A legelkeserítőbb, hogy mindegyik elején kb. ugyanazt írják a küldők: "addig terjesszük, míg lehet". Ezt nem merem, nem akarom elhinni. Nálam pesszimistábban kevesen ítélik meg a közeli és távoli jövőt. De hogy ilyesmiket ne lehessen megírni, közölni - habár... 

"Tarlós gázolt - egy elmélet arról, hogy miért ő és miért most a Fidesz jelöltje (forrása számomra ismeretlen, a szövegért semmi felelősséget nem vállalok - ag)

Elgondolkozott már azon, hogy a Fidesz miért egy független jelölttel fut neki Budapesten a
főpolgármester-választásnak? Az a párt, amelyik még az Állami Számvevőszék vagy az Alkotmánybíróság élére is bármikor elő tud rántani egy saját nevelésű, a Fideszhez és Orbán Viktorhoz feltétel nélkül hűséges politikust, éppen a fővárost bízná egy külsősre? Azt a Budapestet, amely nélkül a tavasszal elért győzelem sem látszik annak a totális diadalnak, aminek láttatni szeretnék? Magyarázat persze van, még ha nem is egyszerű.

1995. július 28-án Óbudán halálra gázoltak egy gyereket. Régen volt, több mint 15 éve, de semmit nem ért meg a budapesti nagypolitika jelenéből, aki annak az esetnek a hátterét és a következményeit nem ismeri. A gázoló Tarlós István, a III. kerület akkori polgármestere, a jelenleg legesélyesebb főpolgármester-jelölt volt. A sajtó nem sokat foglalkozott az üggyel, egyedül a ma már nem létező Kurírban jelent meg egy helyszíni riport. Eszerint a sofőr nem volt ittas, és az autó nem ment gyorsan. Erről talán az akkori belügyminiszter, Kuncze Gábor tudna többet mondani. (Tarlós 1990-ben az SZDSZ színeiben lett polgármester. 1994-ben kilépett, és függetlenként indult újra, de az SZDSZ nem indított ellene senkit, és a  kölcsönös gesztusokon nyugvó együttműködés sok cikluson át fennmaradt). Az viszont tény, hogy Tarlós attól a naptól fogva gyakorlatilag absztinens, nem  iszik alkoholt.

A Kurír július 29-i riportja meglehetősen érdekes írás. Az egyetlen anyag az oldalon, sőt az egész lapban, amelyik nincs aláírva, így megállapíthatatlan, hogy ki írta. Maga a cikk pedig kizárólag arról szól, hogy Tarlós mennyire vétlen volt, és  mennyire megrázta az eset. Még sokkal furcsább azonban, hogy a történet soha többet  nem bukkant fel az újságban (egyébként máshol sem nagyon: egyedül a Magyar  Hírlap közölt még pár nappal később egy nyolc soros írást, amiben a Kurír "információit" foglalta össze. A Kurír a korszak vezető bulvárlapja volt, és a bulvársajtó nem arról híres, hogy ok nélkül leszáll egy politikai és érzelmi vonalon is jól kiaknázható témáról, bármilyen tragikus is (Daróczi Dávid és Liptai Claudia ügye még ma is gyakran felbukkan, pedig a kormányszóvivő április elején halt meg). A Tarlós-sztorit viszont ejtették, még mielőtt az alapvető kérdéseket fel lehetett volna tenni. A közönség nem ismerte meg a család álláspontját, sem a rendőrség hivatalos véleményét, nem tudjuk, hogy volt-e szondázás, és ha igen, akkor mi lett az eredménye. Csak az látszik, hogy az ügy nem törte ketté, hanem inkább fellendítette Tarlós fővárosi politikai karrierjét.

