Elpusztították, megölték, meggyilkolták, halálba kergették Balfon, 1945. január 27-én.

Anyu édesanyjának, vagyis Polgár nagyanyjának volt egy testvére, annak meg egy fia, tehát Anyu és húga unokabátyja, s mint ilyen, Rokona Polgárnak, aki óvodás volt, amikor Anyu egy vasárnap, aztán sok-sok vasárnap hosszú útra vitte, már-már kalandra, át Budára, ami akkortájt Újlipóciából, egy hat-hétéves gyereknek valódi túrát jelentett térben is, időben is, 2-3 órát, a hármasról átszállás a hatosra, arról a Moszkva téren az ötvenhatosra, zörgő rácsajtók, összecsapódó bőrfogantyúk, sárga-barna falécekből az ülések, mentek, mentek, hosszan döcögött a tuja, leszálláskor még gyalogoltak is egy kicsit, fölfelé, egy valaha szebb napokat látott ház szuterénjébe, itt laktak Karcsi bácsiék, a Rokon szülei, nagyon örültek anyunak, hát még Polgárnak, teával kínálták, amit a gyerek undorral kiköpött, keserű, mert az a tea eredeti volt, Lipton, Anyu húga küldte Angliából, de Polgár az óvodai „kondérteához” szokott, amit irdatlan lábosban főztek, alig látott néhány tealevelet, cukrot tettek bele, meg citrompótlót, de úgy volt jó, az volt az igazi, és Anyu közben kipakolta amit hozott, hosszan elálló sütiket készített, édeseket, sósakat, linzert, birsalmasajtot, miegymást, a kisöregek ennek még inkább örültek, szinte mohón estek az apróságoknak, porcelánban szervíroztak mindent, de Polgár hamar otthagyta őket, ki a kertbe, nagyon élvezte, hogy az teljesen egy szintben van a szuterén ablakaival, ezt módfelett romantikusnak vélte, majdan ilyenben szeretett volna ő is élni, és valószínűleg csak utólag érzi, érzi bele azokba az apró helyiségekbe a nyáron is hideget, a nedvességet, a dohszagot, és a túrák egy idő után sűrűsödtek, ahogy Karcsi bácsiék mind szomorúbbakká váltak, merthogy Klári, a menyük, az nem jött, egyre ritkábban jött, Polgár halk vitákat kapott el Apu és Anyu között, szidták Klárit (Polgárnak, akkor: Klári NÉNI), szégyellje magát, ennyire nem törődik az apósával, anyósával, ez az ócsárlás akkor vált hangossá és kapcsolatmegszakítóvá, amikor Anyunak még hosszabb kirándulásra kellett indulnia mert a két idős, fáradt, beteg embert a szuterénből kiköltöztették Gödöllőre, a lepusztult kastély lepattant szeretetotthonába, hatalmas termekbe, elválasztva őket egymástól, állítólag Klári intézkedett így, mondván, ő nem tudja ellátni apósát, anyósát, a gödöllői túráknak a halál, a halálok vetettek véget és eztán a Rokonról többnyire akkor beszéltek, amikor látogatóba hazajött Anyu húga, ilyenkor sokat nevettek, felelevenítve a Rokon csínyjeit: állandóan ugratta őket, a lányokat, vidámkodott, viccelt, mint általában, merthogy kedves fiú volt, aki ismerte, az rajongta, és bebattyogott első munkanapján a Vas utcai iskolába, a nála jóval termetesebb diákok megkérdezték, hogy mit akarsz itt, öcsi, és ennek a vékonydongájú, gyerekképű Rokon nagyon örült, mondhatni boldog volt és Polgár a negyedik gimiben, amikor az országos tanulmányi versenyen irodalomból az egyik feladat címe az volt, hogy „Egy lezárt kritikusi életmű”, úgy vélte, megpróbál így, lazán, kényelmesen bejutni a bölcsészkarra, hiszen a verseny első tíz helyezettjének ott a helye, ezért innen-onnan, könyvtárból, levéltárból összelopkodott egy-két adatot, elemzésrészletet, kritikát, méltatást, esszédarabot, amelyeket a Rokonról írtak, ezt úgy, ahogy egybepofozta, Apu legépelte, Polgár pedig nekiindult, hogy bemutassa művét ama Klárinak, miközben magának bevallotta, lusta franc, aki már akkor is volt, hogy abban reménykedik, a Klári majd jól megírja helyette az egészet, hát hiszen ki írhatná meg jobban, mint a nő, az özvegy, állítólag maga is irodalmár; és az özvegy elolvasta öt perc alatt az egészet, ám írásra nem támadt kedve, felháborodásra annál inkább, kikérte magának és a világtörténelemnek, hogy az ő urát annak Rokona „gyalázza”, vagyis hogy Polgár miket mert leírni, az ő férjét, a Rokont csak dicséret illetheti meg, nem ciki-miki-bírálat, hiszen a Rokon a parnasszusi istenek közé tartozik, zsenije, lelke, élete-halála okán, és bár Polgár dadogott valamit, hogy ezt ő csak idézi, másoktól, az özvegy még dühösebben legyintett: a mások ráadásul felnőttek, úgy merészelnek gyalázkodni, neked még megbocsátható, te taknyos kölyök vagy, Polgár ezen megsértődött, Klári (neki immár nem néni!) nála is elvágta magát, akkor meg pláne, mikor kiderült: a lángoló özvegy jóval ura, a Rokon halála után született gyerekét a Rokonról nevezte el, így annak fényében fürödhetett a srác, csórikám, aki pedig magától is sokra vihette volna: öngyilkos lett az ifjú tudós, talán éppen a nem-apa, de Rokon nyomasztó emléke miatt is, ami tényleg nem lehetett könnyű teher, hiszen a Rokont rajongta a fél ország, utóbb a hivatalosság is föloldotta kalodáját, ahova polgárisága, szellemtörténészi szemlélete miatt vetették, majd még utcát is elneveztek róla, arrafelé, ahol az a szuterén volt és akkor Apu a maga száraz, ritka humorával megjegyezte, hogy végre, nem lesz gondom, mit mondjak róla, mi is volt, író, irodalomtörténész, kritikus, tanár, most mondhatom: a róla elnevezett utca föltalálója, de Apu azt már nem érte meg, hogy a Rokon nevét kapta több intézmény, és újabb művei kerültek elő az ismeretlenségből, ráadásul egyik regénye (amelyet amúgy Polgár nem kedvel, ellentétben a novellákkal, az irodalomtörténetekkel, a színdarabokkal) most vált világhírűvé, most, keletkezése után hetven, alkotója halálát követően hatvanvalahány évvel lett topon megannyi ország bestseller listáin, és így immár nem csupán a magyar-, de a világ-irodalomtörténet része, ám ezt előzőek közül csak Polgár tudja immár, a hatvanéves rokkantnyugdíjas, és csak őt érdekli, vajon lesz-e, aki megírja e történeteket; Polgárt, a nagy túlélőt, aki anglomán, mint a Rokon meg alteregója, Bátky János, és kivonulna a világból, akár az Earl of Gwynedd, és magát titkon bölcsésznek, vagyis a fölösleges tudományok doktorának tartja, mint a Rokon, a drága, szelíd zseni, akit mindenki Tónikának hívott, mert mindenki szerette.

Kivéve tán azokat, akik elpusztították, megölték, meggyilkolták, halálba kergették Balfon, 1945. január 27-én.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!