Polgár Gyulának még ma is, túl a hatvanon, olykor módfölött nagy arca van. Időnként nem átallja például magát Prousthoz hasonlítani, mondván, hogy míg a franciának egy teasütemény indította be az agyát, neki ehhez elég egy fotó. Addig nem lenne baj, míg csendben maradna,  de hát meglódul a szája is, dumál rendíthetetlenül.

−Ez meg a Népköztársaság útja. Akkor, azt hiszem, éppen így hívták; ha jól nézem, a Bajza utca sarka, messze távol a Hősök tere. Nagyon vidám az a kis krapek a biciklin, nagyon vidám, a ’zanyja istenit! Naná, kölyökként ilyen tuti melóba csöppenni, boynak lenni Budapesten – akkoriban minden kamasz álma.

−No persze kivéve az enyémet. Ismered a régi viccet? Csóró faluba érkezik a püspök, kérdi a helyi paptól, miért nem fogadja őt harangzúgás. A plébános fölsóhajt: − Hát bizony annak ezer és egy oka van. Legelsőbben is: nincs harang.

−Én meg nem tudtam biciklizni. Oka ugyanaz, mint a harangozás hiányáé: nekem, nekünk biciklink nem volt. Nem tellett. Ennyi.

−Talán emlékszel rá, a házunkban, szinte az ablakunk alatt, volt egy virágüzlet. Mária néni a tulaj, bármikor használt volna engem küldöncnek: a nagy névnapokon, meg mondjuk karácsonykor, vagyonokat kereshettem volna csokor-kézbesítéssel. Egyetlen délután-este csináltam, egy kibaszottul hideg, szeles, havas novemberi Katalin-napkor – végleg abbahagytam. Az egész család, meg Mária néni is mondta, hogy ebben az egészben a legjobb a borravaló – nekem az volt a legrosszabb. Kioktattak ugyanis, hogy amikor kinyitják az ajtót nyilván nincs náluk pénz a számomra, hiszen nem tudják, hogy ki érkezett, hát én csak köszönjek, nyújtsam át a bukétát, aztán várjak. Várjak és mosolyogjak. Mosolyogjak és várjak. Tegyem ezt addig, míg elő nem kaparják a nekem járó minimum öt, de inkább tíz forintokat.

−Szót akartam én fogadni, de a legelső ajtót egyszerűen rám csukták. Egy slafrokos spiné volt, a haja tele olyan ondoláló izékkel, máig nem felejtem. Lepattintott, simán, egyszerűen, módot sem adva mosolyogni és várni. Még volt öt vagy hat megbízásom, mindegyiket teljesítettem. Csöngetés, ajtónyitás, virág kézbe nyomása – aztán semmi várakozás, semmi mosoly: spuri. Ne má’, hogy még egyszer égjen a pofám, remegjen a gyomrom a megaláztatástól.

− Tudom, számos meló máig a jatton alapul. A fürdőbeli kabinos, a pincér… Adtam is később én mindig, mindenkinek, fölösen – de el nem tudtam volna magamat képzelni a helyükbe. És mi van ha jön egy ilyen boy a szürke egyenruhájában, avval a kis hülye kalapkával a fején, hozzánk csönget be (képtelenség, nonszensz! de tegyük fel, a példa kedvéért!), csak én vagyok otthon, hoz valami cuccot, aztán adjak neki valamit. Én, aki korabeli vagyok, és természetesen egy fillérem sincs.

−Virágot ki küldött volna Anyunak? Színház-, mozijegy beszerzése? Merthogy erre is vállalkoztak Boyék, ami nem annyira a kényelmet szolgálta, mint inkább a hiányt pótolta. Kevés előadás, ritka köztük a jó, ezekre meg nem akadt jegy. Pontosabban: volt az üzéreknél, bőven. Államék meg úgy okoskodtak, hogy ha a jónép hajlandó dupla árat lepengetni sötét bűnözők kezébe, akkor mért ne adna mondjuk huszonöt, harminc százalékkal többet egy hivatalos, állami boynak.

−Mi erre sem alkalmaztuk őket. Anyu, Apu akkoriban nem nagyon járt színházba, miből? Én, ami mozit meg akartam nézni, azt megnéztem, ha nem ma, akkor holnapután, nem sürgős annyira, és déli félkettőre,  az első sorba, ahol csak nyakigerinc-töréssel lehetett a vásznat látni két forintért  − többnyire akadt zsuga.

−Aránylag gyorsan és csendben halt el a Boy-szolgálatnak ez az ága, pontosabban háttérbe szorult: a Boy – szállító cég lett. Költöztettek, boltokból vittek kocsival haza nagyobb cuccokat, bútort, ilyesmit. Mint ilyenek, egyedülállóak voltak, monopolhelyzetben, nem olcsón, de hát ahol nincs piac, ott a kínáló diktál.

−Nem védették le a nevüket, nyilván eszükbe sem jutott, hogy egyszer olyan helyzet lehet, amikor elvesztik a márkát. Márpedig elvesztették: üss fel egy szakmai telefonkönyvet, menj föl a netre – annyi boy-szolgálatot találsz, hogy csak azt nem érted, miből él meg ennyi.

 -Ezek többnyire árúszállítók, a futárok főleg pizzában utaznak. Olyan pörgesapkás, egyenruhás kölyköket nem láttam azóta, mostanában sem: a különböző motoros vagy biciklis fullajtárok épphogy csak nem rongyokban járnak.

  ***

http://www.youtube.com/watch?v=gKTHvW2JcAA

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!