.
"Nem túl nagy intellektuális kihívás ezeket a fogalmakat állandóan, napjában többször ismételgetni, de hát át kell vinni valahogy a köztudatba, hogy az Orbán-kormány szakítani akar a régi beidegződésekkel" - mondta az új retorikáról egy fideszes parlamenti képviselő, aki úgy tudja, az elnökségben jelentős viták voltak arról, hogy célravezető-e ez a leegyszerűsített propaganda, és hogy mindenképpen a kormányfőnek kell-e a főagitátor szerepét eljátszania.
Hozzászólások
A demokrácia az, amikor "két farkas egy bárány társasságában arról tárgyal, hogy mi legyen a vacsora." ...
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.