A ponyvával fedett teraszon ültünk le, bár a júniusi özönvíz miatt ott kurva hideg volt, de H. nikotinista, máshol pedig dohányozni tilos – egy sörözőben! Mindhárman csapolt Heinekent ittunk, én H.-val korsókat, K. pohárral aprózta. Már ez is furi, hiszen ő nagy piás, de hát az egész találkozó is kissé abszurd volt.

 
Még az őskorban sokáig egyazon szerkesztőségben dolgoztunk, de olyan igazán közeli barátoknak nem minősíteném magunkat. Erre most H. fölhív, szinte azonnal a tárgy(á)ra térve: − K.-val baj van, hirtelen nyugdíjas lett és ezért megzuhant. Eltűnt, telefonját nem veszi föl, emílekre alig válaszol, valakinek kb. olyasmiket írt, hogy: azt hiszi, még nem tudatosult benne, nem szabadságon van és nincs tovább, nem találja a helyét és ez megviseli.  
Meglehetősen depis szövegek, mondta H., és én kénytelen voltam egyetérteni vele. Azzal vette rá K.-t egy találkozóra, hogy ugyan, emberelje meg magát egy órára, legyen férfi, meg hogy „az A.Gy. is ott lesz, hárman nyugdíjasok, dumáljunk, adunk neked egy túlélőcsomagot”.

Itt vagyunk hát, jóval több mint egy órája, de nem dumálunk, csak H. monologizál:

- Rossz a dumád. Nem mondasz igazat. Ne kapd föl a vizet és maradj a seggeden! Úgy tünteted fel, mintha magad akartál volna nyugdíjba menni. Szerintem küldtek vagy olyan helyzetet teremtettek, hogy nem volt más választásod. Kiszekíroztak, magyarán.

Nos, ez az, ami ismerős.

A 2000. esztendő életem legrosszabb éve volt. Családi bajok, halálesetek, betegségek, költözések, ingatlanvásárlások és -cserék, építkezés, meg sok-sok egyéb zűr. Másnak, acélidegzetűnek is sok, nemhogy nekem.  De a legnagyobb gond: addigi „életem főműve”, a lap, amit tizenkét évvel korábban én találtam ki, én csináltam meg, én küzdöttem érte – veszélybe került. No nem először. Az egész tizenkét év arról szólt, hogy miközben rajongással szerettem szerkeszteni, mindinkább gyűlöltem folyvást menteni a pénzügyi csődtől. Ez hozzáértőnek is nehéz, én pedig minden voltam-vagyok, csak nem bizniszmen. A pénzemberek, kiadók, terjesztők ott és akkor vertek át, ahol és amikor akartak. Miközben én az üzlethez voltam fasz, ők a lapkészítéshez. Volt, amelyik azt hitte: a csütörtökön utcára került újságért még aznap fizet a terjesztő.
 
Nem ragozom. 2000-ben, az akkori kiadó kormánypárti volt. No szóval: fidesz-közeli fiatalember. Sok pénzzel. Médiát akart teremteni kedvenceinek. Nem olyan bivalymódon, mint későbbi követői, például Széles mester, hanem óvatosan, finoman, hátulról. Négyszemközti, hosszú-hosszú beszélgetésünk volt. A sokórás csevejnek lényege részéről, tömören: legyen a lap az eddigi „semleges”, „objektív”, „neutrális” helyett jobboldali.  Részemről (ugyancsak sokórás kedélyeskedésbe burkoltan): lófaszt.

Rámeresztették a gőzhengert. Nem volt hét, nap, hogy ne kötöttek volna bele valamibe. Kifejezetten szórakoztatott a rengeteg ostobaság, ami abszolút amatőrizmusukról árulkodott, és amelyeket csípőből lehetett cáfolni, helyrerakni, visszautasítani, mi több: nyilvánosan kiröhögni.

De ők ostobák voltak ugyan, de nem hülyék. Tudták: nincs az az ember, aki ekkora, állandó stresszt,  nyomást elviselne. Az idő nekik dolgozik, vélték, és jól vélték. Az év vége felé eltöprengtem: érdemes-e? Érdemes-e szentimentálisan ragaszkodni „gyermekemhez”, érdemes-e folyamatosan csatázni, leépíteni magam és emiatt családomat, környezetemet? Megeresztettem pár telefont, óvatos duhajként. Számos melóajánlatot kaptam, esküszöm: válogattam közülük. Egy régi hetilap újjávarázslását választottam, tetszett a kihívás.

