A franc essen abba a köpenyegforgató, istenes-istentagadó, pinapecér, alkoholista, krakéler, nagyképű-nagypofájú zsenibe.

Polgár Gyula, a gyáva Polgár Gyula, a soha nem ellenzéki Polgár Gyula halálbiztos abban, hogy a hajdani III-as főcsoport főnökség valamelyik adattárában föllelhető a pofalemeze, ha ugyan meg nem semmisítették (no nem az ő képét, hanem az egészet, cuzámmen). Egykor ugyanis az a hír járta: aki bemegy valamely nyugati állam pesti követségére, azt tuti lefotózzák béemék. Márpedig ő havonta egyszer elslattyogott a Harmincad utcába, az angol kövire. Precízebben: annak könyvtárába. A nyelvet ugyan alig beszélte-értette, de nem is nagyon volt rá szüksége. Ő csak nézegetett. Képeket nézegetett. A National Geographic magazin képeit. Megőrült értük. Azok a gyönyörű fotók azokról a gyönyörű, ismeretlen tájakról! És akkor még ismeretlen volt számára, akárcsak sokaknak, mondjuk London, vagy a francia kastélyok, az amszterdami kikötő – mert az a csodás folyóirat még Európában is talált bemutatni valót, terra incognitát. Egy, a világtól elzárt kis srácnak meg a velencei lagúnák mindaddig elképzelhetetlenek-fölfoghatatlanok voltak, míg legalább így, fotókon meg nem pillantotta azokat. A látottakat nagy lelkesen igyekezett megosztani mindenkivel, de hát képeket nehéz leírni, sokan meg el sem hitték, hogy egy tizenkét éves kiskamaszt beengednek egy követség könyvtárába. Nagy Britannia és Észak Írország Egyesült Királyság nagykövetségének könyvtárába! Az élménnyel magára maradt. Jóval később, mikor már ki-ki személyesen is, „élőben” láthatott minden tájat, nos, akkorra már valamennyi jobb újságárusnál lehetett kapni NGM-t, egy idő után magyarul is. Csakhogy Polgárnak ez már megkésett: utazott eleget korábban, most meg nem is futja a piszok drágán mért gyönyörű magazinra.

Az ma már jószerint kideríthetetlen, ki írta-mondta (ha egyáltalán), hogy „a kapitalisták, az amerikai imperialisták Coca-Cola mámorban fetrengenek”. Politikus? Újságíró? A baromság kitalálója ösmeretlen, és lehet − véli Polgár −, hogy ez is csak afféle városi legenda, utólagos; azt például hivatalból tudja, hogy a korabeli reklám csúcsmarhaságának tartott „Cipőt a cipőboltból!” - szlogen soha nem létezett, szorgos kutatók (köztük ő maga) sehol nyomát sem lelték. Mindazonáltal a Coca-Cola misztikum lett itthon, sőt, szimbólum: a Nyugaté, a nyugati életformáé, jólété. Hírhozók, akik ritka útjaikon nem sajnáltak pár fillért gyér valutájukból és megkóstolták a bűvös italt, kiábrándultan mesélték: szar az íze, vegyünk Fagiphor köhögéscsillapítót a patikában, nyomjunk hozzá szódát − hát olyan. A hírnököknek senki nem hitt, sőt, provokátornak tekintették őket: − Na, ez is eladta magát a komcsiknak! Polgár Gyula 1964-ben, Angliában kóstolta meg a jellegzetes palackba zárt csodát, és az első korty után beállt a kommunisták táborába: pocséknak találta a colát. Pár nappal később, egy Angliában kivételesen forró napon (lehetett vagy huszonnégy fok is, azám!) Brighton egyik mólóján a Tanti egy dobozos coke-ot nyomott a kezébe, szívószállal − na apuskám! Hát az kurva jól esett. Mikor az üdítő sok-sok évvel később fölbukkant Pesten, az akkor még sovány Polgár reggelijévé lett: melóba menet valamelyik presszóban néha csoki tortát früstökölt colával. Megérte még a Start-Cola című magyar borzadályt is, ma viszont? Vérnyomása magas, cukra magas − ki a fasznak kell bármilyen cola?

