Békekölcsön-kötvények, rózsaolaj, Kovács Margit.

Persze kombináLt volt a neve, kombinált szekrény, de hát Polgár gyereknyelve belebotlott a mássalhangzó-torlódásba. A kombinát, mint olyan, része egy garnitúrának, amit Anyuék házasságkötésükkor vettek-kaptak összedobott rokoni és saját pénzből, tehát úgy negyven táján készült, s állott pedig egy dupla ágyból, az ágy fejtámlájára illesztett könyvespolcból, két fotelből, két éjjeli- és egy ruhásszekrényből, no meg a kombinátból. Valamennyi fényesbarnára pácolt-lakkozott, masszív, nehézfa alkotmány. A kombinát felső harmadában két eltolható üveglap mögött a vitrin; a középső osztatban balra kis ajtó nyitott utat a „bár”hoz; mellette lehajtható, íróasztalul is szolgáló falap fedte a szekretert, alul a fehér- és ágyneműs polcok rendszere. Ahogy Polgár emlékszik, az ötvenes évek elején szinte minden ismerősüknél, barátjuknál, szomszédjuknál akadt ilyes bútor.

A vitrinben rengeteg apróságon csillant a tolóablak visszfénye: két vastag, metszett üvegtálcán, korai Kovács Margit figurán, sok nipp-giccsen, egy bordóarany, antik porcelán kávéskészlet pár darabján – alattuk megannyi horgolt csipke. A hátsó polcon könyvek, Lenin és Sztálin pár műve sötétbarnában, és a Nagy összeesküvés, mellettük Diznai Viktortól a Szovjetunió ma, meg Mód Aladár opusza: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért, ilyenek. A könyvek idehelyezésében némi ravasz taktika nyilvánult meg: bárki olyan érdeklődőnek Apu elmondhatta, hogy lám, míg a léha szépirodalom szerte-szana hever a lakásban, milyen becsben, üveglap védelmében tartja a kötelező olvasmányokat. A nem olyanoknak, a mieinknek nem kellett magyarázkodni: hasonló volt a kép náluk is, és a Polgár lakásban e köteteket jótékonyan takarták az előttük halmozódó tárgyak.

Például egy porcelánkutya. Herendi, ma is gyártják, vagy huszonöt-harminc centi hosszan nyúlik el egy szép, szürkés-fehér eb, nagy valószínűséggel agár, hosszú orra arisztokratikusan szimatol, és a nyakában kis réztábla: Apunak ajánlották munkatársai még hatvanegyben, amikor elment a hírlapirodától. Gondoljunk bele! Nem a főnökei adták, muszájból, hanem a munkatársai, mindennapjainak részesei dobták rá össze a pénzt, valószínűleg szeretetből. Kistisztviselők ajándékozták egy másik kistisztviselőnek, aki – mondjuk – annyiban vált csak ki tőlük, hogy csoportvezetőnek nevezték. Apu pedig igazán nem volt egy vezető típus, s talán csak azért érdemelte ki a titulust, amiért Polgár is csodálta: az ország több mint háromezerkétszáz településének valamennyiéről tudta hol, mely megye, mely járásában, azon belül merre találtatik. Vágta mindezt fejből – tudását később leginkább csak keresztrejtvények fejtésekor alkalmazta.

Mintegy a kutyához simulva ott hevert a Főnökség egyszeri elismerése is: vörös műbőr-dobozában egy Kiváló Dolgozó plecsni, ezt már a könyvterjesztőnél kapta Apu, milyen boldog volt, szegény. Hitte, hogy valóban az ő kiváló munkáját ismerték el. Hitte ezt, mint oly sok mást (lásd pl. alább), naivan, pillanatig sem feltételezve, amit Polgár az első hosszabb ideig tartó munkahelyén hamar megtapasztalt, hogy ugyanis ilyen plecsnit minden április 4-én, május 1-én, augusztus 20-án, november 7-én osztogatnak; a cég összlétszámának öt-tíz százaléka kaphatott, tehát előbb-utóbb mindenki sorra került, mindenki megkapta az ordót, a halvány rézláncon függő bakelit vörös csillagot, középen a címerrel – melyet akkoriban senki nem nevezett Kádár-címernek, a címer az címer, slussz.