E hinterlanddal november végén, egy nagy mítingen, amelyen főleg kis lapocskámról esett szó, kipakoltam. Ironikus, tehát bicskanyitogató stílusban, mintegy húsz perc alatt porrá aláztam pénzeséket, mégpedig meglehetősen nagy nyilvánosság előtt – tudván, ez akasztja ki őket leginkább. Soroltam „szakmai” kifogásaikat meg ellenvéleményemet – sokan fulladoztak a röhögéstől. Teátrális, vadromantikus volt az egész, hát még a vége: azonnali hatállyal fölmondtam.

Másnap már elindítottam a szerződésmódosítást, a totális agyőt, harmadnap átutalták a végkielégítésemet, egyéb pénzeimet – ez  cakkpakk volt kb. négy milka, mínusz adó, szerintem még akkor is szinte bakfitty egy kész, bevezetett, ismert, elismert lapért. Utóbb jóakaróim minimum tízszeres zsozsóról dumáltak.

Ekkor péntek volt. Egy telefonnal rögzítettük, hogy az új helyemre hétfőn lépek be, délelőtt tízkor.

Szombaton reggel arra ébredtem: alig hallok. Homályosan látok. A reggelinél kiderült: nem érzek ízeket, szagokat. Aki Karinthyn nőtt fel, az ilyenkor bészarik: Utazás a koponyám körül, minimum agytumor. Délután orvoshaver bejuttat a Neurológiai Klinikára. Az ott-akkor megismert doktornő arcáról is némi kétséget vélek leolvasni. CT, MR, MRI, GPS, GSM, MGP, faszom tudja mi minden két-hárombetűs gépezet, azonnal. Ez persze erősíti elképzelésemet: ennyi és ilyen vizsgálat, pláne azonnal, hét végén – tuti kampó.

No, csak egy kis stroke volt. Sztrókocska. Gyógyszerek, egy hét megfigyelés.
Hétfőn reggel (– Ezt az egyetlen telefont tessék megengedni! Életbevágó!) orvosi fegyelemmel-engedelemmel fölhívhattam az engem tíz órára várókat: srácok, ez van, bocs, pár nap múlva ott vagyok.

Őszinte együttérzést véltem kiolvasni a válaszból:  − Gyógyulj, csak ezzel törődj, mi és a meló megvárunk!

A következő hétfőn, ugyancsak telefonon, közölték (megint csupán a lecsupaszított lényeg): felejtsek el mindent, hivatásos elmebetegre nincs szükségük.

Pár nap alatt kiderítettem: egyik, barátomnak hitt kollégám, értesülvén kis kalandomról, percek alatt elterjesztette a városban, a világon, a szakmában: a diligyogyón kezelnek, skizó-paranó-sokszorozott személyiség-ön-és-közveszélyes-mániáko-depis, azaz komplett őrült vagyok.

Ugorgyunk, mondaná Pósalaki úr.

A méreg hatott. Az a gyerek, akivel kamaszkorunk óta ismertük egymást, akinek annyit segítettem − az igazsághoz tartozik: ő is nekem − , most kicsinált. Hívhattam én azután bárkit, egykori protezsáltjaimat, akiket munkához, álláshoz, pénzhez segítettem; hivatkozhattam aljasul arra: − Haver! Nélkülem sehol sem lennél! avagy megalázkodhattam, könyörögve – minek? Nem neked, hanem a pozíciódnak vannak barátai.

Állandó melóm azóta nincs. Volt pár próbálkozás – pl. tulajék tojáshéjseggű yuppie-jai világot váltottak az én bőrömre. Csak a vég volt érdekes-értelmes: eljátszhattam újra a korábbi nagyjelenetet.  Gorombán, plénum előtt küldtem el az egész bagázst az anyjába, nem mulasztva el részletezni szakmai dilettantizmusukat, gazemberségeiket, a nyílt korrupciót (- Te, Főnök, itt a suskád Z.-től a tegnapi interjuért - Z. egy nímand celeb), emberi alkalmatlanságukat.

Csak az volt a gond,  az aprócska bibi, hogy  − ld. Cseh-Berményi − túlzottan megkedveltem az ilyen gesztusokat. Bár felkészültem rájuk, azt mindig elfelejtettem: ha én itt játszom az eszem, ha én itt szép is vagyok − okos nem lehetek. Mert újra és újra bizonyítom: összeférhetetlen vagyok, őrült, vadember. No meg pénzt veszítek minden ilyen húzással. Nem sokat, csupán annyit, hogy minden addigi, hogy is mondják? egy élet munkájával  keresett valamijeim eltűnjenek. Hogy ne tudjam fizetni a sárga csekkeket. Bagatell.

Nos, erre már valóban depressziós lettem kissé.

És persze attól is, amiért te is be vagy szarva, K!.