Budapest nemcsak az ország legnagyobb, de leggazdagabb városa is, ahol hússzor annyi beruházás jut egy főre, mint az országos átlag. Aki itt főpolgármester lesz, az olyan projektekről dönthet, mint a metróépítés, a körúti villamos, a dél-pesti szennyvíztisztító, vagy a Volvo-buszok beszerzése - ez pénzügyi értelemben a miniszterelnökét közelítő hatáskör. Az üzletek nagysága és az elérhető profit miatt Budapest gazdája láthatóan csak "fogott ember" (irányítható, befolyásolható személy) lehet, olyasvalaki, aki nem autonóm módon dönt százmilliárdos üzletek sorsáról. Demszky Gábor tökéletesen megfelelt ennek a szerepkörnek: nőügyei, labilis idegrendszere, alkoholizmusa és az üzleti analfabétizmussal párosuló hiúsága - ami miatt gyakran kényszerült különböző, az etikátlanság és a korrupció határán mozgó stiklikre - ideális bábbá tette a fővárost valójában irányító pénzügyi és politikai körök számára. (Ne feledjük: Demszky a rendszerváltás előtt folyamatos titkosszolgálati megfigyelés alatt állt, a megfelelő helyeken pontosan tudták róla, hogy mivel fogható.) Egyáltalán nem véletlen, hogy húsz évig hivatalban maradhatott: azt csinálta, amit mondtak neki, és közben még a szavazatokat is szállította. Az MSZP-nek, és később a Fidesznek nem azért nem sikerült leváltania, mert politikai értelemben verhetetlen volt, hanem azért, mert nem volt valódi ok a leváltására, és egyszer sem találtak (annyira nem is kerestek) olyan figurát, aki egyszerre lett volna biztos szavazatszállító, és a Budapest nyakán ülő pénzköltő lobbi kézben tartható végrehajtóembere. (Schmitt Pált 2002-ben talán ilyennek szánták, de a budapesti választóközönség számára nem bizonyult elég vonzónak, Tarlós pedig egy szokatlan és egyedi alku nyomán maradt alul 2006-ban.)

Demszky főpolgármesteri pozíciója egyetlenegyszer forgott valódi veszélyben: a hannoveri villamosok beszerzése idején, amikor két, hasonlóan erős érdekcsoport feszült egymásnak (az egyik a használt német villamosok megvásárlását, a másik új Ganz-villamosok megrendelését támogatta). Mivel nem volt világos, hogy melyik csapat fog győzni, és a két tábor politikai hovatartozása sem volt egyértelmű, Demszky Gábor csapdahelyzetbe került, és rosszul döntött: a Ganz-csapat mellé állt. A küzdelemben azonban a "hannoveri" érdekcsoport bizonyult erősebbnek (az üzletet végül nemcsak az MSZP és az SZDSZ, hanem a Fidesz-frakció fele is megszavazta). Demszkynek persze elnézték a ballépést, nem kellett lemondania, és az üzlet zavartalanul folyt tovább, ami nemcsak a főpolgármesterre, hanem a főváros-irányítási modellre nézve is jellemző.
Tarlós láthatóan szintén jól fekszik azoknál, akik a nagypolitika közbeiktatásával intézik üzleti ügyeiket. Óbudai újraválasztása sosem forgott veszélyben: függetlenként, de a "polgári" pártok támogatásával 1994-ben, 1998-ban és 2002-ben is polgármester lett (és 2006-ban is az lett volna, ha elindul - de akkor már más feladatot kapott). Ezt a kivételes teljesítményt nem valamiféle rendkívüli konszenzusteremtő képességgel érte el - bár
 mostanában szeretik ezt hangoztatni -, hanem azzal, hogy pontosan teljesítette a megrendeléseket. Az önkormányzatban a liberális ellenzék is megkapta a maga tanácsnoki, alpolgármesteri pozícióit, és persze a beleszólási lehetőséget a városrész csatornázási, ingatlanfejlesztési ügyeibe. Tarlós István Óbudája nem költött kevesebbet infrastrukturális beruházásokra, mint a többi kerület, ennek ellenére sehová sem fejlődött az elmúlt két évtizedben. Amit a III. kerület fel tud mutatni, az másutt négy évre is kevés lett volna: egy zsebkendőnyi "kerületközpont" felújítása, a botrányos minőségben, a koncepciótlanul elkezdett, és legalább tíz éve félbemaradt Újlak-projekt, a szétvert és szétépített Kolosy tér, meg a minden szabályt áthágó, erősen panamaszagú Római-parti villaépítések (itt igazi lakóparkok nőttek ki a földből, természetesen lakóparki árakkal, de papíron üdülőnek számítanak, és olyan helyre épültek, ahol még üdülők sem lehetnének, tekintve hogy ártérről
van szó). Közben a kerület közlekedési infrastruktúrája végletesen leromlott (a 17-es villamos például másfél évtizede döcögve hajt át Óbudán, mert a sín alatt darabokra repedezett az útpálya), a közparkok (például a Flórián-téren) katasztrofális állapotban vannak, a római-parti csónakházakat és a Hajógyári-szigetet kiárusították.

