A hetvenes évek közepén a Váci utcai Csók galériában megjelent egy fotel. Egyszer csak ott volt – mondaná Mándy Iván.

A hetvenes évek közepén a Váci utcai Csók galériában megjelent egy fotel. Egyszer csak ott volt – mondaná Mándy Iván. Akkoriban Polgár Gyula sűrűn járt arrafelé, többnyire sietősen, céllal, nem holmi lusta sétálási okból – ekkor megtorpant. Dermedten nézte a kirakatüvegen át a csodát, aztán bement, sorba állt, merthogy a csodafotel előtt többen várták, hogy beülhessenek, mintegy kipróbálni azt a remeket. Szögletes volt, fekete bőrből és krómozott csövekből volt, gyönyörű volt, és valami földön kívüli dimenziójú volt: beleülni – mágia, misztikum. És az ára horribilis volt. Polgárnak akkoriban futott a szekere, de ez a fotel nem csak önmagában, de relatíve is meghaladta pénzügyi erejét: az árából − kis túlzással − egy szobát kompletten be lehetett volna rendezni. Egy nap eltűnt a cucc, Polgár maga alá esett, kellett neki ez a mindennapos gyönyörűség, még így, kirakaton át is. Megfordult, átbattyogott az idegen nyelvű könyvesbolthoz és azt hitte, helyben összeszarja magát. A kirakat közepén nagy album, a borító fotóján az imént látott fotel. Polgár néhány másodpercig valami bűvészmutatványt sejdített, aztán bement az üzletbe, elkérte a kötetet: a fotelt, mármint az eredetit, az őst Le Corbusier tervezte-készítette, még 1929-ben. A Csókbeli: másolat, megkésett utánérzés, koppintás ötven év után megérkezett a tolvajtermék: – Hiába, ez itt Mucsa – állapította meg, sokadjára, Polgár Gyula.

Amikor 1957-ben, az egész nyári szünetben ismét Pesthidegkúton nyaralt (nem sokkal a tüdőszanatóriumai hónapok után, kvázirehabilitációként is), a sűrűn változó gyerekcsapatok egyikében fölbukkant az a vele egykorú, nem is kicsit kövér fiú, aki nyilván a termetére vonatkozó csúfolódásokat megelőzendő, megpróbálta lekenyerezni a többi gyereket. Pontosabban legumizni. Néhány keskeny papírtasakot vett elő, zöldeket, kibontotta, belül ezüstpapír, az valami fehéres-sárgás izét rejtett: rágógumit. A tízesztendős Polgár eladdig hallott ilyesmiről, és ostoba fölényességében azt hitte, tudja miről van szó: ott van minden cukorkaboltban, hosszú pohárban még hosszabb fekete, vékony pálcikaszerűségek, rücskös a felületük, kemények, gumiszerűen hajlékonyak és hosszan kell rágni őket, hogy le lehessen nyelni. Most meg mit hall? Ez a kis fehér lapocska a rágógumi! A Dagadék háromfelé tép egyet, így jut mindannyiuknak, figyelmeztetéssel együtt: − Nehogy lenyeljétek, pöcsösök! Polgár, akár a többiek, úgy tesz, mintha régi ismerősére bukkant volna: képe flegma, bár minden oka meglenne a grimaszra: ez az izé csípősen mentolos, ragad mocskosul a szájpadlására, érzékeny garatjára, pocsék fogai közé − csak ki ne rántsa azt a sok plombát! Amint nem figyeltek rá − lenyelte. Hogy mért nem köpte ki? Eszébe se jutott. Az ukáz úgy szólt, hogy ne nyelje le. A kivezető út tehát a lenyelés. Egy-két évvel később már megjelentek amcsi filmek, amelyeken sűrűn rágták a gumit − a korabeli, nevelő célzatú kommentárok szerint: kérődztek a jampik, vulgo: az amerikai burzsoá kölykök. Politikát vittek ebbe is, az itthon megkésve fölfedezett kis hülyeségbe, majd jöttek az egészségügyi óvások: sok bennük a cukor, ez, meg a rágás tönkreteszi a fogakat. A hülyeség későn, évtizedekkel később foszlott.