Arrébb külországi szuvenírek. A hatvanas évek elején, midőn megindult a turistaforgalom (legalábbis a szocialista országokba, bordó útlevéllel), Cseszkó felderítése után az Aranypart volt a fő cél, az Aranypart!! Mintha Eldorádót emlegették volna, vagy manapság egy jacht-túrát a Bora-Borán, olyan csodának rémlett az idő tájt Várna és környéke, amelyet a bátrak (Románián át!) autóval, a módosabbak repülővel, a többség kétnapos vonatúttal keresett meg. Ott arany és Eldorádó helyett többnyire betonsiló-szállókat, gyomorrontó menüket és guggolós-pottyantós klotyókat találtak, de mindegy: a tenger feledtetett mindent, a tenger és a külföld, a nem-otthon-lét. Persze hazagondolóban gondoskodni kellett ajándékról, apró-cseprőről, a honban rekedt rokonságnak, barátoknak. Vásárolt hát mindenki, természetesen ugyanazt: rózsaolajat. Kisebb-nagyobb, piros-zöld mintákkal díszített fatokban hozták a fiolákat, amelyeket a megajándékozott (többnyire tettetett boldogsággal) megköszönt, megszemlélt, de – ha volt csöppnyi józan esze – soha ki nem nyitott; elhelyezte valahova, ez esetben a vitrinbe: sorakozott egymás mellett vagy nyolc.

Amott ezüst cigarettatárca hevert, belevésve egy dátum, meg hogy: Erzsitől. Tehát nem Anyutól. Apu az első feleségétől kapta a dóznit; az asszony neve, miként az alig egy évig tartó házasság ténye maga is nihtfordemkind téma, hulla-a-szekrényben típusú tabu volt a családban.

Akadt néhány „Polgár-antikvitás” is: Anyu a világ sűrű kincséért sem vált volna meg például a gyerek vastag, vörös fonott zsinóron lógó úttörősípjától, amelynek fehér műanyagján rikított az úttörőcímer a piros-fehér-zöld, háromszögű lobogóban lobogó tábortűzzel, a síp másik oldalán pedig Morse-jelek, amelyek közül senki nem tudott mást megjegyezni, mint az S.O.S-t, naná.

A vanilia-csokoládé-kávé illatú „bár”-ban régi pohárszervizek maradékai: vékony falú üvegek, különböző méretűek, egy-egy fajtából jó, ha három-négy akadt, hja kérem, az ostrom… Egy polcon, alattuk, historice újabb szerzemények, illetve ajándékok: két kávés- meg egy teáskészlet – ritkán használtak, vendégeknek tartogatottak. Középen famarkolatú fémállványon két, nyelével egymásba bújtatott üveggömb tornyosult: kávéfőző, törökkávéfőző ama korból, midőn még nem jelentek meg a villany-, vagy gáz-működtette házi presszómasinák. Az alsó gömbbe vizet töltöttek, a felsőbe jó esetben kávét, de többnyire a kék-sárga csomagból kiadagolt cikóriát. Alul a spirituszégő lila fényben hevíti a vizet, abból valamilyen módon kávé lesz: komisz, karcos, zaccos. A készüléket palackok vették körül; különböző, obskúrus színű, állagú és illatú likőrfélék, házi készítmények, ajándékok, persze évekig érintetlenül ott dekkolók, merthogy Apu, Anyu semmit nem ivott, Polgár pedig – jóval később – mindent, csak ezeket nem.

Na és a szekreter! Polgár papírszagú kedvenc titkos túrkáló helye, tele kinccsel meg limlommal. Akkor még a limlomok közé sorolta a rengeteg hivatalos papírt: bizonyítványokat, okleveleket, anyakönyvi kivonatokat; meg a kismillió fotót és a regiszteres füzeteket, bennük a ház lakóinak névsorával. Mert Anyu a házbizalmi-helyettes írnoka volt, az ám! E füzetekbe minden lakó nevét, születési évét, anyja nevét neki kellett följegyeznie, neki, aki gyűlölte az írást, az okmányokat, így hát jószerivel Apu „könyvelt”.

Sok dolga nem akadt, a ház lakói hatvanötig, elköltözésükig alig változtak: egy csere volt, amikor odaköltözött a birkózóbajnok, meg két, nem tudni minek nevezhető esemény, midőn ötvenhétben, a két kivándorló család – ménkű nagy deszkaládáikra, melyekbe elszállítandó és elszállítható javaikat csomagolták, máig emlékszik Polgár: ott tornyosultak a földszinti előtérben. Az elmentek helyére jöttek valakik; miképpen jöttek? Kiutalással? Foglalással? Virmanolással? – a füzetekből ez nem derült ki.

