Iskolákból kikerülvén továbbra is író- és irodaszerek között élt, merthogy íróasztalos ember lett és maradt. Lett neki például dátumbélyegzője.

Polgár Gyulának volt hobbija, szenvedélye ezer és egy, rövidebb-hosszabb idő után föladott kb. ezret, maradt az olvasás, zenehallgatás, ilyesmik, köztük a tulajdonképpen szégyellt, többé-kevésbé titkolt, mert gyerekesnek vélt őrülete: az író- és irodaszerek.

Legelsőbben egy szagra-illatra emlékezik, a Csanády utcai apró Ápiszéra. Szagot leírni lehetetlen. Egy ilyen boltét pláne. A ceruzák fájának, grafitjának ódőrje keveredett a radírgumikéval, a papírokéval, a füzetekével, a vízfestékekével, a zsírkrétákéval, a tintákéval – sorolhatatlan. Sorolhatatlan és csodálatos. Máig az orrában, agya megfelelő lebenyében őrzi.

A milliméterpapír zöld rácsozata. Valamire használták az iskolákban, nyilván, de hogy mire? Mintha pauszpapírt terített volna rá és úgy rajzolt valami mértani alakzatot? A pauszt egyébéként nem boltban vette, pontosabban nem ő vette: Anyunak kellett a munkájához, a nylonkendő festéshez, sok-sok négyzetméternyi. Annak még a hangja is sajátos volt, összetéveszthetetlen.

Volt vonalas füzete, meg kockás, amit hivatalosan négyzetrácsosnak neveztek – ötven fillér darabja. A segédvonalasért már hetvenet is elkértek azt első-másodikban kellett használni a „lelógó” betűkhöz, g-hez, ipszilonhoz, stb.; aztán ötödiktől az oroszhoz, azaz a cirill betűkhöz − ez egy forint tízbe kóstált.

A kedvence a kettő hetvenes, spirálos volt. Kockás meg vonalas szintén, de ezt az iskolákban tiltották, hiszen ha a nebuló kitépett egy lapot, nem maradt nyoma, és hát nyilván azért távolította el azt az oldalt, mert oda valami éktelen baromságot írt valaki: vagy a diák, vagy az erre reagáló tanár. Már felnőttként egyszer több tucatnyit vett, évekig azokba írogatott ezt-azt – elfogytak, eltűntek.

Hasonló sorsra jutottak a keményfedelű irkák, csak éppen angróban. Voltak nagyobbak, meg kisebbek, B-valahányasok – a nagybani eltűnés fordítása: ma már ezeket sem gyártják. Nem látott mostanában papírból készült mérőszalagot sem, amiből pedig minden diák nagyfogyasztó volt: az a kb. két és fél centi széles, méteres csík könnyen szakadt, pláne ha összegöngyölítve hozzávágta valaki a két padsorral odébb ülő ellensége fejéhez, óra alatt, míg a tanár sűrű krétaporral felhőzve (a kréta is Ápisz-árú!) valami kiismerhetetlen egyenletet rótt a kezdetben fekete, későbbi korokban zöld, de mindig mocskos táblára.

Tollszárat használtak, belé tollszem, azt tintába mártogatták, a zöldre mázolt padokon középen nyílás, abban oda passzoló kis üvegtégely: boldogabb időkben a pedellus tanítás után föltöltötte valamennyit. A boltban volt tollszár piros, zöld, vékony, vastagabb; volt tinta piros, zöld, kék, fekete − diák csak kéket használhatott. Ceruzából pedig csak 2B-set. Miért pont azt? Megfejthetetlen.

A demokrácia jegyében a rajzórákra csak hatdarabos színes ceruza készletet lehetett bevinni, pedig úgy ezerkilencszázhatvan táján föltűntek a tizenkettő-huszonnégy irónos dobozok is, de hogy vette volna ki magát, ha kiderül: akad szülő, akinek ilyenre is futja − maradt tehát a hatos kiszerelés.

Ócska radírjuk folyvást kettétört, morzsált; csodájára jártak egy-egy Cseszkóból magánimportált elefántos radírnak, pláne, ha az még appart kis tokban bújt meg.