Focimeccset nézett Polgár Gyula, olasz-magyart a televízióban, és a pályát föliratok szegélyezték. De végig ám! Nem úgy mint akkortájt itt, a Népstadionban, ahol egy-két totózásra biztató tábla szerénykedett a futópálya szélén. Abban az olasz (tán római? milánói?) sportpályán szünet nélkül sorakoztak egymás mellett a reklámföliratok, köztük: Campari. Polgár akkortájt már ivott rendesen, e a szó mégsem jelentett neki semmit, de felkeltette érdeklődését és igencsak meglepődött, midőn kiderítette: ez egy ital. Olasz vermut. Nono. Olasz vermut a Martini meg a Cinzano − merthogy azokat ő ismerte, sőt kóstolta. Nem hagyta nyugodni a dolog, utánanézett és íme: aperitif, gyomorkeserű, egy sajátos fajta és már az 1900-as évek elején gyártották. Ő a hetvenesek végén, tehát ötven-hatvan esztendőnyi spättel kóstolta először, aztán másodszor, aztán sokadszor; itta jégkockával, itta narancslével, itta szódával (ez utóbbiból legjobban a gyárilag készített, két decis üvegcsébe töltöttet kedvelte leginkább); jó darabig kedvelte, de aztán észrevette, hogy (valószínűleg az italban oldott sok gyógyfű miatt) kavarog a gyomra a piros létől, meg hirtelen ragacsos, nőies lett az egész – föladta, abbahagyta, és nem rejtett fitymálással tekintett a még nála is később ébredőkre, a Camparit még nála is később megismerőkre-megkóstolókra.

−Apuskám, ez egy enesuprinc! − Hogy mi? − Mondom: egy enesuprinc! A Sallai és a Balzac sarkán parkolt a piros kocsi, hatvannégy-hatvanöt a dátum? Polgár erről a járgányról addig nem hallott, normális neve NSU Prinz volt, egy, már az ötvenes évek közepén gyártott típus – istenkém, ez is késett vagy annyit. Tetszett nekik. Nem mintha más kocsi nem tetszett volna, de hát ez új volt számukra, tizenéves kamaszoknak, kocsibuzi mind, nemhogy saját autó, de szülői kocsi minden reménye nélkül: csóró volt Polgár, csóró mind a kiskamasz és a családjuk. Még hogy autó? Maszek autó? Nekik? Pláne egy NSU Prinz? Úgy másfél évtizeddel később némelyiküknek mégis jutott egy NSU Prinz. Azaz egy NSU Prinz-replika. Egy másolat. Egy szemét hamisítvány. Zaporozsecnek hívták. A városi legenda szerint szovjet tankok indító motorja hajtotta – erről a meséről (ugyancsak megkésve) igazolódott, hogy mese. Mindazonáltal a Zápor Jóska úgy volt szar, ahogy volt.

Elvis azért nem késett ennyit. Pontosabban: híre már ötvenöt táján beszivárgott valamiként, természetesen illő kommentárokkal: valami őrült, rángatózó, obszcén huligán. A zene ötvenhat körül lett úgy, ahogy ismert: ekkor nem zavarták a Luxit. A disszidensek első ajándékul ötvenhétben kislemezeket küldtek, némelyiket nem kobozták el a vámnál és a megmaradtakat a szó szoros értelmében rojtosra hallgatták: a büszke korongtulajokat kézről kézre adták, járták a várost, hakniztak mindenféle bulikban, frenetikus sikerrel. A lemezes Ceglédi a Rákóczi úton nem győzte a röntgenfilm alapanyagra nyomni a rockot. A „fíling” már többet csúszott, a séró jött át először, aztán a hangzás, a rock a hazai zenekaroknál – ez már szinte zenetörténeti újkor.

Elvist politikailag károsnak bélyegezték illetékesek (dekadens, erkölcstelen, stb.), de erősen fékezték a tulajdonképpen „nekik dolgozó” zenét is, a ritka hülye kifejezéssel itthon polbeatnak nevezett stílust. Hiába énekelt Bob Dylan, Pete Seeger, Joan Baez a háború, mint olyan borzalmairól, a polgárjogi mozgalmakról, a vietnami szörnyűségekről, az amerikai átlagpolgár bornírtságairól; hiába dalolták mind, hogy We Shall Overcome – itthon nyomuk se, nemhogy lemezen, de rádióban is csak szökőévenként egyszer. Mégis beérkeztek, és nem csak késéssel, de eltévedve is: némelyikük a szélsőbalos magyar lázadók ikonja lett, zenéjük hivatkozási alap: lám-lám, a jól eleresztett, „szabad”, „boldog” amerikaiak, tehát a mocskos kapitalisták maguk is utálják önmaguk életformáját, amit ez az elkényelmesedett magyar nép olyannyira irigyel – jöjjön hát Mao.

