Polgár Gyulának még ma is, túl a hatvanon, olykor módfölött nagy arca van. Időnként nem átallja például magát Prousthoz hasonlítani, mondván, hogy míg a franciának valami flancos teasütemény indította be az agyát, neki ehhez elég egy fotó. Addig nem lenne baj, míg csendben maradna,  de hát meglódul a szája is, dumál rendíthetetlenül.

− Jó felvétel: meleg helyzet, hideg fények. Zsaru igazoltat valakit, ha jól látom, a Halászbástyán. Az a nagy pakk a pasi mellett utazót sejtet, de hát mit keres egy turista 1966-ban, éjjel bástyán? Nem szajré van abban a csomagban véletlenül? A rendőr meglehetősen zordon, és nézd azt a ruhát: hosszú kabát, csizma. Tudod ez valami hihetetlen öntudatot, önbizalmat áraszt, merthogy tutira veszi: akit igazoltat, az engedelmesen, illedelmesen teszi majd az előírtakat, átadja a dokumentumait, vigyázz!-ba áll – méghogy rátámadna? Elfutna előle? Olyan nincs. Mert ugyanis ha lenne, ilyen szerelésben sem védekezni, sem üldözni nem tudna, nem gondolod?

− Az már csak magántörténelmi vicc, hogy engem is 1966-ban igazoltattak, háromszor: először, utoljára és soha többé. Nem tudom, ez átlagos-e, vagy csak nekem volt ilyen „mázlim”, pedig eléggé sokáig és sokszor belemásztam az éjszakába, de még véletlenül sem fogtam ki egy razziát. Nem  mintha idegesített  volna, nekem, törvénytisztelő kis polgárnak mindig minden iratom rendben volt.

− Kivéve egyszer. Amikor igazoltattak.

− Tudod, a lényeg: én olyan nagyon nem is akartam egyetemre járni akkor. Csórók voltunk. Apu, Anyu szarul keresett és mindketten betegek voltak. Ráadásul idősek, negyven évvel öregebbek nálam. Bár időnként elmondták a szabályszöveget: „Mi mindent megadunk neked, ami tőlünk telik”− de hát mi telhetett tőlük? Beteg, rosszul fizetett öreg emberektől?  Egy gyerek érzékeny állatfajta, én minden idegvégződésemben éreztem:  mielőbb dolgoznom kéne, könnyíteni az otthoni terheket. És persze azért is, mert kissé untam az akkortájt, tehát a gimi vége felé elhangzottak mondatokat is, leginkább a piás éjszakákról, hajnali hazatántorgásokról: − Amíg a mi kenyerünket eszed… !

− Pénzt akartam keresni, na. Persze jó részét hazaadni de a maradék még mindig és végre elég lett volna magamra: bulikra, könyvekre, színházra, mozira. És ugyebár egy dolgozó, kereső ember a saját kenyerét eszi, vagyis azt csinál amit akar.

− Ám egy kváziértelmiségi család gyerekének legalább meg kellett kísérelnie a továbbtanulást. Ez evidencia volt. Vesd össze az előzővel: szép kis csapdahelyzet, mi?

− Egy magamfajta humánosnak két útja volt: bölcsésznek vagy jogásznak jelentkezni. A BTK-n szóló  magyar szak nem indult, akkor már évek óta. De nem indult magyar-történelem sem, szintén ezer esztendeje − ezekkel Dunát lehetett rekeszteni. Nekem pedig más nem ment. Még a történelem sem annyira, de még mindig jobban, mint bármi egyéb; nekem csak az irodalom feküdt, nagyképűség nélkül mondhatom, hogy az átlagnál és az átlagosnál jobban. A jogra adtam be a papírt, mint sok ezren, hasonló helyzetűek. Máig állítom, a sok ezerből tán pár tucat akart jogász lenni: a magyar-történelem felvételi ösztönözte őket, meg bekerülés esetén egy diploma, amelynek hátterét már másnap elfelejtik, bíróként, ügyészként, ügyvédként egy percet nem dolgoznak – de van diplomájuk!

− A magyar vizsgára nem tanultam, némi jogos önbizalommal. Történelemből kellett írásbelizni, és a felvételizők mindegyike tudta, hogy az egyik dolgozat téma csak és kizárólag politikai lehet. Akkoriban kezdtek harangozni az új gazdasági mechanizmusról, rendszerezetlenül, ellentmondásosan, de benne volt a levegőben, vastagon. Bármilyen tétet álltam volna: az írásbeli témája ez lesz. Készülni akartam rá, de – előzőek miatt – sehol egy összefoglaló, közérthető tanulmány, dolgozat, könyv; pár száz újságcikkből kellett volna összebogarásznom a tudnivalót. Apu egy távoli barátja segített: egy nagy vállalat szakszervezetise volt, ők épp akkortájt kaptak egy kb. negyven oldalas agitkát a pártközpontból: értsék, sőt magyarázzák ezt az új mifrancot.  Ennél frissebb és autentikusabb szöveg nem létezett, már, hogy a picsába: az MSZMP KB adta ki!

