No persze, mi meghalni sem tudunk nyugodtan, nálunk a hulla mindig fölkel és enni kér.

Meghalni se tudunk nyugodtan.

Amikor már megjön a Halál,

Lelkünk vörösen lángra lobban.

Meghalni se tudunk nyugodtan.

No persze, mi meghalni sem tudunk nyugodtan, nálunk a hulla mindig fölkel és enni kér.

Szegény jó Széchenyi Steffel (mellékesen: szifilitikus, naná, mint az idézett Ady) meg az ő angol sigánjai! És a többi gróf, báró, a sok anglomán – akárcsak Polgár Gyula, a keserű felekezettel megátkozottak (Szomory) Újlipóciájából! Aki az előzőek memoárjaiból, naplóiból azt tanulta, hogy egy gentleman fürdik, tisztálkodik, mosakszik, de nem piperézkedik! Kivétel: pár csepp otkolon, de csakis angol ólevendula, mintegy kiegészítve az ódon szekrényekben rejtező férfiingek közé rakott levendulaágak illatát. Ebben nagyjában megegyeztek, ám már az ólevendula-cseppek elhelyezéséről dús és hosszú viták keletkeztek − a lófütty ezekbe a ráérős főrendekbe! Némelyikük csak nyakon alul engedélyezte a kölni használatot, mások ellenkezőleg, kizárólag nyak fölé, e táboron belül akadtak elszánt arcra kenők, illetve kizárólag a fültövet preferálók. A harmadik falanx, a szakállasoké, csakis e férfias álldíszre hintett volna illatszert – Polgár Gyula, amint szakállat növesztett, az ő példájukat követte. Követte volna. Merthogy amit arisztokratáék használtak, a valódi angol ólevendula, az eltűnt. Akadt valami magyar pacsuli, minőségére az utókornak következtetnie lehet: kimérve is árulták, illatszerboltok üvegballonjaiból egy decit vagy akár egy litert löttyintettek át a vásárlónak – iszonyat. Polgár külföldi útjain bevásárolt, aztán a rendszerváltás után már itthon is kapott kedvencéből − egy darabig. Aztán megint eltűnt, most már úgy tetszik, végleg: az importőröknek jobban megéri a kismillió, havonként változó újdonságokkal föltölteni a hirtelen nagyra nőtt számú férfi illatszerboltok pultjait, az ólevendula passzé, megint meghalt: Polgár is Givenchy Gentlemant spriccel magára, már ha és amikor kimozdul a panelből.

Ama arisztokraták vadásztak („a gróf tán épp agarász”), loviztak, utazgattak, mulatoztak és báloztak. Ó, a Széchenyi bál, hogy a szegény megháborodottnál maradjunk. Meg a többi, a kormányzóné neve napján, vagy a MAC-é például, bár ezek már újkoriak, a két háború közöttiek. A maratonista Anna bál viszont azokban az időkben, tehát a húszas, harmincak években pitinek minősíttetett, szinte már proli mulatságnak, hogy aztán éppen a Rákosi féle proletárdiktatúra szüntesse meg, ölje meg, természetesen a többivel együtt. A bál, mint olyan megvetett, sőt, kiátkozott fogalommá lett, bornírt ideológiai okokból persze, mint oly sok minden akkortájt. Ez a halott is föltámadt, föltámasztották az 56-utáni konszolidációs idők: Polgárt egy csudacsaj hatvankilencben becsempészte a füredi SZOT-üdülőbe, akkoriban ekként funkcionált a híres-hírhedt bál-szála. Hogy az éppen hanyadik Anna-bál volt, Polgár nem tudja, nem is akarja tudni: valami faszok nemrég kitalálták, hogy szarnak a valóságra és az elmaradott bálokat is számozzák − ez valami nagyon magyar dolog. Egyszer elkeveredett az újságírók báljára is, azzal befejezte: sznobnak minősítette az efféle mulatságokat. Aztán kifejezetten megundorodott tőlük, amikor − ez már megint a kilencvenes évek eleje-közepe − inflálódott az egész, minden kis picsányi közösség bált szervezett, ezrivel. Polgárt valamelyik kb. arisztokrata összeröffenés akasztotta ki, aholis már a meghívókat grófok és grófnék, bárók és bárónék írták alá; ahol a megjelenés díszmagyarban lett kötelezővé − anakronisztikus baromságok. A fényképes, tévés tudósításokon mint a csontvázak: molyos díszgúnyába öltöztetett megannyi Samu zörgött a Gellértben.