Sztálin generalisszimusz trolibuszokat ajándékozott a magyar, precízen: a budapesti népnek. Történt mindez a vezér hetvenedik születésnapja alkalmából, és mit tesz Isten meg a párt: a járművek a hetvenes számot kapták a közlekedési keresztségben. És mondá Isten − képviseletében a jó pesti nép −, hogy ez jó. Csendes volt, fürge, aránylag tágas, hurrá. Tényleg apróság: ez is megkésett. Sőt: még hozzánk képest is megkésett. Merthogy troli, mégpedig magyar gyártmányú troli járt már a magyar királyi fővárosban 1933-ban, az ám! Aztán kábé mindenki elfeledkezett róla. Nem tetszett a korabeli utazóknak? A háború mosta ki emlékét, vagy a sztálini jármű jó „promotálása”? Tudja a fene, Polgár Gyula tuti, hogy nem. Ő csak szerette-szereti a trolit és elhűlve hallja, hogy némely vadbarom éppen ezt a tömegközlekedési eszközt, annak hálózatát számolná föl. Nem a zajos, lerobbant villamost, nem a zajos, büdös, lerobbant buszt, nem. Ezeknek Mohács kell, trolivész, a kurva anyjukat!

A késések jelentős részét ideológiára alapozták – lásd fentebb. Gyártottak ilyet ezerszám, mindenre. Elfújta a szél! Könyv és film. Jószerint csak az idősebbek ismerték, még a háború előttről, amúgy senki nem olvasta, senki nem látta, mégis mindenki tudott róla. És természetesen ez a mindenki szívesen olvasta, látta volna − nono, elvtársak! Ez a kultúrszemét a rabszolgatartó gazembereket magasztalja; a szerencsétlen, elnyomott, páriasorban tartott, megalázott négereket hamisan, mert elégedettnek, helyzetükkel kibékültnek, már-már boldognak ábrázolja − pfuj! Az újvidéki Fórum kiadó százezer számra nyomtatta ezt a (valljuk be: nem éppen irodalmi, művészeti csúcsokat ostromló) regényt, mint ahogy sok más, hasonlóan megideologizált, ezért tiltott opust: Cronint, May Károlyt, stb. A tiszta szesz, a farmernadrág, a Vegeta már-már üzleti méretű átcsempészése szinte mosolygós elnézést keltett a határhatóságoknál, ám ha ezen könyvek valamelyikére bukkantak – hajaj: még letartóztatások is estek, mondjuk Zilahy Lajos nem is kissé lektűr ízű művei kapcsán. Clark Gable-ék 1939-ben kerültek vászonra, ötven év után jutottak el hozzánk − létezik-e a késleltetésnél, a tiltott gyümölcs zárolásánál nagyobb reklám? Tömegek nézték, és mert a tömegek fele is tömeg, hát tömegek ábrándultak ki belőle: a fél évszázad nem használt, a mozi ásatag volt, a könyv meg unalmas, hosszú, túlírt, stílusában passzé.

Polgár emlékszik Maugham, Kipling regényekre-novellákra, amelyekben a gyarmati tisztek, tisztviselők, ültetvényesek rendre gint ittak vízzel. Vagy vizes gint. Vagy éppenséggel ginvizet. Elfogadta e szavakat, mi több, ki is próbálta az ilyen piákat − szarok voltak. Csak évtizedekkel később kezdte szidni a fordítót, pedig hát az nem tehetett semmiről, szerencsétlen. Nem lehet magyarra fordítani ugyanis valamit, ami magyarul ismeretlen, ami magyarul nem létezik. Merthogy azok az indiaiak, burmaiak, azok a parafa kalapos, fehér egyenruhás ángliusok a gint tonicwaterrel itták. Tonicvízzel. Na már most: mi az, hogy tonic? Ki a fasz tudta úgy 1920-tól nyolcvanig ebben a szerencsétlen kis országban, hogy mi az a tonic?! Az első „világutazók” jelentései, mely jelentések a hetven dolláros időkből datálódtak, valami kesernyés, szénsavas izéről szóltak: üdítő vagy mifranc, amiben kinin van. − Kinin!? Hát beteg vagyok én, hogy kinint igyak?! − csapott az asztalra a derék magyar, aztán jégkockát dobott bele, gint öntött bőségesen, egy-két csepp citromot préselt rá és íme: megint látá, hogy jó. És csalós, mint a campariszóda! Iszod, mert könnyűnek tűnik, lazának, aztán jön a homály, még aztánabb a pokoli fejfájás – Polgár néha elmerengett: mennyire repedezne a feje, ha nem kinint szlopált volna?