Igen. Egyik napról a másikra kiderül: feleslegesek vagyunk. Nélkülözhetőek. Sőt: eddig teher voltunk. Ekkor persze áltathatjuk magunkat azzal, hogy most szabira mentünk – ami egyébként nem is nagy hanta: tényleg szükségünk van 40-45 évnyi meló után némi lazításra. De amikor a „pihenés” után visszatérnénk, amikor telefonon, mélben jelentkezünk valahol, valakinél, kipróbáltnak vélt barátnál – nincs válasz. Addig az zavart, hogy percenként megszólalt a mobilod, most az, hogy napokig nem. Kétségbeesetten kapaszkodnál barátokba-ismerősökbe, akiket az elmúlt években hanyagoltál – ne lepődj meg, de nem hívnak, vissza sem. És mert neked az enyémnél is jóval  nagyobb baráti-ismeretségi köröd volt, annál sűrűbb lesz a csend körülötted.

Ezalatt és ezek miatt, ha nem vigyázol, beteg leszel:  fizikailag és/vagy, pszichésen. Inkább is.

Ennyi volt a bevezető. A túlélőcsomag kerete. Sajna, a belseje szinte üres.
Én a nyugdíjat a munka velejárójának hittem mindig. Kis túlzással: miként a halál az élet része, oszt annyi; a meló befejezése a nyugdíj, és kész.
Könnyen voltam persze nagylegény: hittel hittem, mint szerintem te is, K., hogy  igazából sosem leszek nyugdíjas. A mi szakmánkat halálig lehet művelni-űzni-csinálni: írunk, szerkesztünk és szükség lesz ránk mindig.

Hát nem.

Sok évnyi pénztelenséget követően, amint lehetett, rohantam a nyugdíjba, az mégiscsak valami havi fix, még ha egy évig huzavonáztam is a Hivatallal. Sokszori fellebbezés után, az elsőként kiszámított összegnek kábé a dupláját ítélték meg, és tuti, ha tovább szívózom, több is lehetett volna. Ilyenkor persze arra gondolok, hogy az a sok naiv, aki nem fellebbez? Aki belenyugszik a HIVATAL döntésébe? Aki birka? Mennyit keres ezen az állam?

Nnnna.
 
Édes uram, K.!

Neked, a kiterjedt kapcsolataidat ismerve, tudom: tuti lesz nyugdíjkiegészítő melód. Most úgy érzed, randán kibasztak veled, satöbbi.  Egyetlen túlélő ajánlatom lehet: ne hidd el.

Valamiféle  gyógyulás megjön. Például én, a hajdan beszari, a halk, a kompromisszum kereső, mert létét féltő csórikám mára kíméletlenül őszinte, sőt, goromba lettem. Mindig, mindenhol, mindenkivel, ha úgy adódik. Nincs veszteni valóm, fölszabadultam.

Minden ilyen szitu más. Átvertelek. Nincs túlélőcsomagom számodra. Azt magadnak kell összeállítanod. Az enyém? Pár éve szigorú napirend szerint élek. Most, hogy semmi-senki nem kéri számon, csak magam. És csak magamnak kedves programokat állítok be: séta, kutyázás, uszi, olvasás, zene. Olykor, potyajeggyel színház, koncert. Tévé, net. Kb. teljes értelmiségi és nem nyugdíjas élet. No meg írok. Magamnak, ingyér’. Most úgy tűnik, megjelenik könyvben – örülök: kis  pénz lesz belőle és nagy balhé.

Társaság? Közösségi élet? Minimális, és nem is kell több. Kipróbált, sokéves barátaim megmaradtak, a többire szarok. Sosem az iskoláimból, munkahelyeimről szereztem barátokat, társaságot, közösséget, tehát nem is hiányoznak. Sokan engem dobtak, sokakat én szüntettem be, akár csendben, akár újabb keletű, gorombán őszinte stílusommal. Mi tagadás, ezt kajánul élvezem. Gonoszzá váltam, hál istennek.

Ez, persze, csak az én receptem. Az egészbe pillanatnyi, hétnyi, akár évnyi depi belefér. Vannak gyógyszerek. Ám sokáig ezek sem –

Ekkor állítottam le H.-t. Sok volt az ÉN, meg hát és különben: K. már egy egy fél órája, a nagymonológ közben lelépett.

A sört whiskyre váltottuk, szar Ballantines’t írt az itallap,  szerintem még annál is szarabb, no name kotyvalék volt valamelyik megaláncból, palackja ott kétezer, itt decije annyi.

Fussa: nyugdíjasok vagyunk, vagy mi a szentszar.