Amikor pár éve Polgár Gyula először látta meg a Google Earth-t, elébb helyre rakta leesett állát, majd fölmordult: – De hiszen ilyesmim nekem már ezer éve volt!

Kevés reménnyel ugyan, de föltúrta a lakást, és lám, csoda: az egyik fiók mélyén, megannyi költözést túlélve, ott lapult a Térkép. Kifakulva, sárgásra színeződve, porosan-rongyosan, hiányosan, de ott volt. Budapest belvárosának térhatású térképe, úgy a hatvanas évek elejéről-közepéről. Hazai ötlet volt? Koppintás? Már akkor sem kideríthető, de tény: nagy geg. A város utcáit, pontosabban épületeit fölrajzolták térképszerűen, mintha fentről nézte volna valaki az egészet: neves épületek és névtelen bérházak; terek, szobrok – csuda. Polgár legott többet is vett, külföldi ismerőseinek küldte szét, büszkélkedett akkor még szeretett városával.

Természetesen az ismerős helyeket kereste először, a Kresz még rajta volt, a Bulcsú is, naná;Budából sok hiányzott, részben a szerkesztés, részben az idő okán: valamikor, valaki egy háromtenyérnyi darabot letépett számos Dunán túli kerületből.

Az OTI megmaradt, a Mező Imre úton; a rajzon a nevezetes torony, amit pár évvel később, állítólag statikai okokból, lebontottak, mondván: életveszélyes. Ezt sokan akkor sem hitték, ma meg a városvédők tuti nem engednék. Polgár az épület pincéjében járt gyakran, itt készítették a lúdtalpbetétjét, évente újat: máig érzi lábfejein a meleg gipszpólyát, ahogy lassan lehűl, megdermed, mintájául szolgálván a bőrrel borított, fényesacél, cipőbe helyezendő gyógyászati segédeszköznek. Sokkal később az emeleteken is akadt valami dolga, társadalombiztosítási papírok vagy ilyesmik – elképesztő tömeg, fülledtség, veszekedés: Polgár otthagyta, egy ügyvédre bízta az ügyintézést, inkább fizetett, semhogy bedilizzen.

Amarra a Szépművészeti meg a Műcsarnok. Előbbibe sűrűn, utóbbiba alkalmanként járt, merthogy másként nem is lehetett, hiszen itt alkalmi kiállítások voltak, többnyire ifjabb-idősebb magyar képzőművészek alkotásaiból és Polgár akkor még offé volt kortársaiból, legyenek festők, szobrászok, írók, filmrendezők. Az épületeket, a környéket, a teret, a királyszobrokat sosem szerette, álhistorikus díszletnek, turistalátványosságnak vélte. Mára kissé megszelídült: meglehet, giccs az egész, de hát város-szimbólumnak azóta se, több mint száz éve nem építettek szebbet-jobbat. Hacsak nem a mucsai-soroksári zöldalma-tortát, amit Nemzeti Színháznak mernek nevezni.

A térképen még ott a Duna Szálló, amelyet belülről sosem látott, ám a kerthelyiség! A híres-neves Duna-kert (a kötőjel fontos: az intézmény nem tévesztendő össze a Dunapark kávéházzal, a Szent István parkban). Zenés-táncos hely akkortájt még volt Pesten-Budán számos, mindegyiknek saját(os) hangulata, remek zenészekkel, itt például Beamter Bubi xilofonozott, és rengeteg volt a facér lány! Polgár szokott szerepét hozta: iszogatott, míg barátai - N. Peti, Sz. Tibi, Sz. Laci, Sz. Jóska, meg a többiek - csajoztak, időnként megbízva Polgárt: kérje vissza új táncpartnerétől a kiszemelt bigét. A szálló helyén ma szálló, első neve Intercontinental volt valaha, szerfölött korszerűnek, szépnek minősített épület – Polgár irtózott a hátsó frontjától: az Apáczai Csere János utcai homlokzat mint egy irdatlan börtönfal, a fegyházérzetet csak erősítette az iromba kapu, amelyen teherautók jártak ki-be, vélhetően logisztikai céllal. A környéket gyakran lezárták: konferenciáik idején (feledve-feladva a Gellért szállót) itt laktak és tárgyaltak a KGST, a Varsói Szerződés vezetői; a városi legenda golyóbiztos ablaküvegekről, titkos tárgyalószobákról regélt.