Ami az uniós projekteket illeti, az Észak- és Dél-Budát összekötő "fonódó villamos" Óbuda töketlenkedése miatt nem készült el, ami miatt sokmilliárdos támogatásoktól is elesett a város. Nincs egyetlen olyan közlekedési vagy városfejlesztési eredmény, előremutató építészeti vagy urbanisztikai megoldás, amire azt lehetne mondani: igen, ez Tarlós munkája, ez az ember megérdemli, hogy a fővárost irányíthassa. Az egy szem megvalósult látványberuházásból, az energiatakarékossá átalakított Faluházból pedig pont a lényeg, az egyedi hőfelhasználást mérő (és így a takarékosságot lehetővé tevő) rendszer maradt ki, "igazi polgármestere" lesz Budapestnek.

És most nézzük, mi az a feladat, amire Tarlóst felkészítették. 2006-ban a Fidesz arra számított, hogy az emlékezetes depressziókampánnyal (rosszabbul élünk, mint négy éve) ha szűken is, de megnyeri az országgyűlési választásokat, és a siker hullámain Budapestet is beveszi. Az ország gazdasági helyzetével természetesen tisztában voltak: az volt a terv, hogy a költségvetés szanálását (ugyanúgy, ahogyan 1998-ban) Budapest rovására, a fővárosi fejlesztések leállításával, a gazdagabb kerületek kivéreztetésével oldják meg. Orbán azonban vesztett, és a teória ezzel meg is bukott: sosem kerültek volna kormányra 2010-ben, ha az
 MSZP arra hivatkozhat, hogy az a restrikciós politika jön majd országos szinten, amit a Fidesz Budapesten négy évig követett. Tehát megszületett az alku (Őszöd után vagyunk, Gyurcsánnyal már nem kell számolni, az MSZP befolyásos háttérembereivel viszont annál inkább): Demszky maradhatott, azzal a feltétellel, hogy a budapesti beruházásokra a korábbinál erősebben ráengedi a jobboldal gazdasági érdekköreit. Akinek esetleg eddig nem volt világos, hogy mitől duplázódott meg ebben a ciklusban a 4-es metró költségvetése, és mitől kerül az eredeti kalkuláció duplájába a Margit-híd felújítása, annak íme a magyarázat: attól, hogy a pénzt hirtelen kétfelé kellett osztani. (A Margit-híd felújítását végző konzorciumot személyesen Simicska Lajos rakta össze, és ő gondoskodott arról is, hogy csak egyetlen valódi pályázó legyen.)