A hatvanas évek közepén-végén egy merő röhögő görcsben fulladoztak a magyar járókelők: a hatóság bukósisak viselésére kötelezte a motorosokat. Azt a sisakot bilinek csúfolták, ami sértés volt a bilire nézvést: az az edény egy évszázadok során kialakult, igencsak praktikus forma, ok- és célszerű dizájn, míg azok a sisakok… Mintha kettévágtak volna egy gömböt, két oldalára szíjat applikáltak, befestették talán nem is létező színekre és aki szegény motorcajgás nem nyomta a fejébe, büntették mocskosul. Márpedig nem nyomta a fejébe, szinte egyikük sem. Az az izé ugyanis nem csupán röhejes volt, de fölösleges is: olyan szar anyagból készült, hogy balesetkor azonnal repedt, tört; szilánkjai több kárt okoztak a fejben-fejen, mintha az csak úgy, natúr csapódott volna úttesthez, fához. A hatóságok statisztikákkal jöttek: hé, emberek, az általatok annyira csodált nyugaton évtizedek óta használják ezt a cuccot, és lám, mennyire hasznos, nézzétek a grafikonokat, meredeken csökkent a sérülések száma, mértéke. Polgár gyanítja, a propaganda nem volt túl hatásos: még ma is szinte havonta hoznak dörgedelmes ukázokat a bukósisakot nem használók büntetésére, pedig… Pedig a mai fémsatyók már valóban védenek, kifejezetten dizájnosak, sőt: macsósak.

Ebben az országban kincs volt a sör. Örökös hiánycikk, Polgár örökös bánatára. Ráadásul rosszak voltak. Mi több, olykor ihatatlanok: nem akadt olyan sörbarát aki ne találkozott volna a Kőbányai vagy a Balatoni Világos palackjában egérrel, egészben vagy darabban, svábbogárral, esetleg egy emberi körömmel, ujjperccel. Ez persze már más téma, de Polgár szerint nagyjából jó érzékeltetése annak, milyen emóciókat váltottak ki az első külföldi sörszállítmányok. Mármint azok, amelyek nagyjából tömegesen lettek kaphatók. A Steffl! Az Ottakringer! Félreértések elkerülésére: ezek az osztrák levek nem voltak csúcskategóriásak, ma sem azok, ám akkor és itt! Hohó! Megvesztek értük a sörbarátok mind, szinte a szó szoros értelmében. Polgár maga is látott verekedést a József Attila és Október hatodikai utca sarkán terpeszkedő közértben: két vásárló összebalhézott az utolsó öt üveg Steffl-en, véres bunyóvá fajult a nézeteltérés, egy-egy palackot egymás fején vertek szét, „dögöljön meg, inkább neki se jusson”-alapon. Polgár, aki nem igazán lelkesedik a mai viszonyokért, a kevés megbecsült kivételhez sorolja a hatalmas és állandó sörválasztékot: − Na gyerekek, ha másért nem is, ezért érdemes volt rendszert váltani.

− Aspirin! Bayer aspirin! Az kéne… - sóhajtott Apu ha a család bármely tagjának bármilyen fájdalma lett: szilárdan hitte, hogy az egykor volt gyógyszer ír mindenre, fog-, fej-, gyomor-, végtag fájdalomra, menstruációra, korai magömlésre: − Csodaszer, na! Elixír! Volt helyette Kalmopyrin és Algopyrin, meg mindenféle más pirynek − Apu inkább beleőrült egy migrénbe, minthogy ezeket bevette volna. Polgár persze kiröhögte őt, holott Apu igazán nem volt egy múltba révedő fazon. Istenkém, volt egy-két dilije, köztük ez a Bayer-mánia. Amikor a márka visszatért, Apu már rég nem élt, Polgár viszont csendben bocsánatot kért tőle. Az a kurva Aspirin, hát az tényleg jobb, mint a magyar pyrinek, és van belőle pezsgőtabletta, meg C-vitaminnal kiegészített, mindenféle-fajta: − A rohadt életbe, ezt miért kellett évtizedekig ellopni tőlem?

Polgár Gyula természetesnek vette, hogy az amerikaiak − legalábbis a friss regények, novellák (lásd Európa Könyvkiadó, Nagyvilág) tanúsága szerint – furtonfurt fasírtot meg sült csirkét esznek mindenféle vendéglőben, városok közepén, utak mentén. Hát ha ezt szeretik, egyék. Mit tudta azt Polgár Gyula, hogy azok a szerencsétlen műfordítók valószínűleg bezizzentek kissé a dilemmát tapasztalván: hogy a picsába fordítsanak le magyarra fogalmakat, amely fogalmak magyarul ismeretlenek. Merthogy azok a fasírtok eredetileg hamburgerek voltak, a sült csirke fried chicken; a városbeli, út menti kajáldák McDonaldsok, Burgerkingek, Kentucky Fried Chickenek. A pizzázók valamennyire megelőzték őket itthon, de aztán föltartóztathatatlan lett az ár: jött a meki, a king, a Wendy’s sorra; jöttek a jobbnál jobbnak vélt kaják. Polgár nem sznob annyira, hogy be ne vallja: szinte delikateszként eszi ezeket, kedveli mindet, és bár tisztában van azzal, hogy azok a jobbnál jobbak nem is annyira jók, egészségtelenek, mifene − ő bizony eszik, ha kedve tartja. Persze már rég nem etethetik meg olyas maszlagokkal, hogy mondjuk egy Big Mac a világon mindenütt egyforma ízre-szagra- méretre, túrót: a budaörsinek egészen más íze van mint a szombathelyinek; itt a hús vacak, amott a zsömle szar – mindegy, ő eszik, ha kedve tartja. Rajongója a KFC sajátos prézlijének, imádja Burgerkingék whopperjét. Szerette a Wendy’s cuccait is, meg a Dunkin Donuts fánkjait − ezek eltűntek, a hivatalos magyarázat szerint nem a magyar ízlésnek megfelelő termékeket árultak, az okosak azonban tudják: elhúztak, mert lejárt az adókedvezményük és így már nem érte meg nekik.

