Hát ez bizony hosszú történet, sőt: a long short story.

Polgár Gyula Detroitból Chicagóba röpült – volna. Hálaadás napja közelgett, tömegek kerekedtek föl szerte Amerikában, de aztán bebaszott az időjárás: hatalmas hó. Mindkét város valamennyi repülőtere leállt, sem indítás, sem fogadás. A terminálokon ezrek rekedtek, kilátástalanul. Nyolc-tízórás késéseket jósoltak az elcsigázott alkalmazottak, akadtak családok, amelyek már „megágyaztak” maguknak a padokon, a földön, mintegy berendezkedve.

Polgár akkoriban VIP volt. Nem nagyon IP, de adott helyzetben módfölött szerencsés. A szállodalánc PR-alelnöke, akivel a korábban tárgyalt, a helyzetet ismertető telefonjára iziben reagált: intézkedtek, hogy átcsekkolják magyar partnerük jegyét, no és természetesen rendelkezésére bocsátottak egy kisebb lakosztályt a reptéri hoteljükben.

A pultnál intézte ügyeit, miközben egyre parázsabb hangzavar, vita kerekedett mellette. Odanézett és kissé meglepődött. Ott hisztizett George Clooney, Anthony Edwards, Eriq La Salle,Juliana Marguilies, Maura Tierney és Alex Kingston. Vagyis a Vészhelyzet. Balhéztak a késés miatt, meg hogy hol-miként várják meg a ki tudja, mikor induló gépüket. A fáradt, izzadt hoszteszek próbálták megőrizni nyugalmukat, de hát hollywoodi sztárok nehezen fékezhetők. Az egyik sztyuvi odajött Polgárhoz és szívességet kért: nem fogadná-e be ezt a hat embert méretes lakosztályába éjjelre; természetesen honorálnák, nagyvonalúan. – Natürlich – mondta Polgár, mivel németül társalgott a személyzettel. A hölgy ismertette ajánlatát a filmcsillagokkal, azok sugdolózni kezdtek, lapos pillantásokat vetve Polgár felé, érezhetően nem tetszett nekik az ügy. Polgár látványosan vállat vont, fölmarkolta kézitáskáját (benne, tapasztalt magyar utazó aki bírt lenni, váltás fehérnemű, tisztálkodó szerek, két szendvics meg egy palack ásványvíz) és megindult a rá várakozó szállodai autóhoz.

Ne szaporítsuk a szót: a hölgyek, urak, ha kelletlenül, ha morogva is, de beszálltak a limóba, némi köszönést-köszöntést mormogva Polgár felé, majd, mintha ez a pasas ott sem lett volna, folytatták a dühöngést, de immár nem csak az időjárást, a reptereket szidva, de Polgárt is, vélvén, az úgy sem érti egy szavukat sem.

Polgár Gyula remekül szórakozott, aztán a hotelrecepción robbantott: aránylag jó amerikai kiejtéssel közölte az illően bókoló személyzettel, hogy hét emberre kér kaját a lakosztályába, előételnek tenger gyümölcseit, utána sztéket vegyes körítéssel, három üveg Dom Perignont, és két palack single malt whiskyt: – A márka mindegy, de 24 éves legyen. Lazán hátat fordítva a többieknek megindult a lift felé kézitáskáját már egy boy hozta utána. A tarkóján érezte a döbbenetet, de a csapat becsületére legyen mondva, pár másodperc után üvöltve kezdtek röhögni és utolérvén a magyart, hátát lapogatták, kezét rángatták, az egyik hölgy arcon puszilta, egyszerre beszélt mind.

Így, csivitelve jutottak föl a tizennegyedik emeletre, ahol a lakosztály valóban lakosztály volt: nappali, két háló, két fürdő. Polgár csendet intett és mint házigazda-tulajdonos-jótevő ismertette a szabályokat: – Bármekkora is ez a kégli, itt aludni nem tudunk ennyien egyszerre. Együnk, igyunk, aztán majd meglátjuk.

