Apám, a kistisztviselő, hivatalosan „egyéb” besorolású volt évtizedekig, mármint munkaügyileg és/vagy statisztikailag. Ez bizony egy időben rossz bélyeg volt, például számomra, hiszen az egyetemi felvételkor kvóta volt: mennyi „egyéb-gyereket” lehet beengedni az intézménybe. Ha csak az én érettségiző gimnáziumi osztályomat nézem, ott a 34 srác minimum 80-90 százaléka „egyéb” volt.

 
Apám viszont értelmiséginek tartotta magát képzettsége, munkája, műveltsége, érdeklődése okán, és nyomában nekem is saját (meglehet: sajátos) kategorizálásom volt.

Nálam pl. nem a diploma tette-teszi az értelmiségit – az újabb kori papírok mögött mostanában alig van szakmai tudás és még jó, ha maga a papír valódi. Három éve Kőbányai úti kínai piacon leszólított egy pofa, jogsitól diplomáig mindent árult, én balettintézetit szerettem volna a 105 kilómmal – megvetően otthagyott, ne szórakozzam, az ő ideje ennél drágább.
 
Én bizony értelmiséginek tartottam a gépírónőket, titkárnőket (bocs:  a manager assist-okat), a bölcsődei dadusokat, a bérelszámolókat, egyes-kettős-hármaskönvelőket, a köz- és magántisztviselőket, stb., és természetesen a „klasszikusokat”: orvosokat, mérnököket, pedagógusokat – megint stb.

No meg volt egy saját (meglehet: sajátos) etimológiám is. Az értelmiség szót az értelemmel párosítottam.

Úgy három-négy éve kezdtem revideálnom véleményemet, és mára odáig jutottam, hogy a magyar értelmiség többsége nemhogy nem értelmes, de alapvető fogalmakat, tényeket fölfogni képtelen; érvek ellen érvekkel (és nem frázisok ösmételgetésével) vitatkozni alkalmatlan; önálló gondolkodása eltűnt: bamba nyájként rohan a kolompot rázó vezér után.

És ez a nyáj, ez a magát értelmiséginek nevezni merő csürhe (az is nyájfajta, hölgyek-urak, de írhatok csordát is) sok százezres, sőt: milliós – ld. a statisztikákat, közvélemény kutatásokat választások előtt, alatt, után. Ez pedig (no jó: ez is!) setét jövőt sejtet.

Beszélgetni próbáltam korábban, vitatkozni, de legalább érveket hallani sztrájkra készülő egészségügyesektől, pedagógusoktól. Nyilván pechem volt, de csak olyanokkal találkoztam, akik a(z akkor ellenzéki) nagy- és kisvezírek mantráit mormolgatták, pátoszos-fellengős kinyilatkoztatásaikat. Asimov szövegelemző szuperszámítógépe jutott eszembe, amely egy többórás beszéd sokszori átrágása után újra és újra arra lyukadt ki, hogy a szpícsnek semmi valós tartalma, konkrétuma nincs.
 
Itt azért valami volt.

A mindenfajta díszekbe, „nemzetben gondolkodásba”, a „magyar legyen magyar”-, „ne hagyjuk elvenni magyarságunkat”-féle dumákba egy igen határozott üzenet volt kódolva: több pénzt akarunk.

Amely kívánság jogos. Mint a hasonló követelés a vasutasoktól, a maradék bányászoktól, a csúcs-esztergályosoktól,  a pincérektől, a szoba- és tájképfestőktől, az „oligarchák” napszámosaitól, a minimálbéren vagy nyugdíjból tengődőktől. Csak hát − és erre próbáltam választ kapni fönt említett beszélgetőpartnereimtől – miből?

Mint írtam, tényekkel alátámasztott választ nem kaptam; amit annak szántak, azokat sajnos pillanatok alatt cáfolni lehetett, valós adatokkal. Ilyenkor gyakorlatilag konzekvenssé vált a magatartásuk és mondandójuk. Igazi, átérzett dühtől veres arccal, fulladozó vagy ordító stílben adták a mindent eldönteni képzelt választ: − El kell zavarni ezt a rohadt medgyessygyurcsánybajnai-bandát, és minden rendben lesz!!! Egye fene, igen: lesz pénz is, eltűnik, oszt előbukkannak a százmilliárdok a pincéikből!

(Kis kitérő. Hasonló önámítást tapasztaltam a nyolcvanas évek legvégén is, mikor az ország túlnyomó többsége hittel hitte, totál természetesnek vélte, hogy a rendszerváltozást követő napon, no jó: héten kicsi országunk Kánaánná, de minimum ausztriai életszínvonalúvá leend.)

Ha eddig nem gyűjtöttem volna elég parazsat a fejemre, folytatom, még gorombábban: ha értelmes emberek (értelmiségiek!) bevették ezeket a minden gazdasági háttér nélküli ostobaságokat, mit lehetett várni érdekérvényesítő képesség-lehetőség nélküli, mélynyomorban tengődő, hadd fogalmazzak finoman: „egyszerű” emberektől? Fölcsatlakozást a még radikálisabban hazudozó, immár minden gátlást levetkőzött szélsőségesekhez.

