Az persze természetes, hogy Polgárnak vagyona sosem volt.

Miből? Örökség? Kitől? Anyuéktól? Polgár hazaadott keresményéből spóroltak össze néhány ezer forintnyi takarékbetétkönyvre valót, dugták előle és maguk elől is, a legszükségesebbeken kívül semmit sem vásárolva – a könyvecske ott lapult észrevétlenül, haláluk után hetekig, elköltözésig a cihák között. Rokontól? Polgárnak égen-földön senki fölmenője. Munkából? Mikor napi tizenöt-tizenhat órákat melózott, aránylag jól is keresve, összekapart egy kéglire, meg egy Skoda 105-re valót. Nem, Polgár nem egy vagyonteremtő alkat, ám kincsei! Azok voltak, számosak! Na jó, igaz, csak számára jelentettek valamit, és az is jellemző, miként bánt velük: az évek, a költözések során a megannyi, kizárólag neki fontos tárgy jó része eltűnt, szétmállott az időben.

Például a kendője. A próbaidős nyakkendője. A kisdobosok kék és az úttörők piros háromszöget formázó kravátlija közt volt némi átmenet, a piros szegélyű kék, amelyet addig kellett hordani a kisdobos sorból kivénült klambónak, amíg némi feladatok teljesítése – Kilián(?) próba, számtanjegy-javítás, papírgyűjtés, öreg néni átkísérése az úttesten – után alkalmassá nem vált az úttörőesküre, és az akkor átadott tűzpiros csodára. Az átmeneti, kvázi gyakornoki időt és jelképet még anno eltörölték, Polgárnak mégis sokáig megvolt ez az ereklye: megbecsülte, hiszen dolgozott miatta, érte.

A vegyészdobozt használtan kapta, természetesen, hiszen oly ritkán jutott ő valódi, csak neki szóló játékhoz, ajándékhoz. A fadoboz kis állványain némely vegyszeres üvegfiola már üresen koccant; hiányozott sok pipetta, kémcső, kis kanálka, mérőedény; de működött az aprócska Bunsen-égő, és a mellékelt használati utasítás alapján gyönyörű dolgokat lehet varázsolni. Ama dokumentum persze többet akart: ismeretet terjeszteni, kémiait, ezért holmi vegyértékeket, meg kapcsolódási pontokat emlegetett – Polgár leszarta. Neki untig elég volt a történés: ha abból a zöld üvegcséből beletesz a keverőedénybe, s áttölt rá a sárga porból, akkor az egész füstölni, bugyborékolni kezd, és lila ködben párolog. Összekevert mindent mindennel, kész csoda, hogy nem robbant valami, de büdös, az lett, irgalmatlan: Apu büntetésből elzárta valahová a dobozt. Polgár egy darabig kereste, aztán vagy tíz évvel később, két költözködés között a Bulcsúban találta meg – az ampullák kiszáradva, a füzetecske olvashatatlanná porladva.

Sokáig őrzött egy harmincöt milliméteres filmszalag-darabot, kb. háromméterest, úgy vágta le, még az általánosban, a tekercs végéről, mikor az osztályból a szertárba kellett visszavinnie. A film oktatófilm volt (mi mást vetíthettek volna akkoriban egy iskolában; leginkább univerzális pótlékként, akár földrajz- vagy történelemórán is, ha valamely tanerő helyettesíthetetlenül megbetegedett?) az acélöntésről. Nem volt olyan év, általánosban sem, gimnáziumban sem, mikor ezt le ne pergették volna és nemcsak náluk: más iskolákban is ezt nyomatták állandóan – valószínűleg ez volt az egyetemes történelem oktatófilmjeinek legjobbika, kategóriájának sokszoros Oscar-díjasa. A fekete-fehér filmen izzott, csillogott, szikrákat hányt a kohóból kiömlő acélfolyam és közben fortissimo szólt az Új világ-szimfónia. Kép és zene Eizenstein-i egységbe olvadt – a szovjet filmrendező örült volna, Dvorák kevésbé. Azóta ha koncerten, rádióban hallja az Új világot, Polgár agyában mindig acél hömpölyög és ettől valamiképpen röhögnie kell, pedig az a zene nem is olyan rossz.

