Sej, daliás, bár rövid idők, amikor még nagy ember volt! Amikor piszkosul jól keresett! Amikor házat építtetett, ő meg a neje! (Oké, főleg a neje.) És ott csudahaverjai lettek!

– Na, szomszéd, ehhez mit szól?

Polgár Gyula nem tudott mit szólni. Ehhez nem. Ez az EHHEZ – nem lehet elegánsan körülírni – nyomorék-kocsi. Tolószék. Igen ám, csak éppen nem tolásra készült, de és sőt: főleg kocsi. A szabvány (de borzasztó itt ez a kifejezés) tolószékhez csak annyiban hasonlít, hogy kerekei vannak. Egyébiránt egy technikai csoda. Akkumulátor hajtja a csupa króm, csupa metál masinát, amelynek ülése, lábtartója ezer formációba állítható, a szék valódi bőrrel borított, a kocsin irány-, helyzetjelző lámpák, sebességváltó, kormányrúd, kihúzható cabriotető Terus néni fölé – egy gyógyászati-ipari műremek.

– Na, mit szól?!

Polgár körbejárta a szerkentyűt, sétáltatandó kutyáját kikötötte odébb a villanyoszlophoz, ezzel is jelezve, hogy az eb most nem lényeges, most EZ a lényeges: Terus néni és a csodagép. Okosakat bólogatott, hümmögött elismerően, de nem tudott mit szólni.

– Na, mit szól?

Polgár Gyula megtudta, a jármű német gyártmány, némi svájci beütéssel, vámmal együtt cakk-pakk volt vagy egy félmilka – és ez a hetvenes évek közepe, kb.

– Na, mit szól?

Egy egész család várta már válaszát, kint mindenki az úton, Terus néni, meg a férje, Sárközi úr, és mind a három fiúk, a menyek, az unokák, vagy húszan. Sárköziék roma család, a papa kőműves volt, a három gyerek különböző szakiparos, építési "gebineket" gründoltak; szakértelmüknek, tisztességüknek, pontosságuknak hamar híre ment, nem győzték vállalni a megrendeléseket. Igen jól kerestek, de tudták a putrik életét is – Sárközi úr maga is onnét jött, e Pest környéki falu-kisváros legsötétebb pérójából.

– Na, mit szól?

Sárköziék lehettek volna már akkor is a mintaromák. Vajha mindegyikük ilyen volna – sóhajtott láttukon kényelmes szociológus, gondokat elkenni vágyó civil. Ám Sárköziék nem szerették ezt az ilyenezést. Terus néni meg is mondta: ő ugyan nem tagadja, hogy cigány, de nem is tartja túl nagy örömnek. Nem akart minta lenni, mert nem akart semmiféle feltűnést. Házuk, meg a gyerekeké tán nem túl ízléses „magyar” szemmel , sok a csicsa szerintük, de ők is elismerik: praktikus és kényelmes – nem egy majdani Győzike-őrület. Aranyat, feltűnőt, Polgár Gyula nem látott egyikükön sem, még a legkisebb unoka keresztelőjekor sem, pedig az nagy buli volt – bár Sárközi úr erre is legyintett: – Ugyan, szomszéd, mi ez a Futóék múltkori eljegyzési ebédjéhez képest. Polgár Gyula el sem tudta képzelni az ebédet.

– Na, mit szól?

Sárközi úrral, meg Terus nénivel – akinek a cukor vágta le a lábát, ezért a csodatológép – Polgár mindent megtárgyalt, ha erre járt. Természetes bölcsességű volt mindkét ember, legyen szó politikáról vagy termésről, a gyereknevelésről illetve gépkocsikról, építkezésről. Csak a cigánykérdésről nem szerettek beszélni. Egyszer Sárközi úr kifejtette: ő egy kicsit szégyelli, hogy milyen jól megy neki. Tudja, persze, hogy tudja, tisztességes munkával jutott idáig, de mégis. A népe többsége irigyli őt, zsigerből, s ezt éreztetik is vele. Miközben újra és újra kérdezte Polgárt, mit szól a masinához, szeméből, arcvonásairól kiolvasható volt a megereszkedett kétely: na már megint kinek a csőrét fogja csípni-basztatni Terus néni, szegény Terus néni masinája. Amikor az első teherautót megvásárolta, a sok-sok bérletnél jobb üzletnek vélvén (úgy is lett) – leköpték, trágyával megdobálták az IFÁt. Ott, a pérónál. Amikor ezt a házát felhúzta, döglött macskákat, ürüléket dobáltak át a kerítésen, hetekig. A legnagyobbik srácot megverték egy éjjel, tudják kik voltak, hisz’ maguk dicsekedtek vele, széles a faluban: Sárköziék nem szóltak sem rendőrnek, sem másnak.

– Na, mit szól, szomszéd?

Most már muszáj volt valamit mondani. Polgár tudja, Sárközi úr valamiféle megerősítést vár döntéséhez. A nagy értékű gyógyászati segédeszköz beszerzése már-már létfontosságú volt Terus néninek, de hát ezt hogyan magyarázza meg a többieknek. A többieknek… Az egy kicsit sok!!! Így hát Polgárt választotta, mint kívülállót?, magyart? telekszomszédot?: könnyítsen dilemmáján. Polgárnak viszont ez bonyolult volt, méghogy ő és a cigánykérdés, ha ilyen miniméretben is. Polgár, ne szépítsük, félt a felelősségtől, annak minden fajtájától, hát még az ilyen, zsigerig, emberszázezrekig hatolótól, hát bohóckodott:

– Elfogadnám, úgy éljek szomszéd úr, elfogadnám! Nem kellene gyalog sétáltatni a kutyát, láblerohadásig! Meg elcsurognék rajta a Négycsöcsösig is, vagy a Gödör felé (ezek kocsmák voltak, úgy másfél kilométernyire), aztán szondáztassanak a zsaruk!

Nevettek. Polgár, a szemét, örült, hogy ezt megúszta, aztán Sárközi úrra nézett: Sárközi úr nem nevetett. Sárközi úr nem is mosolygott, Sárközi úr szeme elpárásodott: ő, mint mindig, átlátott a makutyi dumán.

Azért egy sört megittak a csodagép örömére, a csapolt kőbányai ízére máig emlékszik Polgár, a lakótelepi becsületsüllyesztőkben ezt keresi olykor – sem kőbányai, sem íz, sem Sárközi mester.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!