Polgár Gyulának még ma is, túl a hatvanon, olykor módfölött nagy arca van. Időnként nem átallja például magát Prousthoz hasonlítani, mondván, hogy míg a franciának valami flancos teasütemény indította be az agyát, neki ehhez elég egy fotó. Addig nem lenne baj, míg csendben maradna,  de hát meglódul a szája is, dumál rendíthetetlenül.

− Ez ama nevezetes brunzolós fotó a kopaszról. Vidékre tartva rágyütt a hugyálhatnék, ki a kocsiból, be a búzába, aggy neki. Valami riporter megörökítette (akkor még? 47-ben? Má’ mér’ ne?), azután retusálták képet: nem a természet gyötrelmének engedett, hanem a természetet böcsülte föl a jó Atya - millen is lesz a termés?

− Választási év volt, kellett a kampányfotó, a régi eszközök, mint például a szocdem kalapácsos ember, bélyegen – divatjamúlt, passzé, különben is? Mit turbóztatják magukat a vén szarosok? Le van az már zsírozva a Bucigyuriékkal: egyesülünk és slussz. Egy év múlva jön a fordulat, azután kusti mindenkinek, sok démokrátá hőzöngő.

− És ha a sok trükk nem lenne elég, hát nesztek, ezt minősítsétek annak: újjáépül a Lánchíd! Kié a dolgok dandárja? Miénk, kommunistáké! Éljen Gerő, a hídverő! Persze ne olyan nagyon, mert akkor én, bölcs atyátok nem lehetnék a nagy Sztalin legkedvesebb magyar tanítványa! No, márpedig azt nem vezetjük be, emberek.

− Aput ez akkoriban nagyon foglalkoztatta, lelkes kis bolsevik, aki volt szegénykém. Ment vidékre falujárni, agitálni, plakátot ragasztani. Ennél csak egy nagyobb gondja volt: gondoskodni. Beszerezni például a téli tüzelőt, vagyis az arra jogosító utalványt.

− Merthogy akkor télre, 1947 végére jeleztek az égiek meg a doktorok engem, Polgár Gyulát.
   

- Ebbe a világba jöttem. Hááát, mit mondjak: nem tapsikolok.