Véget ért egy bankrablás-per egyik szakasza.

Akkoriban nem a bűneseten akadtam ki, zágson, mindennapos lassan.

Ám volt a bankban egy magát újságírónak nevező illető.

Legnagyobb sztoriját élhette-írhatta volna meg e hírügynök: komplett bankrablást, túszejtést, leszámolást. Ő azonban az események aránylag korai stádiumában „kikéredzkedett”, a bandita meg elengedte.

Valódi sajtójú országokban dollármilliókat és/vagy szakmai díjesőt írhatott volna össze: cikksorozatot, majd könyvet, filmet Hollywoodnak akár, színművet – hiteleset, első kézből valót.

Így csak önmagáról, alkalmazóiról, szakmai tanítóiról (már ha voltak) írt. Bizonyítványt. Alkalmatlanságit.

Mentségéül némelyek a „kolléga” haladott korát, romló egészségi állapotát emlegették.

Az úr velem egyidős, nyavalyáink összehasonlító versenyében simán nyernék: erre látatlanban kemény fogadásokat kötök. Mint arra is (vegyék nagyképűségnek): abban a helyzetben én tettem volna a dolgomat, lelkesen, hogy ne mondjam – boldogan.

De hát nekem még egy jó kis túszállapot, halántékomhoz nyomott fegyver sem jut, baszná meg egy taliga majom.