Nincs többé kenyereslány, kalimpász.

Nincs többé kenyereslány: a nyakában a jókora tálcát tartó heveder, fején fehér bóbita, hasán-ölén fehér csipkés kötény, testén fekete, mindig fekete ruha és a tálcán kenyér, harminc fillér darabja, meg például mignon, egy forint-tízért, puncsos, csokis és kis alkalmatos fogószerűség, olyan ollóhoz hasonló, lapos alpakkalemez öleli át, emeli ki, helyezi papírszalvétára a kiválasztott szeletet. Kis tálkába hullik az aprópénz, vissza sose kér senki, ez éppoly evidens, mint az, hogy a kenyereslány mindenhol gyönyörű; most megfordul, és Polgár akkor, ott, ötévesen, a Nyugati azóta mcdonaldosodott restijében tanulta, érezte, tapasztalta, jegyezte meg egy életre, hogy a valóban szép nő igenis ring: hullámzik, hajlik rajta-benne minden.

Nincs többé újságkézbesítő, mármint olyan, aki fölliftezik, de felvonó híján akár föl is caplat az ötödikre, és bedobja a Szabad Népet, a Népsportot, a Tartós Békéért – Népi Demokráciáért című(!) kötelező olvasmányt; bedobja a lakásba, az előfizetőhöz, aki ezért fizet elő, ezért a lakáshoz szállításért, de majd szép csendben belenyugszik, mint oly sok másba, hogy itt is átverték. Az előfizetés ez idő szerint jó, ha házhoz szállítást jelent; jó, ha ki-ki megtalálja a kapu alatti levélszekrényében a prenumerált zsurnált, amelynek időnkénti eltűnése nem feltétlenül a kihordó, hanem valamelyik hírre szomjas, ám száraz zsebű, kisnyugdíjas lakótárs lelkiismeretét terheli – ha terheli.

Nincs többé persze házmester sem, legfeljebb házfelügyelő, sőt tömbházfelügyelő, sőt közös képviselő, mint egy ranglétrán: őrmester, törzsőrmester, főtörzsőrmester, marsall. Nincs tehát az a házmester, aki minden áldott nap(!) a lakásajtó elől(!) vitte el a szemetet, amely cselekedetet minden érdekelt – maga a mester, a lakó, a mestert alkalmazó házkezelőség – a világ legtermészetesebb dolgának tartott, hiszen az is volt: a Laci bácsik, Mari nénik erre (is) voltak, ezért (is) tartották, ezért (is) fizették őket. A rend, az elvileg a kizsákmányolás minden formája ellen fellépő rend nemcsak tűrte, de támogatta az ügyletet, merthogy nem kizsákmányolásnak vélte, hanem annak, ami: munkának. A rendszer lassan változott, fokozatosan, adagolva: először csak egy közös gyűjtő jelent meg emeletenként, azokkal Glatter bácsi este hét óra körül lefelé haladva leliftezett a földszintre, áttöltve ott tartalmukat az akkor nem kukának nevezett, sőt nem is kuka formájú, hanem szemetesládához illően szemetesláda alakú, bádoggal bélelt fatárolókba. Most a lakótelepen, ahol Polgárnak élet(?)térül(?) adatik másfél szoba, már klasszikus kuka sincs: irdatlanul nagy és bűzlő, zöld, kerekes műanyag tankba – vagy mellé, többnyire mellé – szórja ki-ki önnön hulladékát.

Nincs többé kalimpász, ahogy Polgár nevezte – hatévesen még ilyen lírai névadóhajlamokat felvillantva – a forgalmat irányító rendőröket. Ezek is valami különös hierarchiába rendeződtek: a Körúton,a Marx téren még csak egyszerű, zebracsíkos, tán ha harminc centiméter magas, hatvanszor hatvanas dobogón kalimpált, fütyörészett, forgolódott a fehér egyensapkás, könyékig érő fehér kesztyűt viselő rendőr, csak kezeivel, lendületből fordulva, hajolva, balettozva terelve a (kör)forgalmat. Feljebb haladva, a November 7.-e téren, már másfél méteres betonoszlopra ültetett, henger formájú, magas üvegkalickában posztolt a kalimpász, aki tulajdonképpen nem is volt kalimpász, hiszen a több-kevesebb rendszerességgel működő lámpák vezérelték a forgalmat, és a zsaru odafönt közreműködő segítőből kezdett kötözködő felügyelővé válni. Sípolt, fütyörészett sárgából bemozduló gyalogosra, zöldre nem azonnal induló buszosra, vagy csak az elképzelt egyenestől – zebra nem volt – eltérően, kissé srégen botladozóra. A kalimpász a csúcsra az Emkénél jutott: volt egy tornya az étteremmel szemben, de fölötte is! Ez a kabin szinte a falból nyúlt ki, benne hangosanbeszélő is volt, azzal dörgött a zsaru a renitenskedőkre, akik nem az általa nyomogatott gombokkal irányított közlekedési lámpák parancsainak megfelelően viselkedtek. A füttyszóra előbújt társa (valamelyik szeglet mögött lapult eladdig, jó magyar hekus-szokás szerint), és „fölírta” a renitenskedőt.

Nincs többé fülke az Emke fölött, mert nincs Emke sem. Abban az országban, ahol évtizedeken át Erdély tabu volt, ez az egy hely mindvégig őrizte, mit őrizte? hirdette az Erdély nevet. Szándékosan hagyták ott „illetékesék”? Vagy olyan korlátoltak voltak, hogy nem tudták, mit takar az Emke betűszó? Ez ma már jószerint kideríthetetlen, csak az biztos, hogy eltűnt a név is. Legnagyobb dicsőségére a váltóknak valami Chicago sörözőt villogtak a neonbetűk, amikor Polgár Gyula legutóbb (hat éve tán?) arra járt.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!