Anyu varrógépe mellett, amikor még szabott is, varrt is néhány bennfentes kuncsaftnak, dossziék hevertek, bennük színes rajzok − női ruhák, kosztümök, kabátok, pantallók. A Tanti küldte, Angliából. Ezek a szó szoros értelmében divatlapok voltak, hiszen lapokon volt a divat, ugyebár. Időnként fölbukkant egy bűvös szó: Vogue, így is ejtették, vogue! Távoli istenség, a divat csúcsa: egy francia divatmagazin. A tízmillióból akadt vagy tíz, aki látta, kézbe vette, olvasta. A magyar nők magyar konfekcióban jártak, magyar anyagból készült magyar ruhákban, kosztümökben, kabátokban – hú, de piszkosul magyarok voltunk Rákos Mátyás korában! Ez a Divatnak nevezték el a késve, nagyon-nagyon késve elindult magyar divatlapot – kevés sikeresebb újság volt akkoriban. Papírhiányra hivatkozva soha nem nyomtak belőle eleget, bár lehet, hogy ez nem ürügy volt, hanem tény: egy hiánygazdaságban a papír is lehet hiány, naná. Tele volt képekkel, barna képekkel! Polgár nem tudja, hogy ezt valami tipográfiai zsenialitás, vagy mondjuk a kényszer, például a fekete festék hiánya okozta – mindenesetre zseniális húzásnak bizonyult. Zseniális volt, mert más volt. Nem fekete-fehér, hanem barna-fehér. A sikerhez olykor ennyi is elég. Anyu előfizetett rá, és a kiskamasz Polgár titokban végiglapozta mindet. A titkolózás oka kettős: 1/ férfiember nem foglalkozik ilyen hülyeségekkel; 2/ férfiember igenis foglalkozik ilyesmivel, mert hátha fölbukkan egy fehérneműs vagy fürdőruhás nő fotója. És akkor…

Pin up-girl–öket bőséggel ragasztottak barakkjaik, sátoraik, tankjaik, hajókajütjeik falára a derék G. I. Joe-k, távol a hazától, a második világháborúban. E hiányos öltözetű hölgyeknek még a híre is évtizedekig késett, akkor viszont robbant ám! Tetszik emlékezni: kártyanaptár?! A hetvenes évek közepén a legtávolabbi téesz-melléküzemág is egy nett fürdőruhás csinibabával reklámozta mondjuk boronavasát kártyanaptárak tízezrein. A szép lányok, a fotósok, az idejében megfelelő gépet vásároló nyomdák nem boronáltak: arattak. A modellek, istenkém, a modellek! Meglehet, éppen az említett melléküzemág vezetőjének unokahúga, a falu legszebbje: lába x, melle lóg, nagyon lóg. A fotósok? Föl valami alapoptikát egy Zorkijra, azt’ aggyá’ neki: a fény esik, ahogy puffan; a reklámfőnök amúgy bombázó kedvesének hasa meggyűrődik, makulátlan bőre foltos − retus? Photoshop? Na ne má’, jó lesz ez falura!

Pedig hát lett volna példa, másolni való. Éhes kanok − életkortól függetlenül − fülledten regéltek valami Pléhboj nevű újságról, ami: − Öregem, tele van kurva klassz meztelen spinékkel, egy beszarás, bazmeg! És amikor az ilyen szövegek elhangzottak, már tíz-húsz év eltelt azóta, hogy a plasztikázatlanul, retusálatlanul is csodatestű Marylin Monroe 1953 decemberében végignyúlt azon a vérvörös drapérián −

- ójézusmáriaszentjózsefatyaúristenkém…!

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!