Sej, daliás, bár rövid idők, amikor még nagy ember volt! Amikor piszkosul jól keresett!

Sej, daliás, bár rövid idők, amikor még nagy ember volt! Amikor piszkosul jól keresett! Amikor nemhogy filléres, de forintos gondjai sem voltak!

Amikor rá, Polgár Gyulára státuszának megfelelő, törvénynél is erősebb íratlan szabályok vonatkoztak! Amikor senki a kapcsolatai közül nem böcsülte őt értékén, ha kivonta volna magát eme elvárások béklyójából.

Pedig Polgár gyűlölte mindet.

Merthogy valahány szempont külsőséges volt: egy menő üzletember megjelenéséről kialakított eszménynek kellett megfelelnie. Polgártól kellékeket vártak, azokkal igazolandó önmagát.

Névjegyét majd’ akkora gonddal csináltatta, mint a jóval későbbi Amerikai Psycho figurái. Hosszan keresett, majd a Józsefváros egyik, közepesen lepusztult utcájában talált olyan mininyomdát, ahol még ólommal dolgoztak: konzervatív betűtípust választott, kiskaptálisos változatát vésette be a nehéz, merített, piszkosfehér papírba. A névjegyek a szokásosnál nagyobbak voltak, szabvány tartókba nem fértek. És kellett belőlük egy évben vagy kétezer! Három variációt dolgozott ki. Az egyiken neve, rangja, munkahelyének címe, telefonja, faxa – ezt kapta az átlag. A másikon csak a név és a lakástelefon – a bizalmasabb és nem feltétlenül üzleti kapcsolatoknak. A harmadikon csupán a neve: ajándékcsokrok, -csomagok, -csekkek mellé; ha valami közlendője is volt, azt tollal írta rá.

Egy Mont Blanc Le Grand Platinussal.

Ez – mint neve jelzi – platinahegyű töltőtoll volt: vastag, nehéz, mégis elegáns, mert klasszikus vonalú darab. Polgárnak a toll tesztként is szolgált: aki szemében megpillantotta a felismerés szikráját, azaz aki tudta, mit, milyen minőséget, árat jelent a kis fehér, hócsillagra emlékeztető logó a toll kupakján, az – nos, az Polgár sajátos értékrendjében jobb embernek minősült.

Órája rézből készült.

Legalábbis ezt hitték avatatlanok, amatőrök. A Patek Philippe Wempe-n semmi különös nem volt: sima számlap, benne dátumablak, meg nappal-éjszaka kijelző; fekete bőrszíj. Belül, láthatatlanul, gyémántok, és bár tizennyolcas aranyból, de úgynevezett rózsaaranyból készült az egész, tokja vöröses, azaz rézszínű. Ha bárki megismerte a talminak látszóban a valódit, Polgár kategorizálása szerint ugyancsak a fájinok szűk körébe tartozott.

Szemüvegkerete Rodenstock volt.

Ez viszont sárgaarany, dettó 18-as, akárcsak a szárán a hosszú, súlyos, nyakbaakasztó lánc. Lencsék természetesen Zeisséktől; az egészet Zürichben csináltatta, szemorvosi, optimetrikusi, optikusi, hagyományos, számítógépes meg lézeres-mifrancos vizsgálatok után – egy szimpla, (akkor még) alig fél dioptriás okulárét.

Manikűröztette körmeit.

Sok férfi, megannyi macsó ezt gyűlölte – Polgár nem, sőt. Még Anyu mondta: – Tanuld meg, az emberek először mindig a szemedet meg a kezedet nézik. Polgár erről természetesen nem volt teljesen meggyőződve, de mert oly’ kevés anyai tanácsot kapott, hát megböcsülte. Körmeit a hetente házhoz jövő manikűrösre bízta: szaru pattogott, bőr nyiszitálódott:

– Magának, Polgár úr, igazán szép keze van. Hosszú, vékony, ilyenek az ujjai, a körmei is, ha látná a sok bunkót a gombáskarmú lapátmancsaikkal! Polgár olyankor valami elégedettséghez hasonlót érzett: körmeit a természettől kapta, ingyér’.

Mára se állása, se pénze. Névjegy? Kinek-minek? A Patekot rég eladta, a Mont Blanc-t is. Szemüvege (immár multifunkcionális, az olvasó-része 4.5 dioptriás) Ofotért-termék, leárazott keret, a legolcsóbb lencsékkel. 

A körmeit meg maga vágja, kínai piacon vett csiptetőfélével: olyanok is.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!