− Bevágtam, mint állat. Készítettem egy hat, sűrűn teleírt oldalas puskát. Fölvettem az öltönyt, nyakkendőt, beslattyogtam a ÁJK nagytermébe és mit tesz Isten, a vizsgafeladat: „Az új gazdasági mechanizmus”. Azt a hat oldalt odamásoltam a felvételiztetők adta papírokra és, mi tagadás, kurva elégedett voltam.

− Másnap délelőttig. Akkor voltak a szóbelik. Kiderült: már előtte nap elúsztam, a történelem írásbelin. Lepontoztak cefetül. Vagyis lepontozták az MSZMP KB-t. Hiába lett a szóbelin maximális a pontszámom magyarból is történelemből is, a meccset már korábban lefújták.

− Na most ez szimplán: aljas, szemét csalás volt. Előre eltervezett, nem is túl titkoltan kivitelezett. Minthogy több száz, talán másfél ezer kölyök írt történelem felvételit, ki és hogy’ a picsába tudta volna másnap délelőttre mindegyiket kijavítani, lepontozni?  Nem, ezek bizony előre lejátszott partik voltak és nekem, a kistisztviselő apámmal, a háziipari szövetkezetnél "bedolgozó" anyámmal vagyis az akkor állítólag már nem létező „egyéb” származásommal − nem osztottak lapot.

− A tényt, hogy nem vettek fel, leköptem, az okokat lásd mint fent. Az eljárás viszont dühített: túlzottan piti, átlátszó kis geciség volt. Leszarompor, ugorgyunk!

− Hozzászoktam a többhónapos nyári szünetekhez. A személyimbe a gimnázium belebélyegezte, hogy szeptember elsejéig oda járok.  Gondolom, ha fölvettek volna, az egyetem jön be munkaadóként, munkahelyként. De hát egyetem sehol, én meg október közepe táján, kellemes napsütésben a Blaha Lujza téren fényképeztem a metróépítést.

− Az egész teret körbebarikádozták. Munkavédelmi szempontokra hivatkoztak, amiben volt is némi igazság,  össze-vissza bumliztak a dömperek, teherautók, daruk – jobb ha nem fér a közelükbe civil. De a civil kíváncsi fajta, pláne ha elzárnak előle valamit, a pesti meg pláne: az ilyesmit titkolózásnak véli, megtapasztalt  okkal-joggal, hát rést keres a falon. Kerestem- találtam én is, az EMKE-nél, és nem csak kukucskáltam, hanem az öreg Zorkij C-mmel fotózgattam is. No, ez azért már sok volt.

− Leskelődni lezárt területre? Sőt: fotózni?

− A fenti fényképpel ellentétben rám két zsaru is jutott , akik az előbbi kérdések nyomán papírjaimat kérték. Ami ugyan volt, de minek? Nekem akkor nem akadt munkahelyem, tán már két vagy három hete! Nem ragozom. Aki átélte, tudja, mit jelentett az akkori munkanélküliség, aki meg nem élt, az elég, ha a jelenlegit ösmeri.

− A Kürt utcai őrsre vittek. Végig az úton két oldalról „támogattak”, fényképezőgépem, személyim valamelyikük zsebében, én meg – én meg le voltam szarva. Mint mondtam − némi éjszakázó-piáló-csajozó-„bohémes” hajlamot leszámítva – szelíd-szolid kis-polgár-gyerek voltam, rendre szoktatott-nevelt, és tessék: most két, nálam széltében kétszer akkora rendőr kísér, szorosan. A szembejövők félrefordultak vagy elborzadt-megrovó- elítélő tekintettel méregettek, gondolván (szerintem): elkapták a taknyos rablógyilkost.

− Adataim gondos kikérdezése, bejegyzése,valamint pár üvöltöző figyelmeztetés után, miszerint szarnak a magyarázataimra: ha negyvennyolc órán belül nem helyezkedem el, lecsuknak – elengedtek. Hazamentem − kussoltam. Megnéztem az Orion-űrhajót – elvágyódtam, más világba.

− Másnap reggel már segédmunkás voltam egy könyvterjesztőnél.

− Egyetemet estin végeztem, lett diplomám. Tulajdonképpen nem történt semmi. Csak hát elvették tőlem a nappali suli esélyét, megfosztottak öt diákévtől, egy másik életformától, egy nehéz, de élmény teli,  keserédes lehetőségtől, pár gondtalanabb, derűsebb esztendőtől, amelyekkel kitolhattam  volna az olyannyira áhított „felnőttség” kezdetét.

− Ja! Mint mondtam, soha többé nem igazoltattak. Mindazonáltal ha csupán a házbeli kis szatócshoz szaladok is le, gondosan ellenőrzöm, nálam vannak-e az identitásomat igazoló tókumentek. Ezek lejárási idejét precízen nyilvántartom, ne má’, hogy érvénytelenné váljanak, oszt akkor meg amiatt vigyenek be a hére.  Ha ugyanis jelen állapotomban, szatócsüzlethez bejáratott, vagyis szakadt melegítőmben, borostásan, sántikálva  lát meg valaki-bárki − rendőri kíséret nélkül is rablógyilkosnak, de minimum randa csövesnek vélhet.

− Márpedig én szép vagyok, daliás, ifjú és herceg, sőt: no priusz!