Lőn. Zabáltak két pofára, pezsgővel öblítették le, majd desszert, kávé következett és elpilledve a késői vacsorától, elterültek a nappali foteljeiben; Grín doki (magyar hangja Józsa Imre) meg Kordéj doktornő (mh: Tóth Éva) a vastag szőnyegre telepedtek, törökülésben. Mind keményen nekiláttak a piának, a két szőnyeglakó hamarosan félfekvő helyzetbe dőlt.

A szokatlan helyzet, az ital hamar beillesztette a már összeszokott társaságba a vadidegen Polgárt. Kérdezették: honnan jött, mit csinál, aztán sztorizgattak, majd, hogy a társalgásnak szabályosabb menetet adjanak, meghatározták a témát: ki-ki mondja el valamely esetét, amikor veszélybe került a karrierje, de nagyon – ez, mármint a karrier, itt, Ámerikában a leglényegesebb – magyarázták Polgárnak.

Újabb italok érkeztek, az egyik kiürült palackot megforgatták, így Polgár kezdte a feladatsort.

Valamikor, hajdanán nagyon elunta akkori munkahelyét, váltani akart. Ajánlata akadt bőven, már volt neve a reklámszakmában. Az egyik vezérigazgató a felvételi tárgyalás közben hirtelen kiküldte kollégáit a szobából: személyzeti igazgató, kereskedelmi főnök el balra. Vezér: – Nézze, megduplázom a fizetését. Kap egy plusz feladatot. Ennél a másfél ezres vállalatnál döglődik a KISZ. Engem ezért orrba-szájba csesztet a minisztérium, a fővárosi meg a kerületi pártbizottság. Legyen KISZ-titkár, fél éven belül produkáljon valamit. Nem kell, hogy látványos legyen, de végre olyan jelentéseket akarok följebb küldeni, hogy befogják a szájukat.

Polgár hezitált. A pénz nagyon nagy, de hát ő meg a KISZ-vezetés? Szimpla KISZ-tag volt, mint majd mindenki már a gimnázium első osztályától. Ezt ő bőven elegendőnek találta, és az ilyen mozgalmi vezetéshez túrót sem értett.

A nagyfőnököt idegesítette a fiatalember habozása, fölpattant: – No, jöjjön velem.

A székház szuterénjében a vállalat karbantartói egy klubszerűséget alakítottak ki pár nappal korábban. Tip-top hely volt. Egy kisebb meg egy nagyobb terem, bárpult, ruhatár, technikai helyiség, benne az akkor legmodernebb hifi berendezések. Kiváló világítástechnika, a sejtelmes félhomálytól a reflektorokig; asztalok, plüss kanapék a falak mentén, a raktárban összecsukható székek nagyobb értekezletek-gyűlések idejére.

– Ha elvállalja, ezt az egészet kinevezem KISZ-klubbá, azt csinál vele amit akar, sőt: adatok magának egy kulcscsomót, akkor jön ide, amikor akar, azt csinál, amit akar.

(Az amerikaiak eddig is közbekérdeztek párszor – fogalmuk sem volt KISZ-ről, pártbizottságról, ilyesmi –, most a kulcs jelentőségét nem értették. Jó amerikai szokás szerint szinte valamennyien önálló életet kezdtek már érettségi után, bérelt lakásban vagy kollégiumban, fölfogni sem tudták, mit jelenthetett Budapesten bárki huszonéves srácnak egy olyan kégli kulcsa, ahol azt csinál, amit akar.)

A kulcs döntött, Polgár belépett a céghez. Mindenek előtt végigjárta annak valamennyi részlegét. Ezt reklámfőnökként is megtette volna, mindenütt így cselekedett, úgy vélte, neki minél többet és minél többeket kell ismernie. Most nem csak szakmailag, hanem „mozgalmice” is kérdezősködött, szervezkedett. Tehette, aránylag könnyen és örömmel. A cégnél rengeteg fiatal dolgozott, mi több: rengeteg fiatal nő. A velük tárgyaló Polgárra nem csak mint reklámosra, KISZ-vezetőre, de mint új fiúra, (akkor még) aránylag jóképű, nagy dumás FIÚRA, FÉRFIRA tekintettek.