Volt nekünk egy derék Baktay doktorunk! A nagy jógás! Elvakult hívei szerint többet tudott erről, mint százhuszonöt éves jógik Indiában. Őt is, tanait is, a zanzásított filozófiát, lélek- és testedzést zabálták a háború előtti évek minden misztikus újra mindig pali vevői. Terjedt az ügy mint az ár, hogy aztán hirtelen elvágják az útját. A vágás természetesen ismét negyvennyolc után következett, a jógát cakk-pakk humbugnak, értelmetlennek, sőt károsnak, mert klerikálisnak ítélték az ítélkezők. Mindazonáltal Polgár emlékszik egy-két búvópatakra: a Sallai Imre utcai Fodor-tornateremben mintha jógát is oktattak volna, a kapu alatti táblán legalábbis ez volt felírva, de hát az a tábla régi volt, akárcsak az egész Fodor-intézmény, egy új cégér pedig sokba kerül. Persze amit emberszázmilliók mindennaposan gyakorolnak, azt hosszan nem lehet meghalasztani egy tízmilliós, tulajdonképpen légyszarnyi országban: az elmúlt húsz évben a jóga, itt felületesen, ott abszolút komolysággal lett gyakorlott és elismert − zabálják a hosszú tetszhalál után minden misztikus újra mindig pali vevők. A távoli ügy közeli racionalitássá lett, persze Polgár a szokásos cinizmusával hajlamos úgy vélni: − Naná, hogy racionális, a pénz mindig az, márpedig ez pénz, nagy üzlet! Körbe nézve például a rengeteg újsághirdetés között: jógatanfolyam itt, jógaakadémia amott, jógatábor emitt, könyvek, DVD-k ezerszám − no igen, az ember hajlamos hangyányit igazat adni Polgárnak.

Volt itt Scholl is, minden mennyiségben valaha! Már mér’ ne lett volna? Európa része voltunk, (no jó, úgy nagyjából), ez-az eltalált errefelé. Anyu, aki éppenséggel nem volt egy nagy múltimádó, a patikákban mindig sóhajtott egyet: − Ez nem leukoplaszt. A Schollé, az igen, az leukoplaszt! Polgárnak összehasonlítási alapja nem volt és ép ésszel föl nem foghatta, mi lehet a különbség: sebekre tett vattát nem mindegy, mivel ragaszt le az ember? Ha a térden jön valami glazúr − és egy srácnak többnyire oda jön, arra taknyol el futás, foci közben − nem létezik olyan leukoplaszt, ami pár perc után le ne válna, hiszen az a térd folyvást mozog, mert hát pár perccel a betonfölnyalás után ismét futás van, foci van: − No most mondd, a Scholl nem válna le? ! Mire megbizonyosodhatott volna erről, már nem futott, nem focizott, de! Megvénült! Lábfájóssá lett! És hát mivel a Scholl nem csak és már nem elsősorban leukoplasztot gyárt, hanem mindenféle lábápolókat, sőt: zseniális cipőket − Polgár buzgó márkahívő lett. Már ameddig futotta a hívőségre: most már drága neki az az isteni csuka, papucs − marad a kínai piac.

Apu valódi Gillette-re és borotválkozás után valódi arckrémre vágyott: − Musgo… – sóhajtott olykor. Hogy miért pont ezt az beretvakrémet kedvelte anno, amikor még létezett a székesfővárosi drogériákban, megannyi társával együtt, azt Polgár sosem tudta meg. A zsilettet meg végleg nem értette, számára az a borotvapenge szinonimája volt, még hogy világmárka? A Terv-penge, az márka, de mi az, hogy Gillette? Ő még aránylag korán megkapta a választ, a tanti küldött neki még Wilkinsont is, de már borotválkozás utáni krémet nem, olyat nem ismert, vagy nem akart ismerni: smucig volt a drága tanti, kurvára smucig. Apu a Musgo föltámadását nem élte meg. A legendás kence mellé jöttek ezerek: krém ilyen bőrre, krém olyan bőrre, kisebb doboz, nagyobb tubus – Polgár leszarja mind. Gentleman ugyebár nem krémezi magát, akinek meg szakálla van, pláne nem. És a legkisebb falusi szatócsüzletben is van Gillette, két-, három-, öt(fél)pengés, meg Fusion, meg ki tudja, mi minden űrszerszám: Polgár ebben a föltámadásban sem érdekelt immár.

