Nálunk szerdánként ürítik a kukákat, de amúgy a legkülönbözőbb időpontokban, mi már hajnalban kihurcoljuk a tartályokat, mert megesett, hogy reggel 7-kor jártak arra, edény sehol, hát ránk büdösödött a szemét, egy héten át. Reklamáció? – Uram, a szolgáltatásunk, amelyet maga a szerződés aláírásával elfogadott, reggel héttől délután hatig működik. Nem, nem tudunk rendszeres időpontot megadni. Ne tessék kiabálni, külföldre hivatkozni, ott nem robbannak le a kocsik, a mieink viszont igen, és az emberek hol bejönnek, hol nem, ez függ attól, milyen névnap volt előző este.

Pár hét óta minden szerdán szeméthalom hever a földön a már kiürített kukák körül; gumikesztyű a kézre, finnyásak vagyunk, hiába; hulladék visszamarkolászása, reklamáció? – Uram, a mi embereink nem hagynak ilyesmit maguk után.

 
Tegnap reggel éktelen kutyaugatás a környéken, a mi Archie-nk is rákezd, és – szokása ellenére – nem hagyja abba két-három vakkantás után: no már ezt meg kell néznem.

A kukáinkban kotorászik egy nő.

Kék mackóruha látszik, nyilván alatta sok meleg holmi, a hajnalok itt csendesek (figyelem! Vendégszöveg!) és persze hűvösek, ugyebár; lábán bokán felül érő, barna sportcipő. Termetes, magas, hatvan körülire saccolom. Máshol, másként öltözve mondjuk tanárnőnek vélném: ősz haja nagy-nagy kontyba rendezve, fémkeretes szemüveg, szigorú arc.

Kotorászik a kukáinkban.

Láttam már ilyet, hajaj, de mennyit. Én barom, magamat szégyellem e mélységes nyomor miatt, azután dühös leszek: hát mit tudnék még tenni,  nyugdíjas vagyok, mégis rendszeresen adakozom, de már ez a szó is engem aláz meg: adakozás. Azután fölhorgad bennem a löttyös indulat (ez is vendégszöveg, naná!) az egész mindenség miatt-ellen, a tehetetlen düh fojtogat, cukrom, vérnyomásom, érzem, az egekben: − A rohadt kurva életbe! 

Egy nő kotorászik a kukáinkban.

A fenti folyamatot élem meg most is, sőt: − Háháhá!!! Ez az! Ez a nő, ez a vénasszony, ez a… ez a… kukabúvárnő! Ez szórja szerte a szemetünket, a nyavalyás! No de most elkapom, el én, azután…  Itt elakadok. Mert mi lesz azután? Üvöltök rá esetleg, és? Visszakiabál, és? Meglehet, legközelebb, ha erre jár, az egész kukát fölborítja nekem.

Kotorászik a kukáinkban egy nő.

Állok az ablakban, kezem a záron, föltépem, föl én, ráüvöltök, lesz ami lesz, de legalább kiengedem a dühömet: azt mondják doktorok, az néha jót tesz. Idegeim tovább csavarodnak, mert a srészomszéd, már nem először a sok év alatt, kussoltatja a kutyámat, az persze nem hagyja abba az ugatást: csahol ő, sikítozik a szomszéd, robbanni készülök én.

És akkor a nő két műanyag palackot kivéve, szépen, akkurátusan visszapakol mindent a kukákba s elballag. Semmi hulladék nem marad utána a földön. Jobb kezében fehér bevásárlószatyi, a kezei meg csupaszok: úgy, meztélkéz ( há’ má’ mér’ ne?!: ha van meztélláb, ugye…)  túrta a mocskot.

Az egész napom el van cseszve: piszkosul szégyellem magam.

(Ja, az „igazi” kukások úgy két óra múlva jöttek, zajukra ismét kinéztem az ablakon: hát persze, hogy ők szórták ki a mocskot. Rájuk üvöltöttem – le se szartak, gurultak tovább.)

***

JA, ÉS TESSÉK MEGMONDANI: MI VAN A VÖRÖSISZAP-KATSZTRÓFA ÁLDOZATAINAK ADOMÁNYOKBÓL ÖSSZEGYŰJTÖTT 1.3 MILLIÁRDDAL?
 

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!