Nem voltak rosszak a hetvennyolcas fordulatú bakelitlemezei sem. A Beethoven szimfóniák, amelyek nyolc-tíz darabra fértek csak rá; a Schubert-dalok és a Chopin-mazurkák; ismeretlen vagy világhírű előadók; nevesincs lemezgyártók, meg His Master’s Voice korongok. Ez utóbbiak egyikén Saljapin énekelte Mephisto rondóját a Faustból, a másik oldalon pedig – naná – az Ehej uhnyem. Ezek ma nemcsak Polgár számára jelentenének kincset, hanem kemény forintokat adnának érte gyűjtők. De hát eltűntek, a bazi nehéz, sötétbarnára pácolt, koporsó formájú és nagyságú zenegéppel együtt, melyet Apuék kéz alatt vettek: a Kresz Géza utca elején kínálta valaki, számukra akkor egy vagyonért, végső soron fillérekért. Három fordulaton játszott, Apu boldog volt: – Mikrobarázdást is tud! – ez volt akkoriban a harminchármas és negyvenötös fordulatszámúak bevett elnevezése. A lemezeket úgy adták, a masinával együtt; a Bulcsú kiürítésekor vesztek el, véglegesen.

De mikor veszhetett el az az 1954-es könyv? Gimnáziumi padjában találta, valószínűleg az estisek hagyták ott – maga volt a csoda. Utólagos érdeklődése nyomán úgy tűnik, túltett ama nevezetes, Rákosi Mátyás 60. születésnapjára összeállított köteten is. Volt ebben minden, ami giccs és sematika: kottával az induló, miszerint:

Bevonultam katonának

Farkas Mihály honvédjának.

Farkas Mihály nem lett volna

Katona sem lettem volna

Éljen, éljen a nemzet!

Egy vers(?) részletére máig emlékszik:

Tiéd a béke és a békekölcsön,/ Teérted jegyeztem én/ kislányom, hogy boldog légy e Földön/ Rákosinkkal népünk elején!

Mekkora sikereket aratott különböző társaságokban, midőn a hangulat apadtakor ezt kaparta elő, s felolvasott néhány sort innét-onnét! Pár perc múlva mindenki dőlt a röhögéstől.

Hasonló funkciót szánt a Mao-könyvecskének is. Nem győzzük elégszer hangsúlyozni: Polgár akkoriban sem volt politikus alkat, ám néhány Mao-idézetet hallva  jól szórakozott, és bár úgy értesült, hogy ez nem épp’ engedélyezett gyümölcs, egyszerűen bemasírozott az Új Kína hírügynökséghez a Gorkij fasori irodájukba s előadta kérését, miszerint egy magyar nyelvű Mao-idézet gyűjteményre vágyik. Az őt fogadó két férfi egymásra nézett, leültették, teával kínálták és mosolyogtak. Idáig még rendben is lett volna az ügy, de kérdeztek is: ugyan, minek egy magyar tizenévesnek a Nagy Kormányos opusza? Kérdésre Polgár nem volt felkészülve, elvörösödött, a hátáról csurgott a verejték, majd valamit összekapart rémült feje: – Egy ilyen kis országban tudni kell, mit mond egy akkora birodalom, mint Kína. A két ürge még szélesebben mosolygott, elégedetten hátradőlt a fehér vászonnal bevont fotelekben, befejezték a teát, Polgár balra el a kis könyvecskével, amelyből, ugye, társasági tréfa lett, mindaddig…...

Mindaddig, míg D. megkérte Polgárt: adná oda pár órára a kéglit (Anyuék  Hajdúszoboszlón) D. legjobb barátnőjének, M.-nak és fiújának, A.-nak, a nagyreményű filmrendező-tanoncnak. Polgár odaadta a kulcsot (mit meg nem adott volna ő D.-nek, vagy D. kedvéért), és lement nézni haverjai kosárlabdaedzését. Hazatérvén borospalackjait kiürítve, hamutartóját csikkekkel telve, ágyhuzatát összegyűrve találta – ahogy az már kégli-kölcsönadásokkor szinte illik: ő is ilyen nyomokat hagyott maga után különböző lakásokban. Három nap múlva vette észre, hogy eltűnt a kis piros könyv, és minden jel egyértelmű volt: A. fújta meg a kincset. Nem is dühös volt, inkább szomorú: hát már D. is átveri? Szegény Polgár! Ha D. csak ennyire, csak így, csak Mao-könyvileg verte volna át…... Mindazonáltal később, midőn A.-ból nagy generációja közepes rendezője lett, valahány filmjét meglátta, még a kritikusoknál is kevesebbre értékelte: egy Mao-könyv-tolvaj neki ne csináljon filmeket.