Az alapötlet azóta sem változott, csak a megvalósítás csúszott négy évet. Most, hogy a Fidesz már kormányon van, jöhet a távirányítható Tarlós, és a "bűnös", de gazdag Budapest kifosztása. Konkrétan arról van szó, hogy a költségvetési hiány 3 százalék alá szorításának, a "megszorítások nélküli" kiigazításnak megint Budapest lesz a legfőbb vesztese. (Apropó: látta valaki mostanában Tarlós Istvánt nevetni, tréfálkozni vagy derűsen, gondtalanul viselkedni? A jelölt állandóan gondterhelt, már-már búskomor - ennél azért egy valódi politikus, aki tudja, hogy hamarosan az ölébe hullik a hatalom, jobban szokott örülni. És még egy kérdés: meg tudna említeni valaki egyetlen, Budapestre vonatkozó egyértelmű, számonkérhető fideszes kampányígéretet?) A terv egyszerű: minden nagy beruházást leállítani, a közszolgáltatásokat kiszervezni (nem privatizálni, csak a hasznot hozó tevékenységeket magáncégekkel végeztetni), a kiadásokat befagyasztani. Ebbe Tarlós természetesen belebukik, de pontosan erre a szerepre szánták őt - négy év múlva pedig majd jön a megmentő, mondjuk a friss, fiatal és népszerű Rogán Antal (ezért húzták őt hátrébb, ezért nem lesz belőle most főpolgármester-helyettes). A Fidesz már azt is tudja, hogy Rogán 2014-ben akkor is főpolgármester lehet, ha közben a párt népszerűsége Budapesten összezsugorodik. Kész a stratégia a kerülethatárok átrajzolására (a komcsi Angyalföldet például háromfelé szakítják), és a mostani lesz az utolsó alkalom, hogy a polgárok közvetlenül választják a főpolgármestert - legközelebb már a közgyűlés választja majd meg, egyszerű többséggel, és ott valószínűleg négy év múlva is a Fideszé lesz a legnagyobb frakció. Hiszen Tarlós FÜGGETLEN, és minél népszerűtlenebb dolgokat csinál majd, annál jobban elkülönül majd a szerepe a Fideszétől.

A Fidesz valódi Budapest-programjának kulcseleme a 4-es metró "átmeneti" leállítása. A metrókocsikat visszaküldik, a szállítókkal perbe szállnak (veszíteni nem tudnak, hiszen ezen a beruházáson ők már megkeresték a magukét az elmúlt négy évben, és a keménykedés amúgy is beleillik a mostani szabadságharcos imázsba). A budapestiek majd morognak egy kicsit, de legbelül ők is tudják, hogy a metró gázos dolog, nem lesz belőle forradalom. Az ország többi része pedig eddig is túlzásnak és fölöslegesnek gondolta. A BKV rendbetétele kvázi-privatizációval fog történni: pénzt nem adnak - sőt, Budapestnek ezentúlténylegesen be kell szállnia a vállalat finanszírozásába -, az üzletileg perspektivikus járatokat pedig alvállalkozók üzemeltetik majd (élükön a Széles-féle VT Transmannal). Ez a gyakorlatban jelentős, évi szinten 100-200 milliárdos forráskivonást jelent. A viteldíjak tovább nőnek, a kedvezmények szűkülnek, mert az alvállalkozók beruházásainak meg kell térülniük, és erre más forrás nem lesz. A szanálási koncepcióban amúgy is nagy szerepet kapnak azok a közszolgáltatások, amelyek elől a fővárosiak úgymond nem tudnak elbújni (közlekedés, szennyvíz, ivóvíz, hulladékszállítás, távhő, parkolás, fizetős behajtás a belvárosba), ezek lesznek Budapest megkopasztásának legfontosabb csatornái. A hangsúly az olcsó üzemeltetésen és a drága árazáson lesz. Erre tipikus példa az új hulladékégető ügye: a Tarlós-féle programban nyíltan benne van, hogy egy második égetőt is kell építeni, és a termelt energiával távhőt kell előállítani (ami természetesen hazavágja a fővárosi szelektív gyűjtési rendszert is, de ez az egész tervhez képest apróság).