Akadt itt kérem Negro, ezer éve − eltűnt, ahogy Polgár tudja: valami licence-hiány okán. A gyógycukor visszatért, Polgár szerint: minek? Utálta mindig az ízét, de reklámosként becsülte a jól kitalált és bevezetett nevét, szlogenjét (A torok kéményseprője) vagyis a „brand”-et. Hiányolta viszont, mert kedvelte az Odol termékeket: fogkrémet, szájvizet még az ő gyerek- és kamasz korában bőven lehetett kapni, azután meg egyáltalán. Polgár úgy hallotta, ez is valami márkavita volt: az eredeti Odolosok leállítatták a magyar Odolosokat, hogy aztán később, 1990 után az eredeti Odolosok visszatérhessenek és itt is maradjanak. De korábbi szintjükön többé nem fungáltak: jött naponta ezer új fogkrém, az egyik fényesít, a másik gyógyítja az ínyt, a harmadik szuvasodást gátol, a negyedikben fluor van bőségesen, az ötödik meg fehérít. Polgár hálát ad a sorsnak, hogy immár protézise van: azt este belerakja az obligát vizespohárba, oszt annyi. Kurvára nem tudja, hogyan nyomna egy fogkefére öt-hat féle krémet.

Hasonló okok miatt szerencsére szarhat a többbank-rendszerre is. Minthogy pénze nincs, nem kényszerül mindenféle hasonlítgatásokra, összevetésekre: hol jobb a betéti kamat (sosem is értette); hol kaphat neki megfelelő hitelt (sehol, nem tudná visszafizetni); milyen a bank bonitása (ez olyan Jókai-s), külföldi-e vagy magyar (tulajdonképpen mindegyik külföldi); kik, miként verik át egyoldalú szerződésmódosításokkal (semmilyen szerződése sincs egyikkel sem). Persze ez az egész ugyancsak egy nagy büdös föltámadás: volt itt kérem bank, tán több is, mint most, de mindenesetre mások. Na hja, a Lloyd! A biztosító is, a bank is. Ahogy Polgár magát ismeri, tuti, hogy ehhez pártolt volna, hiszen azt minden kiskölyök kiolvashatta a különböző kalandos regényekből, hogy a hajókat mindig a Lloydnál biztosítják, évszázadok óta. Egy ilyen, gyerekkorban megismert imago hosszan hat, de hát éppen a Lloyd volt az, amelyiket nem választhatta Polgár, merthogy a Lloyd szart idejönni, vagy tán meg is szűnt már? Polgár az egybank-rendszerben nőtt fel, az OTP volt élet-halál ura, kikerülhetetlen: pénzelhelyezés: (tartós betét, 5 %-os kamatra! ); lakásépítés és forgalmazás (akinek OTP-lakásra tellett…);valutautaló (háromévenként hetven dollár); pénzváltó (kinek-minek? Épelméjű magyar féltve-félve rejtegette hangyányi valutáját, külföldi meg sokkal többet kapott a suskájáért a mindenhol fölbukkanó cséndzsmani-soktól); autó (évtizedenként, esetleg, Skoda 105L = 105 000.-). Egy idő után lett a Takarékszövetkezetek − pötty az OTP-elefánt seggén. A monopólium mintha máig tartana: Polgár úgy tudja, az OTP még most is a legnagyobb lakossági pénzintézet, amelyik olyan, mint a Bourbonok voltak: mindent elfelejt és semmit sem tanul. Az alkalmazottak sprődek, maga a cég olykor még mindig mintha feudális latifundium lenne. Persze ez igazságtalanság, tudja ám Polgár jól; lett változás a föltámadásban: a bankfőnök az ország leggazdagabb kegyura, hol volt tőle pl. Tisza elvtárs?[1]

[1]Újabban születetteknek: az OTP egyik, rendszerváltozás előtti vezetője. Az önző P.Gy. jó emlékezetében őrzi: valamiben, valamikor segített neki T. Mi volt a keresztneve? elvtárs? Mit segített? Na, ezekre viszont Polgár nem emlékszik, a hálátlan disznaja.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!