"Kiérdemeltem már
azt a jogot,
ha köpni akarok...
Nem tapsolok !"
(Petri György)
Ez kemény lesz, remélem. Köz- és magánéleti mérgeim-örömeim levezetése és megosztása. Igyekszem szabatosan fogalmazni, de az árnyalásokra, cizellálásra időnként szarok. Rögzült eszméim többnyire nem vitathatatlanok, értelmes érvekkel meggyőzhető vagyok - majd' mindenről. Kommentelőimnek válaszolok - vagy nem. Trágár csak én lehetek; goromba szinte bárki; kirekesztő, rasszista, gyalázkodó viszont senki. És hogy ez utóbbiak közé ki tartozik, azt én döntöm el, egyáltalán: e blog szabályait én "alkotom", cezaromán, aki vagyok. Például: itt nincs tegeződés!
Dédik klubja, kéglije
– A nagyi, nálunk? Mármint hogy ebben az országban? Inkább dédi, legalábbis a korát nézvést. Megelevenedett sztereotípia. Nem érti? Minimum hetvenöt éves, SZTK-szemüveget, SZTK-botot hord. Haja természetesen hófehér és mindig gondosan fésült, de alig látható, hiszen a fején folyvást kendő, mint ahogy öltözéke is garantáltan egyforma: otthonka, fölötte kötény.
Wabrovszky Antal (62, özvegy, nyugdíjas nyomdai gépmester, barátainak Anti, barátnőinek Toncsi, másoknak leginkább Antal úr; kétszobás udvari lakásban él a VI. kerületben, maga vezeti háztarását; 40 éves fia agyelszívott programozó Ausztráliában, az unokák is ott, más rokon nincs) szokott szombat délelőtti két laza hosszúlépéséből a másodikat iszsza a Szondi utcai pinceborozóban.
- Azt állítja, hogy ezért a gyerekségért hetvenezer forintot fizetnek valahol?! Egy összegben?! És nagyon izgatott lett, mert még sohasem volt ennyi pénze.
- Van ám nékem bankkártyám, több is, bezony! Köztük PIN-el működő, meg dombornyomásos, beeee! Főleg ez utóbbi zsugatípust használtam eddig, itthon, külföldön: ezzel vásárláskor nem kell kódokat pötyögtetni, csak lehúzzák és mehetek. Hittem, eddig.
– Engem nem okosítottak ki valamelyik Fehér Házban!– G. még most, tizenöt év után is indulatos, úgy csapja a pultra a dobozt, hogy félő, az abban most érkezett szemüvegek apróra törnek. G. ama máig kitartóan élő legendára utal, hogy anno, 88-89-90-ben a „Fehér Házakban”, vagyis az MSZMP KB épületében illetve a Köztársaság téren, no meg a KISZ központjában kis agytrösztök dolgoztak a káderek továbbmentésén.
- Méghogy ez a penge? Ez a luxus?! Ezt tartják a magyar gazdagok luxusnak?! Horvátországi kérót, vízvezeték helyett lajtoskocsival?! Lenn a kikötőben pedig egy jachtnak csúfolt tákolmány, amelynek a tőkesúlya az első komoly hullámzásban kitörik?! Leseggelek!
– A nagyi, nálunk? Mármint hogy ebben az országban? Inkább dédi, legalábbis a korát nézvést. Megelevenedett sztereotípia. Nem érti? Minimum hetvenöt éves, SZTK-szemüveget, SZTK-botot hord. Haja természetesen hófehér és mindig gondosan fésült, de alig látható, hiszen a fején folyvást kendő, mint ahogy öltözéke is garantáltan egyforma: otthonka, fölötte kötény.
Wabrovszky Antal (62, özvegy, nyugdíjas nyomdai gépmester, barátainak Anti, barátnőinek Toncsi, másoknak leginkább Antal úr; kétszobás udvari lakásban él a VI. kerületben, maga vezeti háztarását; 40 éves fia agyelszívott programozó Ausztráliában, az unokák is ott, más rokon nincs) szokott szombat délelőtti két laza hosszúlépéséből a másodikat iszsza a Szondi utcai pinceborozóban. 
ILYENTÁJT EMLÉKEZTETEM MAGAM:
- Azt állítja, hogy ezért a gyerekségért hetvenezer forintot fizetnek valahol?! Egy összegben?! És nagyon izgatott lett, mert még sohasem volt ennyi pénze. 
- Van ám nékem bankkártyám, több is, bezony! Köztük PIN-el működő, meg dombornyomásos, beeee! Főleg ez utóbbi zsugatípust használtam eddig, itthon, külföldön: ezzel vásárláskor nem kell kódokat pötyögtetni, csak lehúzzák és mehetek. Hittem, eddig.
A múlt többnyire tanulságos. Okuljunk, híveim! No meg derüljünk, ha még tudunk... 