A Fidesz tudatosan készül rá, hogy a fővárost tartósan kisebbségből fogja irányítani. A közgyűlési alkukényszer elkerülésére szolgál az összes fővárosi tulajdonú cég egyetlen holdingba terelése (a modell Debrecenben is működik: a holding átláthatatlan, a közgyűlés részéről ellenőrizhetetlen, és nagy pénzügyi szabadságot élvez). Ez a holding lesz a másik nagy pénzkiszivattyúzó szelep, élén természetesen a Fidesz bizalmi emberével - például a pártot relatíve bőkezűen finanszírozó, mégis miniszterség nélkül maradt Széles Gáborral (a VT Transmant formailag majd átadja valakinek, mint Pintér a CBSZ-t), de Nyerges is készülődik. Mivel a holdingosítás ötlete a Jobbik programjában is felbukkan, a Fideszben arra számítanak, hogy ennek az átalakításnak a végrehajtásához, a holding első emberének kinevezéséhez a jobboldali párt fogja biztosítani a szükséges támogatást. És reményeik szerint máshoz is a Jobbik asszisztál majd: például az otthontalanok városhatáron kívülre szorításához, a víz-, csatorna- és gázszolgáltatásba már beépült multicégek kiebrudalásához. Különösen a hajléktalanok kérdése figyelemreméltó: a Fidesz arra készül, hogy Budapesten drámaian megnő a
 közműtartozások miatt otthonukat elvesztők száma (az ilyen típusú tartozások egy jogszabályváltozás nyomán azonnal jelzáloggal fedezett hitellé alakulnak majd). Mivel a budapesti hajléktalanellátó rendszert egyáltalán nem kívánják bővíteni, a megoldás csak az lehet, hogy a főváros jelenlegi, döntően vidékről idemenekült otthontalanjait elzavarják, a Jobbik lelkes támogatásával. A szegények lecsendesítésében majd segítenek az egyházak, viszonzásképpen a kormány (az EU-ban egyedüliként) semmilyen módon nem bolygatja az egyházi pedofília-ügyeket.

Nagy dolgok vannak készülőben: az elmúlt négy év legsötétebb, nyilvánvalóan kétpárti pénzkisíbolásairól (MVM, MÁV, BKV) a legtöbbet tudó Kocsis István a hallgatásért megkapja a Molt, és a sógor-barát-üzlettárs-vadásztárs Csányival az övék lesz a paksi atomerőmű-bővítés is, amit majd az OTP finanszíroz, és vagy a franciák kiviteleznek (cserébe azért, hogy a metró ügyében engednek a kormánynak), vagy esetleg az amerikaiak, vigaszdíjul azért, hogy az F-16 helyett (még az első Orbán-kormány alatt) Gripeneket vettünk - de a francia vonal az esélyesebb. Polt Péterből megint legfőbb ügyész lesz, Simicskából a nemzeti bank elnöke - Orbán Viktornál (mint ahogy a biblia szerint közvetlen feljebbvalójánál is) minden lehetséges. Hogy Budapestet ki fogja ténylegesen irányítani 2010 és 2014 között, azt nem tudjuk, talán nem is olyan fontos. Csak egy biztos: hogy bármi lesz is a választás végeredménye, az illetőt nem Tarlós Istvánnak hívják. Neki - mint mindvégig az elmúlt 15 évben - csak statisztaszerepet szánnak."

Ez az egész dolgozat, mint kitetszik (dehogy teccik) az önkormányzati választások előtt készült. Összeesküvés-elmélet szaga van, habár...

1.Az ösmeretlen szerző (stílusa alapján) kb. és kvázi tárgyilagosnak tekinthető.
 
2. Tarlós és az Uralkodó választások utáni első mondatai szerint (kb): Budapest ismét a magyarok fővárosa. Vulgó: eddig nem az volt. Eddig idegenéké volt. Eddig bűnös város volt - miként vitéz nagybányai Horthy Miklós altengernagy, császári és királyi kamarás, Magyarország Kormányzója, a magyar királyi honvédség Legfelsőbb Hadura, a Vitézi Rend Főkapitánya jegyezte meg egykor, módfölött helyesen.

***

 
Szüret és lakoma
(J.A. után, még szabadlábon)

Húsz évre végre lettem én
fülkék ura, kemény legény:
egér-
vezér.

Reszkessen mind a macskanép,
uralmuk volt itt épp elég:
böszme
eszme.

Aki velem egyet nem ért,
fizetni fog majd mindenért,
ebül
repül.

Helyükre ül majd sok komám,
osztozik gazdag lakomán
éhes
méhes.

Nem jut a népnek több falat?
Ezért kell minden közfalat
nenyí-
teni!

Nem ad a bank több maszlagot?
Rájuk csapok, oszt’ jónapot,
blamás
bagázs!

„Legyen itt minden nemzeti!”
Ki ellenáll, felökleli
magyar
agyar.

„Narancsszín minden éjjeli!”
Ki tudná mind átfesteni:
viktor-
piktor.