Két és fél hónap múlva a korábbi tizenhat helyett hetvennyolc tagja volt a cég KISZ-szervezetének. Újabb egy hónap elteltével már százon fölül számláltak. A klubban minden szombat, vasárnap zene-tánc-pia; előtte mindenféle programok: fiatal színészek előadó estjei, kis zenekarok bemutatkozása, kezdő szociológusok vitafórumai – na és havonta egyszer taggyűlés, munkaidő előtt, alkalmanként cakkpakk fél óra.

Polgár referált a főnökének, az az ő főnökeinek; a csesztetések megszűntek – everybody happy. No persze különösen Polgár Gyula, aki bizony kihasználta a kulcs adta lehetőségeket, sőt: a tagság, vagyis a sok fiatal lány, asszony is kínálta magát.

[Ezen különösen a nők, Ebi (Báthory Orsolya) nővér, meg Hetevéj (Kovács Adél) főnővér kuncogtak csiklandósan, egyáltalán: a hangulat mind vidámabb lett, bár a kissé mátós Polgár érezte, az általános jókedv nem annyira az ő alig érthető sztorijának, mint inkább az újabb italoknak köszönhető.]

A krach úgy fél év múlva ütött be. Vállalati párttag-gyűlést tartottak. Brezsnyevet akkortájt nevezték ki marsallnak, ami sok derék magyart meghökkentett: emlékeztek még különböző, később tömeggyilkosként elhíresült marsallokra. Polgár fölállt és hozzászólt imígyen: – Kedves Elvtársak! Kérem, nyugodjanak meg. Brezsnyev elvtárs csak marsall elvtárs lett és nem generalisszimusz elvtárs! – azzal leült. Néhányan, idősebbek, fölhördültek, a többség azonban röhögni kezdett; a témát meg a taggyűlést ezzel befejezték. A párttitkár magához intette Polgárt és bemutatta egy fiatal nőnek: – Tóth elvtársnőt persze bizonyára ismered, az elvtársnő a kerületi KISZ-bizottságtól van.

Polgár Gyula nem ismerte Tóth elvtársnőt. Senkit nem ismert a kerületi KISZ-bizottságnál. Fogalma sem volt arról, hogy egy ilyen nagyvállalat KISZ-titkárának nem csak kötelező, nem csupán illik, de, hm, ajánlatos is személyes kapcsolatot tartania „fölötteseivel”. Ő kitöltötte a különböző, általuk kért statisztikai lapokat, jelentéseket írt a programokról, ezeket elküldte nekik és annyi. E távolságtartását (amely, ismételjük, egyáltalán nem volt tudatos) „odafönt” valami lázadásnak ítélték – derült ki utóbb. Most csak annyit tudott meg Tóth elvtársnőtől, hogy előbbi megjegyzése rossz volt, cinikus, nem minősíthető tréfásnak, sőt. Ám: – Erről itt és most nem nyitunk vitát, kérlek, holnap gyere be a kerülethez.

Hihetetlenül lecseszték. Állt a szőnyeg szélén, a szó szoros értelmében: nem kínálták hellyel. Szemben, egy asztal mögött ült L., a kerületi titkár, mellette B., a helyettese, meg Tóth elvtársnő. Tóth Mária. Az egész, többhónapos hercehurcát később úgy nevezték „mozgalmi” körökben: A Polgár fiú esete Tóth Marival.

(Ezt megint el kellett magyarázni, persze: Mikszáth és a Vészhelyzetesek – atyaúristen!)

A fegyelmi tizedik percében Polgár már szédült. Ezek a fejesek mindent ismertek az ő titkári tevékenységéről! És mindent sajátosan értelmeztek! A föntebb említett zenekarokról, előadóművészekről kiderült, hogy ellenségek: – Polgár elvtárs, te nem tudtad, hogy ezek mind a szocializmus ellen vannak? Polgár elvtárs nem tudta, mert például amit valamely szociológus- vagy újságíróvendége ott a klubban elmondott, azzal ő abszolút egyetértett, és mert hát ő igazán nem a szocializmus ellensége, akkor hogyan lehetnek azok, akiknek mondandójával egyetért? – Ez rabulisztika, kedves Gyula! – pirított rá Tóth Mari. Polgár visszakérdezett: – Legyen az, mindazonáltal én leginkább arra volnék kíváncsi, honnét tudtok ti mindenről ilyen precízen? A hármak egymásra néztek, vigyorogtak: – Megjegyezheted, most és mindörökre, hogy mi mindig mindenről tudunk.