− Hogyan bukik le egy magyar kém odaát? − szólt a viccbeli kérdés. A megfejtés: − Mielőtt tárcsázni kezdene, belehallgat a telefonkagylóba, van-e vonal. Merthogy el nem tudja képzelni, hogy jobb helyeken mindig van vonal. A honi telefonviszonyok jellemzése sem ide tartozik, véli Polgár, aki megannyi társával együtt leesett állal nézett, mint a moziban, merthogy ugye moziban voltak, és a filmeken a telefonálók nem tárcsáztak! Gombokat nyomogattak! Aranyapám! Gombos telefon! Ennek technikai különbségeiről (pl. tone – pulse) mit sem tudtak, nem is érdekelt senkit, de már a gombok! Hiszen ez villámgyors! Amíg az a rohadt tárcsa visszapörög, addig lepereg a fél élet! Nem akadt olyan utazó, aki a Mariahilferről ne hozott volna egy-két darabot, abból a keskeny fajtából valókat, amelyeket itthon még át kellett alakítani (dugó, szerkezet, miegymás), kemény pénzekért, hogy használni lehessen − ki nem szarja le?! Ez nyomógombos! Polgárnak most cordless digitálisa van, nyomógombos naná, de az egész miskulancia, készülékestül, rendszerestül (még emlékszik a crossbarra is!) véglegesen megkésett számára: a kutya sem keresi, ő sem hív senkit.

Ja igen, a Mariahilferen mindent nájlonzacsiba raktak. Nájlonzacskó! Itthon kimosták, vasalták, újra hasznosították, pénzért árulták. Luxusnők luxusruházatuk luxus-kiegészítőjeként C&A-s zacskókkal slattyogtak! Művelődési házakban gyűjtőklubok alakultak, csereberékre: öt, felirat nélküli, vékonyka anyagú szarért adtak egy DM-et, valamelyik burgenlandi drogériából. A magyar ipar és kereskedelem most is késett, sokat, de aztán annál többet kaszált. A gyárak millió tonnányi fóliát készítettek, azok egy részéből más üzemek alakították ki a zacskókat. E kialakítók zöme hirtelenjében alakult, aprócska kis cég volt, pl. téesz melléküzemág. Mások, hasonló alapon, a zacskók föliratozását vállalták, meg a stancolását, vagyis a „markolat” kialakítását. Befektetésük akkor térült meg, mikor a kereskedelem is fölébredt: boltok, áruházláncok rendelték százezer számra a csomagolóanyagot, aztán már minden létező és létezhetetlen cég is, szóróajándéknak. A gyártók nagyon sokat kerestek, de a kereskedők sem panaszkodhattak: míg korábban a papír csomagolásért egy fillért nem kértek, nem kérhettek, a reklámzacskók árát hirtelen beépítették az áraikba, de ez nem volt elég: pofátlanul elkértek pár forintot a pénztáraknál is. Akkor, a kezdetekkor talán még megállítható lett volna az őrület − gondolja Polgár naivan, és akkor nem fenyegetne zöldkatasztrófa, a nylonzacskók cunamija, amint beborítja a földet. Némely környezettudatosabb ország már visszaállt a papírra, nálunk ma ez késik éppen, ahol meg van, az echte magyar megint: most a papírzacskóért kér pénzt az a szemét boltos.