Ha örül Horn és Antall úr,
hogy győzőnk semmit sem tanul,
sekély
e kéj –

Én egész népemet fogom
megszerzett kétharmad jogon
hülyí-
teni.

***

A hatalom fogságában

Az 1990. áprilisában lezajlott első szabad választásokat követő hétvégén Orbán Viktor szüleinek velencei-tavi házában gyűlt össze a Fidesz-vezérkar: a választmány, a 22 tagú frakció, pár tanácsadó és kampányember. A háromnapos tanácskozás egy kérdés körül forgott: hogyan tovább?

A társaság két táborra oszlott: a szigorú elvi alapon álló idealistákra (amatőrök) és a politika iránti illúzióikkal akkorra már leszámolt pragmatikusokra (profik). A vita egy pontján Lovas Zoltán újságíró, a párt sajtófőnöke (amatőr) az alábbi kérdést szegezte (a formális státusát tekintve akkor még csupán házigazda, de már profi politikus) Orbán Viktornak: "Érvényes-e még a régi jelszó: a célunk nem a hatalom, hanem a szabadság?" Orbán ezt vágta rá: "Annyi szabadságunk van, amennyi hatalmunk."

Húsz év telt el az óta.

Orbán kezében ma roppant hatalom összpontosul. Nagyobb, mint Kádár János óta bárkiében. Mégsem szabad ember. A hatalom foglya. Ha tetszik, a saját hatalmáé. Alighanem akkor vált végleg azzá, amikor először veszítette el: 2002-ben. Onnantól minden igyekezete, minden gondolata, szava, mozdulata egyetlen görcsös akarás volt: hogy visszaszerezze. 2004-től, amikor a váratlanul előkerült régi ellenféllel, Gyurcsánnyal találta szembe magát, aki 2006-ban nemcsak legyőzte, de megroggyant, leharcolt vesztessé tette; valósággal feltörölte vele a stúdió padlóját, azóta Orbánnak a hatalom újbóli megszerzése nemcsak politikai cél volt, hanem a személyes revánsvétel és a bosszúállás elemi kényszere is. Létszükséglet, élet-halál harc: belepusztult volna, ha végleg elveszíti.

De megnyerte. Csak önmagát veszítette el - már nagyon-nagyon rég.

Először 1992. táján, amikor tartósnak hitte a szeszélyes közvélemény átmeneti trendjét: elhitte, hogy 1994-től ő lehet a harmadik Magyar Köztársaság második miniszterelnöke. Harmincegy évesen. Ezért (mikor huszonkilenc lett) elkezdett öltönyt hordani, naponta borotválkozni, fésülködni, havonta nyiratkozni: torzonborz, szakállas, farmeros, későn érő kamaszból hirtelen koraérett felnőtt politikussá vált. Pontosabban annak öltözött, annak mutatkozott. Ám a Fidesz-frakció létszáma '94-ben (egy híján) ugyanakkora maradt, mint '90-ben volt, s ami korábban fényes győzelemnek számított, az négy évre rá óriási bukásnak.

A következő nagy átöltözést (fazonigazítást, jelmezcserét) újabb vereség követte. Igaz, ez már akkor, 2005-ben is kétségbeesett, szánalmas trükknek hatott: amikor az egykori mellényes Boss-öltönyös miniszterelnök egyszer csak középen kettényalt frizurával, hosszú barkóval, kockás és csíkos flanelingekben, vastag szövetű kurta zakókban - szándéka szerint fiatalos populista népvezérként; valójában korosodó falusi elviszpreszliként - lépett a színre urbánus eleganciával öltözködő, "burzsoá" ellenfelével szemben.

A harmadik átöltözésre az előzőeknél lassabban, szinte észrevétlenül került sor: ma újra drága (készítői szándéka szerint: elegáns) öltönyökben domborít előttünk az uralmát elsöprő diadallal visszavevő - a nagyhatalmú államférfit és a népvezért immáron egy személyben alakító -, örökifjú vidéki politikai bonviván.