[Benton doki (Barabás Kiss Zoltán) vágta a megoldást: – Tégláik voltak, mi? – Hát persze – válaszolta Polgár, – de én ilyet feltételezni sem mertem. – Nagy barom lehettél – így Benton, erősebb kifejezést használva. Ezen meg Rosz doktor (Szabó Sípos Barnabás) röhögött a legjobban.]

A beszélgetést végül is fegyelminek minősítették és írásban figyelmeztették Polgárt: „sürgősen változtasson magatartásán, hagyjon fel az ellenzékiséggel”. Hogy megtudja, hol lakik az Úristen és mi a „helyes vonal” villámgyorsan elzavarták Tatára, KISZ-táborba, egyhetes fejtágítóra. Ennek Polgár még örült is, mert jóízű fülesei voltak ezekről a hepeningekről: volt továbbképzés is persze, vonalas szövegek, de összezárva egy hétig megannyi, többségében már nem független fiú és lány, kiszakadva a család körből, föloldva kellő mennyiségű fekete címkés cseresznye pálinkával és kőbányai világos sörrel – nos, általában elég jól elszórakoztatták egymást. Ám Polgárnak e sok jóból alig jutott, az előadók meg az őt ide is követő Tóth Mari állandóan kérdezgették, vegzálták; a harmadik napon tudta meg egy nagyon csinos, vörös hajú kolléganőtől (ama jótól a kevésből), valamely fodrászszövetkezet KISZ-titkárától, hogy néhányukat előre fölszólították, ne hagyják békén Polgárt, át kell nevelni.

Lelépett Tatáról, berontott a főnökéhez: ezt abbahagyja, azonnal. Tudja, hogy ezzel megszegi megállapodásukat, de hát ilyen basztatásról nem volt szó. A vezér értetlenül nézett, részleteket kívánt-kapott, a feje egyre vörösebb lett, majd a K-vonalán (magyarázat az amcsi színész-egészségügyieknek: mi is volt az) azonnali találkozót kért a budapesti pártbizottság egyik góréjától. Másnap elmondta: nagy balhé volt, a fővárosi főnök telefonon cseszte le üvöltve a kerületi KISZ-titkárt. Utasította, hogy azonnal szálljanak le Polgár Gyuláról, különben seggberúgások következnek. Polgár jóval később, másoktól tudta meg, hogy főnöke kijelentette: ha ő, mint 1938-as párttag elfogadja, sőt elismeri Polgár tevékenységét akkor egy Tóth Marinak kuss legyen.

Polgár folytatta volna még a történetet, elmondva, hogy (ellentétben úgy 9 millió honfitársa mai állításával) ő nem volt ellenzéki; meg ha a boss nem ilyen karakán, tán nem csupán a karrierjének lett volna kb. annyi – ám akkor már hajnali négy múlt, Dag-George jobbra hevert, Pítör-Eriq balra dőlt, Márk-Anthony hányt a klotyóban és – hoppá!

A egyik szobában Ebi-Maura feküdt meglehetősen hiányos öltözékben az ágyon. A nappali közepén Kerol-Juliana vihogott egymagában, szűk piros ruhája alaposan fölcsúszva, egyértelműen jelezve: a hölgy nem szereti az alsóneműt. A másik háló ajtajából a meztelen

Elizabet-Alex kacsintott egyet Polgár felé. Az éjszaka most kezdett igazán érdekessé válni, ám –

– ám ekkor Polgár Gyula fölébredt.

2009. február 1-e volt, vasárnap, reggel negyed öt, naná, tudta, még mielőtt az órára nézett volna. Ilyenkor mindig fölriad – ekkor szokott hugyozni a fönti panelszomszéd, akit hiába kér Polgár évek óta: az istennek sem csináltatja meg a dübörgően zakatoló vécécsöveket.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!