A szekreter egy másik rekeszében üres, fehér lapok, alul kis, piros postakürttel, Apu miniszter-papírnak nevezte, Polgár csak később jött rá, hogy ez bizony nem az, ez tucatholmi, de mindig volt belőle, akárcsak a kék légiposta boríték-kombinációból; ez nagyon tetszett a gyereknek: praktikusan egybeszerkesztve a kopertából kibontható papír – zseniális.

Jókora helyet foglaltak el Polgár kedvencei, a békekölcsön-kötvények. Sápadt rózsaszín, halványkék, világoszöld vastag, jófogású papírok, rajtuk cirkalmas vonalak és irgalmatlan összegek: száz, kétszázötven, ötszáz forint; sőt, atyavilág: volt ezres, meg ötezres is néhány darab – mibe került mindez? Természetesen a hiten, az ügybe vetett hiten kívül? Utólag okoskodva: Polgár szülei messze az élen járók között lehettek, túljegyezték magukat, egy egész élet várható keresetén is túl. Mindezt tökéletes ellentmondás övezte: a nyerésben nem hittek. Mármint abban, hogy kihúzzák a kötvényeket az időnként megtartott sorsoláson: – Áá! – legyintett Apu. – Minket? Soha! – de azért szorgalmasan böngészték a Szabad Nép megfelelő rovatát. Velük született és fokozatosan táplálódó szkepticizmusukat ritkán cáfolták a hasábok: kétszer nyertek száz, egyszer kétszázötven forintot – az események emléke máig él Polgárban, csak azt felejtette el, mire is költhették azt a rengeteg vagyont.

Némi eligazítást adhatnának a blokkok, Anyu ugyanis félretett minden számlát. Az önkiszolgáló rendszer ismeretlen lévén, akkoriban minden boltban, áruházban a pultnál választott a vevő, lett légyen szó tíz deka, két forint hetven filléres párizsiról, vagy száz forintos frottírköpenyről. Az eladó kartárs ilyenkor keskeny, rózsaszín alapon vörössel vagy feketével nyomott, lila indigós blokktömbbe véste fel az összeget, letépte a felső példányt: – Tessék a kasszához menni! Ott az árat egy ívre vezették fel, még akkor is, ha működött a kézzel ütött-tekert pénztárgép. Ilyen blokkokból volt Anyunak párszáz, összevissza, rendetlen kupacban, kiismerhetetlen céllal. Hacsak nem az volt a cél, mint Anyunál mindig: a gyűjtés maga. Anyu konokul és permanensen gyűjtött, mert gyűjteni kell, mert ne dobjunk ki semmit, mert ne vesszen el semmi – hiszen elveszett már egyszer minden: volt errefelé ugyanis pár háború meg miegymás. Sok miegymás.

A kombinát hatvanötben még megvolt, mikor a Kreszből elköltöztek; megvolt nyolcvanötig, midőn a Bulcsúban radikális takarítást rendezett: nem akarta, hogy ócska tárgyak emlékeztessék az akkor elment Apura, Anyura. Amikor az alsó, polcos részből nylonzsákba tűrte a sok foltozott inget, foszladozó alsóneműt, hártyára kopott lepedőt, hirtelen kis szürke könyvecske esett a padlóra: takarékbetét, ötezervalahányszáz forintról. A bejegyzések 1966 októberében kezdődtek, vagyis Polgár munkába állása után egy hónappal, mikortól hazaadogatta keresménye javát; a befizetett összegek eleinte ötven-száz forintok, csak később, majd’ tizenöt év után érték el a négyszáz-ötszáz forintos szintet. Anyu spórolt, nyilván lecsípve mindenütt, ahonnan csak lehetett, majd a füzetkét eldugta, mint mindent és – és elfeledkezett róla.   

Polgár azóta hurcolkodott ezerszer. A nagy lomtalanítást túlélt, megőrzött tárgyak jó része – cáfolván az anyagmegmaradás elvét – eltűnt, felszívódott, köddé vált. Na jó, a Kovács Margitot ő adta el, nagyon meg volt szorulva, de mi lett a békekölcsönkötvényekkel? Mivel úgy nagyjából béke van, lehet, hogy ez éppen annak a néhányezer forintnyi papírnak köszönhető? Az ezüst tárcából egy ötvössel kimaratta a nevet-dátumot; a bordóarany kávéskészlet-torzó ott billeg egyik könyvespolcán, szűken fér, harmada kilóg, de hiába: Polgárnak nincs kombinátja, nem volt még a legvadabb szekrénysor-kultusz idején sem – és most már nem is lesz.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!