A mártogatós után érkezett a töltőtoll, csak és kizárólag töltőtoll, hiába pacázott és mocskolt, golyóstoll? Tilos. Erre magyarázat? Nincs. Csurgatták a nyálukat a kirakatban bámulva a golyós micsodákat, és kemény kereskedésbe kezdtek egymással, ha valaki fölvillantott egy külföldi csodát, egy négyszínű golyóst! Négy bél van benne, öregem! Négy! Egyszerre! Hát ilyen nincs is!

Már gimnazista volt, amikor a golyóstilalom feloldatott, majd jött a Pax-korszak:

a Parker elébb kínai, majd magyar koppintása. Meg a filctollak! Kezdetben csak kék, vastagon fogó, folyós, akár a töltő, azzal az előnnyel, hogy ennek festékét még nehezebb volt lepucolni az ujjakról, mint a tintát. Hát még ha indigót is használtak ugyanakkor! Lilává-kékké változott a szülők féltve óvott pipereszappana, majd a srácok arca a pofonoktól e tettük okán: VIM-el, súrolókefével dörzsölte Anyu Polgár Gyula kezeit − kettős üvöltés, Anyu a méregtől, Polgár a fájdalomtól.

Iskolákból kikerülvén továbbra is író- és irodaszerek között élt, merthogy íróasztalos ember lett és maradt. Lett neki például dátumbélyegzője. Hihetetlen, de ha akár egy kézírásos fecnire rányomtak egy ilyen, filléres, bárhol kapható szerkentyűből semmi mást, csak egy

dátumot, az a fecni mintegy átlényegült, okmánnyá, dokumentummá, hivatalos irattá lett csak azért, mert volt rajta egy lila színű csík.

Lettek neki masinái is, hivatalbúl! Iratlyukasztó! Két pöttyöt vágott az A4-es papír oldalába, így lehetett lefűzni a keskeny fémpeckes, vagy a nagy, oldalt karikás dossziékba illetve iratmappákba. Szórakozásból, vagy éppen szobatársai bosszantására bazi nagyokat csapott a szerkentyűre, az szólt mint az ágyú, ő meg, a hülye, égett mint a rejsztág: délután borogathatta bedagadt, sajgó tenyerét. Ugyanígy járt a tűzőgéppel is: eszelőseket ütött a nagy fémgombra, úgy vélvén, hogy akkor majd az a szögletes U alakú apró fém izécske akár tizenöt oldalt is összefog majd − fogott a lófaszt, tört a pöcök, repült a kütyüből a rugó, Polgár meg ment a vízcsaphoz, kézhűtésre.

Még aktív korában megélte a zseniális újdonságokat: a post-itet, a kapocskiszedő kis alkalmatosságot, a mindközönségesen bugyinak nevezett nylon dossziékat. Mi több: túlélte az egy időben forradalminak számító javítófestékeket, ami kiküszöbölte a radírozást! Kis ecsettel fehér festék az elütött szövegre, némi fújdogálás a száradáshoz és máris rá lehetett gépelni újra – jöttek a PC-k, javítófesték el a balfenéken, passzé.

Ha gigamegahipermarketekben jár, hosszan bóklászik az írószeres részlegen, a választék láttán néz, mint Manci a moziban, de mindez nem az igazi: hiányzik az az illat, az a bizonyos szag. Ezt keresve be-betért a néhány megmaradt írószerbolt egyikébe-másikába: az a szag onnan is eltűnt, az üzletek vegyeskereskedéssé váltak, plüss állatkák, förtelmes apró kerámiák, illat- és óvszerek, meg kurva vicces aranyköpések táblácskákon, autók végébe ragasztható papírcsíkokon: − Ne keresd a macskádat, itt van a kerék alatt.

Tintabuzi volt ugye Kosztolányi, minden írószerújdonságot (leginkább a pirosakat) lelkesen megvett Karinthy; precíz leltárt vezetett több száz noteszéről, több ezer ceruzájáról a mártírhalált halt rendező, Horváth Árpád. Így hát Polgár Gyula mára – kiokosodván – nem is szégyelli magát: társa e hobbiban-szerelemben megannyi közéleti nagyság és „névtelen” privát – egész jó brancs.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!