Kissrác korában Fekete Istvánt is olvasott, és együtt vadászott-horgászott druszájával, Ladó Gyula Lajossal. Később jött Hemingway, vele oroszlánra ment, meg pisztrángra, esetleg marlinra. Szilárd hite volt, hogy ezek ám a neki való életek: a Kis-Balaton mentén egy nádkunyhóban, vagy az afrikai szavannában sátorozva, magányosan kószálva A Nagy Kétszívű Folyónál, esetleg az óceánon bukdácsolva egy lélekvesztőben.
Polgár Gyula Újlipóciából a téli berekben vagy a forró sivatagban; a szúnyogos folyóparton vagy a háborgó tengeren – na hiszen… Beszarás.
Ma már tudja, hogy ez a vonzalom a halászat-vadászat, a fegyverek iránt valami nagyon ősi, génekben hordozott férfiösztön: a családot el kell látni élelemmel és meg is védeni. Ő, aki mára hírhedten pacifistának minősíthető, képes volt órákig bambulni fönt a Várban, a Hadtörténeti Múzeumban: a „maroklőfegyverek” ifjú szakértője lett. Ott láthatott puskát is, persze csak katonaiakat: vadászfegyvert maximum képeken – „nyilvános” fegyverbolt az ötvenes években, Magyarországon? Ugye nem tetszik komolyan gondolni?
Horgászni gyakran hívták, elméletben perfekt pecás volt − soha nem fogott semmit. Később már a gondolatát is utálta: kussolva ülni valami vízparton, ahol az agyát is kiégeti a nap, vagy éppen kimossa koponyájából az eső; markolni egy ostoba botot, potyán, és ráadásul őrjöngeni − a horgásztársak mindig zsákmánnyal tértek haza, ha meg nem, Polgárt okolták, hülye amatőr, elpechelt mindannyiunkat.
Aztán jóval később, amikor nagy ember lett, és hozzá hasonlók társaságába került, felcsillant a vadászat esélye is. Akkori neje, aki tulajdonképpen a pénzkereső, az éceszgéber, a manipulátor és machinátor volt, módfölött pártolta az ügyet: − A vadászat megfelelő emberek társaságát jelenti ! − vélte. Egy ilyen körbe kerülni, ismeretségeket, kapcsolatokat szerezni: − Föllendül az üzlet, fiam!
Először valahova a Bakonyba mentek, több, akkor még ritkaságszámba menő terepjáróval, természetesen kölcsönfegyverrel, vadászvizsga? Túrót! Ő nem vadász, ő nem vadászik, ő most kapcsolatokat teremt és ápol, slussz. Kora hajnalban indultak, baromi hideg volt, ám hamar kiverte a verejték a meredek hegyoldalban kapaszkodva. Fölmászott egy hivatásos vadásszal a magaslesre, ott meg az izzadtság ráfagyott a bőrére. Remegett minden sejtje, megfogni sem tudta a puskát, nemhogy célozni vele. Akkora tüdőgyulladással tért haza mint ide Lacháza.
Mindezt évekig nem bocsátották meg neki. Sem a társak, a társaság, de pláne nem az asszony.
Amikor ismét meginvitálták, nagyon nem akarózott mennie. Megint a feleség döntött, szinte elzavarta az urát. Annak viszont most mázlija volt. Amint megérkeztek a vadászházba, szokás szerint megfrüstököltek, szokás 
szerint kisüstivel indítva a reggelit. Eközben az addig csak szemerkélő eső hóviharba váltott. Ki sem mozdultak a minden kényelemmel felszerelt épületből, és úgy berúgtak, mint az albán szamár. Polgár ekkor visszaszerezte renoméját: mivel akkor még bírta az alkoholt, az asztal alá itta az úri társaságot, amely ezért büszkén befogadta őt. Az így szerzett előnyökkel azonban nem élhetett: a felesége kirúgta őt, amit Polgár Gyula nem is nagyon bánt: már azért megérte, hogy ne kelljen tüdőgyuszit vagy májcirrózist kapnia vadászatnak minősített társasági élet közben.
A város ma tele vadászboltokkal, még az ő lakótelepén is akad egy, amelynek rendszeres látogatója: bambul. A fegyverek iránti rajongása nem csillapult, a neten is gyakran nézegeti a különböző puskákat, pisztolyokat, revolvereket és igen, van neki egy Walther P 22-es típusú pisztolya is. No jó, gázpisztoly. Engedéllyel!
Ha valaki az ő másfél szobás paneljét szemelné ki rablási-betörési célul, úgy leszedné a barmot, mint Tutajos a vadkacsát.