Ha már szálló, ha már csajozás: a térképről hiányzik a Rózsadombnak az a része, ahol a Hotel Ifjúság nőtt ki a földből. Itt hédereltek a Béketáborból érkező szerencsésebb/szerencsétlenebb ifjúsági turista csoportok. Szerencsések, mert a pechesebbeknek lepusztult diákszállók jutottak; szerencsétlenebbek, mert ez a szladi jószerint börtön volt. Elegáns börtön, de mégiscsak az. Az épület előtti, akkor még csak turistabuszokkal megrakott téren esténként kiéhezett, kóbor magyar ifjak gyülekeztek, cseh, bolgár, vagy éppen román, keletnémet húsokra vágyva (fene a gusztusukat) – hiába. Az ide telepített lányokat-fiúkat elképesztő házirend védte-alázta: kilenc után a kapun se be, se ki. A hatalmas üvegfelületeken át jól látszódott, amint az estére táncteremmé alakított kajáldában kamasz-spinék lassúztak – egymással; mások kézjelekkel kommunikáltak a téren nyálukat csurgató magyar srácokkal. O tempora, o szocialista mores!

Valahogy megmaradt a csudatérképnek az óbudai amfiteátrumot rajzoló darabja. E romokat aránylag későn fedezte föl Polgár, nem úgy mint a másik kavicshalmazt, az aquincumit. Oda általánosban, gimnáziumban szinte minden évben elvitték őket, tanulmány kirándulás!, önmagában remek, hiszen lógás, de hát annyiszor ugyanaz, mitagadás, unalmas. Olykor tanári engedéllyel számháborúzni kezdtek az ókövek között, azaz kezdtek volna, de perceken belül megjelent az obligát csősz, aki még a tanárnál is erősebb hatalomnak bizonyult: úgy kivágta őket, mint a macskát szarni. Az óbudait először filmen látta tulajdonképpen, a Hannibál tanár úrban, a zseniális Szabó Ernővel – később dolgozott errefelé, de úgy emlékszik, soha nem tette lábát a térbe.

Ó igen, a Lánchíd budai hídfője is ott van, berajzolva a virágokból formált vörös csillag, de a későbbi szobornak még nyoma sincs. A nulla kilométert jelző szobornak, Borsos Miklós művének, amely akkor is, ma is, folyamatosan botránykő: ostoba emberek hülye prüdériája okán. Polgár sokáig nem értette, mi ez a zűr, amikor meg elmagyarázták neki, tovább értetlenkedett. Ő ugyanis AZT rombusz alakúnak vélte, közepén vonal, széleiről sugárszerűen szétágazó csíkok, ahogy AZT minden jobb férfiklotyó falára fölkarcolták, -festették, -rajzolták, szerte az országban. Ovális? Ma már könnyen pofázik akár egy tizen aluli ifjonc is, miszerint naná, hogy AZ ovális, mindenesetre ahhoz AZ inkább hasonlít, mint holmi rombuszhoz. Igen, könnyű nekik, mert a bárhol, bármikor, bárkinek elérhető nudifotókon, -videókon AZ ma már eredeti naturájában látható – rejtőztető, hm, bozontok nélkül. Borsos nagyot alkotott: igazat és szépet. Lehet, hogy ez valóban AZ, igen, és akkor mi van? Hiszen AZ – mindeneknek szent kiindulópontja, életeké is, utaké is, kilométereké is: mirákulum.

Mai lakhelyét hiába keresi Polgár Gyula: lakótelepeket nem mutat a mappa.

Na ja, ebben is különb, mint a Google Earth.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!