"Kiérdemeltem már
azt a jogot,
ha köpni akarok...
Nem tapsolok !"
(Petri György)
Ez kemény lesz, remélem. Köz- és magánéleti mérgeim-örömeim levezetése és megosztása. Igyekszem szabatosan fogalmazni, de az árnyalásokra, cizellálásra időnként szarok. Rögzült eszméim többnyire nem vitathatatlanok, értelmes érvekkel meggyőzhető vagyok - majd' mindenről. Kommentelőimnek válaszolok - vagy nem. Trágár csak én lehetek; goromba szinte bárki; kirekesztő, rasszista, gyalázkodó viszont senki. És hogy ez utóbbiak közé ki tartozik, azt én döntöm el, egyáltalán: e blog szabályait én "alkotom", cezaromán, aki vagyok. Például: itt nincs tegeződés!
Vázlatok, december 1.
- Ugye, srácok, ugye! Ennek a vén durung tanárnak megint igaza volt! Nem röhög! Megmondtam: olvasni kell! Mert nem nekem, nem az iskolának, de nem is magatoknak, hanem az Életnek olvastok!
Nem lehet szívritmuszavarod, öregember. Nem lehet reumatikus fájdalmad, depressziód. Nem lehet fekélyed, magas koleszterined, vérnyomásproblémád, diabéteszed. Mindez és még számtalan betegséged nem lehet, mert nem tudod megfizetni a gyógyításukra alkalmas patikaszert, módszert, műtétet.
Olyan egészségesen fogsz meghalni, öregember, hogy ihaj.
„Szóval, ha valaki belép, bocsánat, inasként egy térbe, ahol azért dolgoznak már néhány évet ott lehúzott öreg szakik, akkor nem szokták az inasok azzal kezdeni, vagy a kezdők, még ha magas pozícióba helyezték is őket, fölülről vagy egy párthatározat alapján, mint most; nem szokták azzal kezdeni, hogy no, de maguk itt, akik évek óta fűrészelnek, reszelnek, csinálják, ezt másképp kéne csinálni, és egyébként is dolgozhatnának többet.”
Ömlik az eső, elállíthatatlannak tűnik, szürke pára az egész út, annyit azért lát F., hogy nem tud leparkolni, még itt, a fizető zónában sem. Elkanyarodik a Z. utcába, ott egy nagy grund: parkoló. Behajt, sokáig köröz, mert bár hely megannyi, de bokáig ér a sár, a víz. Előkaparja esernyőjét, kibogozza-nyitja, baktat a díjszedő bódéhoz.
Na, tessen parancsolni, egy friss videó. Asszem, végre abba kéne hagyni a libsi-bolsi-értelmiségi szörnyülködést, aláírásgyűjtést, a 200 emberes "tüntetéseket". Weimár immár (rím! szörnyű, bocs) itt van.
Leszarom, ha újabb parazsakat gyűjtök a fejemre, van ott még hely. Tehát: kb. kedvelem Moldova Györgyöt, személyét, alkotásait. Nem felejtem korai regényeit, novelláit, sem régi riportjait, amelyekben rendesen égette a Kádár-rendszert − ugyanazt, amelynek most elszánt apologétája. Istenem, változunk az idővel, no meg csak az ökör következetes, stb. Rokonszenvemet táplálja egy régi, személyes emlék is.
Reggel fél hatkor azt látom, hogy nem látok semmit: minden szürke. Na, várható volt, a diabétesz következő jele: szürkehályog. Aztán kidörzsölöm a csipát a szememből (mind több, amint vénülök; nem a szem! A csipa!), és íme: látok. Az ablakomtól úgy két méternyire ködfal, ködvilág. Hurrá!
Jönnek a hírek, elbújni előlük nem lehet, bár tehetném. Így azután fúrt fölcseszik az agyamat, képtelen vagyok immunizálni magam, vénember, aki vagyok. Az első még tán megröhögtetne, ha nem lenne tragikus így, minden megjegyzés nélkül is.
- Ugye, srácok, ugye! Ennek a vén durung tanárnak megint igaza volt! Nem röhög! Megmondtam: olvasni kell! Mert nem nekem, nem az iskolának, de nem is magatoknak, hanem az Életnek olvastok!
Megint kering a neten egy Bächer-írás - ellenőriztem: valódi. Andrassew Iván fölhívását is közreadom; mindkettőt fontosnak vélem.
Jönnek a hírek, elbújni előlük nem lehet, bár tehetném. Így azután fúrt fölcseszik az agyamat, képtelen vagyok immunizálni magam, vénember, aki vagyok. Az első még tán megröhögtetne, ha nem lenne tragikus így, minden megjegyzés nélkül is.