Akiről - egészséges ösztönüket elfojtva, önmaguk liberális demokrata voltát igazolandó - tisztességes politikai közírók is szükségét érzik leírni, hogy (bármily távol álljon tőlük politikailag) a szabad választásokon demokratikus mandátumot szerzett Orbán az ő miniszterelnökük is. Ami engem illet, szintén liberális demokrata volnék (amióta csak az eszemet tudom), ám ezzel együtt a leghatározottabban kijelentem, hogy Orbán Viktor nekem nem miniszterelnököm. Nem is lesz soha: olyan többség a világon sincs! Nevezett a Magyar Köztársaság miniszterelnöke, ami épp elég baj - nekem is.

Hogy lássuk mekkora, menjünk vissza az első kormányfőhöz (aki az enyém is volt). Antall József - még jelöltként - többek között ezt mondta 1990. május 22-én, leendő kormánya programjának előterjesztésekor: "Ünnepi pillanatban állok a magyar Országgyűlés és az egész nemzet nyilvánossága előtt... Magyarországon forradalom zajlott le, amely... mindannyiunk számára az emberi jogok teljes körű szabadságát hozza el, az egyéni és a nemzeti méltóság helyreállítását ígéri, és véget vet a kettős nyelv, a hazugság és az elhallgatott igazságok országlásának."

Bár a forradalom kifejezést Antall tévesen (jobb esetben: metaforaként) használta, a pillanat kétségkívül ünnepi és történelmi volt. Ám húsz év elteltével szomorúan konstatálhatjuk: noha Orbán második miniszterelnöksége ugyancsak történelmi jelentőségűnek ígérkezik, a magyar demokratáknak ez legföljebb a gyászünnepe lehet. Mert az emberi jogok, a szabadság és az egyéni méltóság korlátozását hozza el újra, s a nemzet is - ha van még - ráébred majd egy idő után, hogy a méltóságát nemhogy visszanyerte volna, de épphogy elvesztette. Mert (bár más formában) visszatért a kettős nyelv, a hazugság és az elhallgatott igazságok országlásának kora.

A jelenlegi kormányfő ugyanis nem túloz vagy téved, amikor "a szavazófülkékben történt forradalomról" beszél, hanem tudatosan hazudik. Már a második forduló estéjén megindította azt a verbális offenzívát, amelyik a parlamenti ülésezés kezdete, illetve a saját hivatalba lépése óta feszített ütemben zajló autokratikus hatalmi építkezés számára készítette elő a terepet. A forradalom - ami nem más, mint a jog félresöprése "az igazság", "a nép" stb. nevében - tudniillik most történik, a szemünk előtt. Nem a fülkékben és nem a nép hajtotta végre, hanem a kormányzat - a választásokon szerzett demokratikus mandátumával visszaélve. A jogilag ki nem hirdetett, ám a gyakorlatban annál inkább megvalósított rendkívüli állapot körülményei között: sorozatos törvény- és alkotmánysértések árán. Hogy csak a legfontosabbat mondjam: a (még) hatályos alaptörvény 2. §-a szerint: "A társadalom egyetlen szervezetének, egyetlen állami szervnek vagy állampolgárnak a tevékenysége sem irányulhat a hatalom... kizárólagos birtoklására." Márpedig Orbán eddigi tevékenysége másra sem irányult!

Bár a hatalma már most is csaknem kizárólagos: semmilyen alkotmányos vagy politikai ellensúlya nincsen - ő mégsem tűnik elégedettnek. A vonásai dúltak, az arcán feszültség, a ráncok már nem tudnak rajta elsimulni. Láthatóan megviselte őt a nyolcéves "száműzetés". Ami után - bármily meglepően hangzik - nagyon egyedül maradt. A régi Fidesz fő ereje: a politikailag együtt szocializálódott, az egymásban való feltétlen bizalom alapján összetartó, kifelé zárt, belül demokratikus férfiközösség rég a múlté. Szájer még maga ment Brüsszelbe; Áder már kénytelen volt: kitelt itthon az ideje; Deutschnak a becsülete is. Stumpf most lett kifizetve az alkotmánybírósággal (volt képe elfogadni). Orbán mellett-mögött már csak az öreg barát, a jellemnek tán egyenes, demokratának azonban - a politikai ellenfelekkel szemben táplált mind kórosabb gyűlölete miatt - rég alkalmatlan Kövér maradt. Rajta kívül (az egy Navracsicsot talán kivéve) egyre kontraszelektáltabb végrehajtók, különféle rendű-rangú kegyencek sürögnek-forognak Orbán körül.