Megmaradt viszont a Steinbeck-kötete, az Érik a gyümölcs, amelynek harmadik oldalán az író aláírása díszeleg. Órákig állt sorba érte a Lenin körúton, az Európa könyvesboltnál, szemben a Royallal, együtt magafajta irodalombuzik százaival. Bent a Nobel-díjas önmagában is csoda: egy amerikai író Pesten! És csoda a kezében az írószerszám: széles-vastag-feketén fogó toll. Nem is annyira az aláírást magát, hanem a külalakját csodálták még évekig, találgatván mi ez a szerkentyű, hiszen a filctollnak a neve is ismeretlen volt.

Az általános iskolai történelem-atlasza még két éve megvolt, most hiába dúlta föl érte az egész lakást: ez is a megfejthetetlen eltűnések közé tartozik, köddé vált? Pedig most már nem tanulási segédeszköz, hanem ínyencség lett volna: hol is húzta meg egy 1955-ös történelmi térképtár egyes országok határait; milyen színnel és miként rajzolta bele az előrenyomuló Vörös Hadsereg átfogó hadműveleteit, Budapest vagy Berlin ostromát; korábbi korok, például a Tanácsköztársaság küzdelmeit? Merről is jöhettek akkor a románok? Egyáltalán: románoknak voltak-e rajzolva, festve?

Festve. Hajaj.

A lakásban egyetlen valódi, pénzügyileg is mérhető érték volt: fekete keretben, üveglap alatt A kép, szemébe húzott kalapos férfi portréja, a manusz előtt italos üvegek sora, az egész zöldben-kékben tartva – egy valódi Scheiber Hugó. Ezt Apuék mindig így mondták: – Ez egy valódi Scheiber Hugó! – és mindközönségesen A Scheiber-ként emlegették, fogalommá avatva-változtatva a konkrét tárgyat, a képet. Bármilyen csórók voltak, nem adták el soha, pedig biztatta őket Bélától kezdve mindenki: – Mi a francnak ebbe a családba egy Scheiber? A válasz mindenkor: – Mindegy, ne szóljatok bele, ez a miénk, egy valódi Scheiber! Ragaszkodtak hozzá, de nem csak művészetszeretetből, inkább talán rettegve-félve valami igazán, végérvényesen menthetetlen helyzettől, történéstől, amikor muszáj lesz árúba bocsátani A Scheibert.

Anyuék megőrizték, Polgár elkótyavetyélte.

Mikor Anyuék elmentek, végleg, tudta: képtelen akár egy-két hónapig is megmaradni a Bulcsú utcai lakásban. Protekciót keresett-kapott, és elcserélte a kéglit. A másik valamivel nagyobb volt, ráfizetésre volt szükség, meg fölújítani is kellett, berendezni – nem maradt egy fillérje sem, csak A Scheiber. Ma is látja maga előtt a becsüs arcát a Néphadsereg utcai bizóban: pókerpofát igyekszik vágni, rezzenéstelent, de ahogy' tartja maga felé a képet, szemében mohó a vágy, és ott a káröröm, meg az aljasság: ez egy Scheiber, ezt én most megszerzem, és átverem a krapekot, de mennyire, hogy átverem: – Tizenötezer, ennyit tudok érte adni. Polgár elfogadta, közben tudván tudta, hogy a becsüs még aznap minimum háromszoros áron passzolja tovább A Scheibert valamely haverjának, aki aukcióra viszi, ott tízszeres pénzt kaszál – és volt mindez 1985-ben. Az a Scheiber jelenleg sokmilliót ér, azóta még nagyobb ugyanis a divatja, keletje – de most már Polgár sem adná el, bár ma is nagy a córesz, de nem, ezt soha, a világ sűrű kincséért sem – maradna otthon, díszhelyen a nagyobbik szobában, hiszen tulajdonképpen a kép nem az övé: ez Apuék valódi Scheibere.

És ki tudja, nem most jön-e valami igazán, végérvényesen menthetetlen helyzet, történés?

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!