Kezdetben volt a totó, majd a lottó, illetve ezek variánsai. Polgár Gyula azon a bizonyos, hatvannégyes angliai kiránduláson rengeteg utcai árust látott, kis tömeg közepén: borítékos sorsjegyeket árultak, meg kaparósakat, vett ő is, ő, aki soha semmilyen szerencsejátékon nem nyert addig se, azóta se − kifizetett két fontot, nyert egy fontot, a szaldó természetesen bukás. Pár évtizeddel később hihetetlen szeméthalmok jelezték: megérkezett Pestre is a nagy kasza. Utcai árusok, osz-posz, mint az egykori londoniak; tömeg, osz-posz, mint egykor Londonban, de míg a derék britek természetesen a szemetesbe szórták a nyeretlen szelvényeket, a jó magyarok a földre − zöldes-pirosas-kékes hó fedte a nyári pesti járdát. Az ügy mára követhetetlenné vált, legalábbis Polgár számára: amikor megveszi öthetente az egyszelvényes ötös lottóját, káprázni kezd a szeme a boltban: játéklehetőség ezernyi, nyerési lehetőség ezernyi, vastagon nyer az állam − veszít a p(P)olgár, duzzasztja a költségvetést, dalolva.

Neki már hatvanegyben volt egy matchboxa, nyitható ajtajú, vörös Jaguar E-type, hoppá! Csak éppen azt nem tudta, hogy az matchbox. Egy, akkor még elképzelhetetlenül sikeres jövőjű játéksorozat kezdete, világőrületé, máig tartóé. Ez az téboly kivételesen nem kapta el: ahogy magát ismeri, ráköltötte volna a gatyáját is, de szerencsére ebben megakadályozta a kor. Merthogy a matchboxokról egyre többen hallottak ugyan, de birtoklásuk keveseknek adatott meg, hát hogy a francba! Magyar bolti forgalomban ilyesmi? Erre költené a külkereskedelem azt a kevés valutáját? Ne bomoljunk már, barátaim! És Barbie babára sincs keret! Amerikában 1950 körül készültek az elsők (köztük még fekete hajú is volt, az ám!), föl tetszik ezt fogni? Polgár hímnemű lévén nem volt érdekelt az ügyben (utóbb, lányos apaként annál inkább), mindazonáltal emlékszik: akkoriban boldog volt az a kislány, akinek rongybabáját egy karácsonykor „igazira”, azaz kaucsukra cserélte a Jézuska. Persze minden rosszban van valami jó: a kultikus tárgy hiányában itthon nem volt akkora a Barbie-láz, mint másutt. Polgár panelszomszédja viszont csendes őrült lett: az egyik félszobájának két fala, amelyeket nem bont meg ajtó-ablak, padlótól plafonig bepolcozva, asztalosipari műremek: az állványzaton matchboxok, jelenleg kétezer-egyszáztizennégy darab, kisebbek-nagyobbak − a szomszéd hó végén zsíros kenyeret ebédel-vacsorál, finom, lakótelepi csapvízzel.

− Ilyet nem lehet, ez nem létezik, nem lehet megcsinálni! − így reagált úgy negyven éve valami csodamasina hírére, amely úgy fényképez, hogy rögtön ki is dobja magából a kész képet. Polaroid. Polgár úgy volt vele, mint az egyszeri ember az állatkertben a zsiráffal: − Ilyen állat nincs is. Az, hogy miért nem süllyed el egy vashajó a Dunán − nem értette, de mert látta, elfogadta. Az, hogy mitől repül egy dög nehéz fémkaszni − nem értette, de mert látta, elfogadta. Polaroid. Fotóját látta – nem hitte. Filmen látta – nem hitte. Harminc éve vehetett kezébe egyet először, állt a hamburgi fotósüzletben, kezében a kütyü, és nem hitte. Valami köd szállt rá, olyan vattaszerű; markolta a masinát, az eladó buzgón magyarázott, mutogatott − nem hitte. A derék boltos megszánta, rámutatott egy gombra, ezt nyomja meg, mein herr − Polgár Gyula kiakadt. Az ember rég megjárta a Holdat, neki már volt egy Skodája, és akkor itt van ez, egy sokéves technika, amelyet ugyan nem ért, nem ismer, fölfogni képtelen. de amitől eddig megfosztatott. Akkor Polgárnak picit fájt mindene. Az órájára pillantott (Omega, a háború után ez is eltűnt itthonról; svájci óra = Cornavin!), és úgy gondolta, vannak a világon, az életében tárgyak, dolgok, események, emberek, akikről-amelyekről mindörökre elkésett.

Többségüket nem bánja, néhányuk hiányzik, ez tulajdonképpen lényegtelen. A lényeg a késés maga, igen, ő mindig mindenről elkésett, és a franc essen abba a köpenyegforgató, istenes-istentagadó, pinapecér, alkoholista, krakéler, nagyképű-nagypofájú zsenibe, aki ezt is megfogalmazta már előtte, ellopta mindenkitől:

− Fulladjon meg Ady Endre lehetőleg máma még – idézi Polgár Gyula, XX.-XXI. századi magyar nyugdíjas Szabolcska-Karinthyt, hanglejtésben jelezve a sorvégeket − a baromállatja.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!