A vezér mindent és mindenkit maga alá gyűrt: pártot, embert, intézményt, hivatalt. És főleg: döntést. A hatalomkoncentráció ilyen foka kizárja, hogy - legyen bármilyen kiváló mentális és fizikai állapotban - kellő felkészültséggel, elegendő információ birtokában hozzon sorozatban jó döntéseket. És ő sem a régi már: a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának középületekben való kiakasztatása jelezte leginkább, hogy Orbán ítélőképességével is komoly bajok lehetnek már.

Az ország népe erről mit sem látszik tudni. Cselekvőképes politikai ellenfél és demokratikus politikai közösség híján a vezér azt tesz a magyar társadalommal, amit akar. Most visszafelé tekeri az idő kerekét. Jelenleg ott tart, ahová Grósz Károly szeretett volna eljutni 1988 körül: erős állami részvétellel működő kapitalizmus plusz a Párt monopol hatalmának hegemónná lazított változata, amibe egy-két - kormányzati alternatívává nőni képtelen - ellenzéki alakulat is belefér. Mindez szó szerint értendő: most olvasom Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990 című, történészi korrektséggel és alapos forrásismerettel megírt, kitűnő monográfiáját (Napvilág Kiadó, 2006.).

A Fidesz-vezére persze nem akarja restaurálni az egykori diktatúrát. Ha akarná, se tudná a globális kapitalizmus gazdasági és az Európai Unió politikai közegében. Momentán ezek jelentenek számára valódi korlátokat, amelyek - úgy fest - hosszú éveken át sulykolt populista ígéreteinek a foglyává is teszik őt. Mert a mai nemzetközi konstelláció egyszerűen nem engedi meg neki, hogy - akárcsak részben is, a rendelkezésére álló nagykapacitású propagandagépezet által szemfényvesztő módon fölnagyítva - valóra váltsa őket. Minden eddigi próbálkozása lepattant a szóban forgó pénzügyi és politikai körökről, amelyek - a hazai publikummal ellentétben - nem vevők az átlátszó és bumfordi trükkökre. Mindezt itthon egy ideig még (az önkormányzati választásokig biztosan) el lehet adni a bátor magyar államférfi vezette "nemzeti szabadságharcként". De előbb-utóbb eljön az igazság órája.

Vagy mégsem?

Lehet, hogy ezúttal is alábecsülik Orbánt, akik azt hiszik, saját magát is foglyul ejtette? Az orosz és a kínai kapcsolatfölvételek, a világgazdaságban "keletről fújó új szelek" emlegetése, s az egyéb jelek (az Európai Unió soros elnökségére készülő magyar kormányzat feje és minden rendű-rangú embere kizárólag a nemzeti trikolor előtt mutatkozik, kék zászló és sárga csillag sehol sem látható!) arra utalhatnak, hogy Orbán egészen más irányból akarja megfinanszíroztatni a magyar gazdaságot és a saját autokratikus rendszerét. Olyan irányból, ahonnan az utóbbit nem éri kritika, ahonnan enyhén szólva nem támasztanak demokratikus elvárásokat. Lehet, hogy az egykori liberális demokrata, aki sokakban (valaha e sorok írójában is) államférfiúi illúziókat keltett; ám aki az idők során populista vezérré, a magyar demokrácia sírásójává lett - ezúttal minden nagyhatalmi kényszer nélkül -, ismét a keleti parton akarja kikötni Ady Kompországát - a mi hazánkat?

Akárhogy is végződik ez szörnyű - és hosszúnak ígérkező - kaland, az illetőről mindenképp a magyar történelem sötét lapjain olvashat majd az utókor.

Mert idővel minden és mindenki a maga helyére kerül.

Debreczeni József

***

Mára ennyi, no, jóccakát

(Kaján és Pápai Gábor rajzai)




 

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!