Az értelmiség jelentős része árulóvá lett: az értelmet árulta el.

Nagyarcúság következik: próbáltam megfejteni ennek okát. Természetesen − képességek hiányában – nem jutottam sokra, illetve túl sok okot  véltem lelni ahhoz, hogy bármelyiket abszolút relevánsként, meghatározóként emeljem ki. Egyet azért megemlítek. A fentebb említett többség többsége (szóéltz!) húsz és negyven közötti. Ahogy mondani szokás: e rendszerben szocializálódtak (fúj, de ocsmány szokás. Mármint ilyen kifejezést használni). Szüleik az életükben immár sokadik agymosást tapasztalván, meg sem mertek/mernek szólalni. Pedagógusaik szinte hasonkorúak mint tanítványaik, tapasztalatuk semmi, tudásuk épp csak elégséges (ld. megvásárolható diploma, ha nem is a Kínain beszerezve, de apu-anyu zsebéből kifizetve az egyetemet); eligazítani a rájuk bízott ifjakat képtelenek − már csak saját, egyoldalú és értelmetlen világképük okán is.

Most meg primitív leegyszerűsítés jön: nem értem, hogy’ nem lehet érteni a  valóságot?
Ez a magatartás vezetett a kétharmadhoz és nyitotta meg az utat a demokrácia szinte teljes fölszámolásával egy autoriter, avítt rendszer fölépítéséhez.

Az úton persze lesz piti koncosztás a híveknek, ld. pl. a patikaliberalizáció fölfüggesztését. − Bezárt X számú gyógyszertár az elmúlt években, gyalázat! – hörögték a derék patikáriusok. Arról szó sem esett persze, hogy megnyílt kétszer annyi új. – Amatőrök állnak a pult mögé, holmi benzinkutasok gyakorolják szent hivatásunkat! Kis túlzással: na és? Nagyobb túlzással: néhány, kikeverendő gyógypor, gyógykence elkészítésén túl kívül mit nem tud az a képzetlen patikus? Nem tudja elolvasni a receptet? A gyógyszeres doboz föliratát? Ha fölkészül, olvas, tanulmányozza a tanulmányozandókat, akár helyettesítő szer ajánlására is képes! Nem, hölgyek-urak, mint minden, ez is csak a pénzről szól: egy  kaszt, amúgy egymást nem túlzottan kedvelő tagjai szorosra zártak zsebük védelmében. Hogy most majd eltűnnek patikák pl. kisfalvakból, ahol – mi tesz isten – az az amatőr nyereségesen működtette a bótot, amit a kevély hivatásos állítólag nem tudott, az már le van szarva, amiként a beteg is, akinek ismét kilométereket kell utaznia a recept kiváltásáért.

Persze ne má’ valaki azt higgye, csak a patikusokról van-lesz szó. Kapnak majd jutalomfalatokat az egészségügyiek, a pedagógusok is – elrágódhatnak rajta.

No nem túl soká.

Hamarost jön majd az állak leesése, az apró kis kételyféreg: nem lettünk mi átverve?

De igen, drága társaim az értelmiségben! Hajaj! De mennyire!

Az egykulcsos adóval éppen önöket cseszik át, alacsonyjövedelmű ápolónők, pályakezdő fizetést kapó orvosok, szégyenbérből tengődő óvónők, tanítók, tanárok. A bértömeg gazdálkodás pallosa alól önöknek sem lesz menekülés, kistisztviselők, dadusok, adminisztrátorok. Ja, hogy nem teccik tudni, mi az? Tessenek idősebbeket kérdezni, azok majd jól belesápadnak, mielőtt magyaráznának. Ők ugyanis megtapasztalták ezt a gyalázatos keresetcsökkentő rendszert a Kádár rendszerben (szóéltz, ösmét, bocs). Az indoklás nélküli kirúgástól röpülve, a magosban kapkodhatnak majd a levegőért.

És nem lesz védelmük. Szakszervezeteik, kamaráik olyan kussban lesznek, hogy ihaj: vezetőik rég megvásárolva. A sajtó? Örül, ha marad lyuk a saját seggén, nem hogy a kegyedék sirámai miatt tiltakozzék.

Akkor pedig tán tetszenek megkérdezni, kezdetben csak tűnődve: hogy is van ez?

Ami pedig már jó. Mármint az eltűnődés, a kérdés. Ezek ugyanis lassan felkeltik a kételyt, majd a vitaszellemet. A tények, adatok tiszteletét. Az értelmes, ergo:  értelmiségi gondolkodás alapját.

Csak attól tartok, késő lesz. Mire ki-ki rájön, hogy átverték, annyi beton szilárdítja a rezsimet, amennyi a csernobili szarkofágban sincs.