Polgár valamikor zenei mindenevő volt – akaratán kívül. A kiskrapeknak vajmi csekély beleszólása lehetett abba, milyen zenét hallgat Anyu vagy Apu a rádióból, később a használtan vett zeneszekrény gramofon lemezeiről.

A két fölnőtt természetesen a zenében sem értette meg egymást, miért pont abban? Anyu operettet hallgatott meg táncdalokat,  a régi bakelitekről Zerkovácot és társait. Apu operát és szimfonikus zenét.

A másik ilyenkor kiment az egy szem szobából a konyhába.

No jó, magyar nóta nem szólt, legföljebb mikor Apu a Zümmögő kórusra várt a Szívküldiben vasárnap: olyankor betört teljes valójában az Akácos út. Népdalból viszont bőven jutott, az iskolában, tizenkét éven át énekórák, hetenként minimum egyszer!

Azt nem mondhatni, hogy Polgár botfülű lett volna és akkoriban még a memóriájára sem panaszkodhatott, de szenvedett, mindmáig szenved valami fura agybeli félrekapcsolástól: képtelen megjegyezni, hogy az az ezerszer hallott, természetesen fölismert zene tulajdonképpen micsoda.  No jó, kivétel erősíti a szabályt, az Ötödik első taktusait no meg az Újvilág szimfónia egyes nagy hömpölygéseit fölismeri; azonosítani tud néhány slágert, táncdalt, operett melódiát, de a többi sok ezerről ha megfeszül sem tudja mi az: Mozart, Schubert vagy mondjuk Kálmán Imre.

Tanult nyolc évig zongorázni – fél esztendőre rá már egy billentyűt sem talál meg. Évekig bérlete volt az Erkelbe, évadonként tíz előadás – no, a Sevillait meg a Figarót nem téveszti össze. Még. Egyelőre.

Amikor fölbukkant Elvis, nem volt oda érte: részben nyálasnak vélte (Love me tender) részben primitívnek (mindenféle rockok). De Elvist legalább fölismerte, míg mondjuk azt a szerencsétlen Jacksont, vagy a bornírt Madonnát még véletlenül sem − de ez már egy későbbi kor zenéje.

Hatvankettő táján hirtelen és nagyon kitárult a világa. Gimnázium, új társaságok, pia, csajok, bulik, felnőtt könyvtár, miegymás. A sok ÚJ-ságba szervesült egy akkortájt indult zene, amit beatnek neveztek, sokak szerint (kb.) első művelőiről, a Beatles-ről. Lefordították az első szótagot: ”ütni” – jó lesz ez zenei irányzatnak. Az egész valahogy beszivárgott: hivatalos támogatottsága nem lévén, az egy szem magyar rádió ezt sem nyomatta, maradt Luxi meg Cseke mester.

Polgár Gyula nagyjából olyan lehetett, mint Fabrizio del Dongo, a Pármai kolostor főhőse, aki tizenhét évesen ide-oda botladozik a waterlooi csatatéren, éles kamasz szeme precíz részleteket vág ki a förtelmes viadalból, de e darabokat összerakni képtelen, fogalma sincs mibe keveredett, hol van, hogy ez a csata megváltoztatja a történelmet. Polgár dettó: hallgatott mindenféle új csapatot, sok minden tetszett neki, de természetesen fingja sem volt, hogy itt megváltozik a zene, mint olyan: soha nem képzelt méretű tömegeké lesz,  és ezzel átalakul a kultúra, a történelem, cakk-pakk.

Hatvannégyben ott tolongott a Piccadilly-n! Londonban! Amikor a négy srác  megérkezett a Rollsokban a Hard Day’s Night bemutatójára. Másnap megnézte a filmet, megvette a lemezt és azóta tántoríthatatlan, kizárólagos Beatles-fan.

No ezt persze nem kell szó szerint venni, Polgár ifjan sem volt ama őrjöngő-rajongó típus, de azért a rock-beat-nevezd-bárhogy zenében számára a Beatles az, ami egy és örökkévaló. Készséggel elismeri, az azóta tömeg-világzenévé lett muzsika megannyi nagy alkotót, csodálatos számot hozott, no de hát a Beatles…

Polgár Gyula tudja, hogy ez a négy zenész nem volt egyforma kvalitás, ám így együtt egyszeri jelenség, tán némi földöntúli beavatkozásnak köszönhetően. Tudja, csináltak ők szart is, de az csak önmagukhoz képest volt dreck, más társulattól slágerlista-vezető lett volna, hetekig. Mondjuk műveik kilencven százaléka a topon van, míg más együtteseknél jó ha tíz. Ebbeli véleményéből nem enged, vitatkozni sem hajlandó: neki ez a meggyőződése, másnak meg más; ő azt nem kívánja meggyőzni a maga igazáról, az is hagyja őt békén.

Egy, neki magnóként eladott diktafon mikrofonját tapasztotta a rádió hangszórójára, így lett vagy másfél órányi gyűjteménye tőlük. Aztán vett lemezeket jugó, lengyel magánimportból; később, jóval később kazettái lettek, majd cédéi. Akkoriban már igencsak súlyozta az idejét, huszonnégy órába nem fér bele minden, a muzsika háttérzenévé lett és bár ambicionálta, de nem tudta követni imádottjait sem: lassan elvesztette a fonalat, gyűjteménye torzó maradt.

Majd eltűnt.

A sok válás, a költözések során elvesztek a hanghordozók, vagy a srácainak ajándékozta őket – maradt neki egy ötcédés válogatás, slussz. Be se férne abba másfélszobás panelbe, a hajdani könyv- és lemezgyűjtemény maradékait őrző polcokra.

Aztán a múlt héten átlőttek neki e-mailban egy linket. Egy csudálatos csodát.

www.beatlestube.net 

Öt-hat napig, jószerint éjjel-nappal ezt hallgatta-nézte. Örült, vidámkodott, sírt és őrjöngött egyszerre. Az első kettőt a zene okán, a második kettővel önmagát kínozta. Itt van, egyetlen gombnyomással mindaz, amit évekig gyűjtött, vagy csak gyűjtött volna; amibe időt, ideget, energiát, pénzt, lelkesedést ölt (tudja: mások még többet), és akkor íme, a számára érthetetlen technikától ingyen és bérmentve hirtelen a szobájában van minden, zene, szöveg, kép, klip – igen ettől sírni kell.

A Mancsban interjút olvasott egy Nick Hornby nevű pasassal; író, zenekritikus, sznob baromarc, hogyaszongya: „persze szeretem a Beatlest, minden albumuk megvan, de nem hallgatom őket, a polcon porosodik az egész életmű. Olyan ez, mint a Shakespeare-összes: minden háztartásban meg kell lennie, de nem túl gyakran kerül le a polcról.”

 − Elmész ám te a jó édes kurva anyádba! −  így Polgár, aki bizony minden évben többször leveszi polcáról a kétkötetes Shakespeare összesét, mert azt azért megőrizte, és most itt, a gépében van minden Beatles album és nyomatja szünet nélkül – még jó, hogy ennek a Hornby-gyereknek az az egy-két valaha vett könyve már rég eltűnt tőle a fenti módon, hasonlítva társai sorsához. Ha még meglennének, Polgár a csukott ablakon keresztül baszná ki őket a hóba a negyedikről. Lehetőleg szerzőstől.