A szembejövők lazán elnéztek mellette: jelen időnkben nem ritka az őrült e tájon.

Szivacskabát! - emelte föl figyelmeztetően mutatóujját a vámos Hegyeshalomnál, még kifelé menet, hatvannégyben, sorolván: Polgárék hazatérésekor mire figyel majd az obligát orkán, óra, harisnya, nyloning után. Polgárék megszeppenve és értetlenül bólogattak: eladdig soha nem hallottak szivacskabátról. Valószínűleg a fülketársak sem, hiszen a vámos távozásakor Polgárék kérdésére csak vonogatták a vállukat, míg az egyik úr kifejtette: – Szivacskabát... hát szivacsból van. Londonban megtapasztalták: nem volt igaza. Szivacs helyett műszivacsból volt az a – sötétbarna alapon fekete aprókockás zakó –, amelyet Polgárnak vettek. A vámnál visszafelé semmi gondja nem volt, itthon pedig sokkal több öröme, mint baja: egyedi darab volt az a jakó, az országban nem volt párja – nem elhanyagolható öröm és előny csajozásnál. A bajokat természetesen a szivacszakó természetellenessége adta: izzadt Polgár, baromian, a műanyag nem szellőzött (miért szellőzött volna, nem az a dolga egy műszivacsnak), de mert pehelykönnyű volt és unikum – Polgár hordta.

Rossz tapasztalatai ellenére később kikönyörgött magának egy szivacskabátot is, barnásat, olyan színbejátszót; kétféle fazonban árulták, raglánt és bevarrt ujjasat, a barnán kívül még zöldet, majd jóval később kéket. Ezek már korántsem voltak egyedi darabok, hordta boldog s boldogtalan – többnyire boldogtalan, hiszen izzadtak ebben is, kivétel nélkül mind, divatozó magyarok, izzadtak.

Meg a nyloningben. Először olasz filmeken láttak a fekete-fehérben is hófehér, a premier plánoknál jól kivehetően gyűrődésmentes gallérú csodákat, amelyek később néhány honi futballistán, színészen is föltűntek, azután nem volt megállás: beindult a csempészet, majd az import, sőt a hazai gyártás is – száz százalékos poliészter és egyéb észterek, mindközönségesen: nájlonok, megannyi pokol, forró, izzasztó pokol. Mert a gallér tényleg kemény volt, hófehér, akár maga az ing, de füllesztő: viselőjét önnön párájába fullasztó. És ráadásul a fehérség! Az a vakító! Négy-öt mosás után eltűnt, csontszínűre sárgult-sápadt. Élelmes magyar vegyiparosok kis zacskókat dobtak piacra, nyloning-fehérítőként, természetesen megkésve, a hullám lefutott, már csak téeszagronómusok meg tanácstitkárok hordták a nájlont, a magyart, melyen NEVA felirat hirdette: NEhogy VAsalni merjék, mert elolvad a hő hatására. Az originális rövidítéshez párosult egy másik is: KIVING – a kívül-hordandóságra figyelmeztetett a rövidujjas, kihajtott gallérú nyári ünögbe varrt cetlin, valamely ökör vegye már észre, miszerint nem zsabós szmokinginget vett fel aznap.

Mindezekhez képest forradalmi volt a Fekete Tulipános ingek megjelenése, szokatlanul nagy és aránylag jól felépített reklámhadjárat közepette. Polgár sokáig, kihízásig őrzött-hordott egy kellemesen kék rövid ujjút meg egy barna csíkozású, krémszínű flanelt, pulóver alá, mert úgy nem látszott a később cikisnek minősített, hímzett fekete tulipán-logó a hasán. (Mindkettőt F.J.-től kapta, ajándékba. Polgár a csúcson, fénykorában, reklámfőnökként gyakran adott megbízást a tehetséges, kezdő fotósnak, némi haverság is alakult köztük, és amikor F.-et egy halom, neki túl nagy méretű inggel fizették ki valamely munkájáért, lepasszolt belőlük Polgárnak néhányat. Azután F. eltűnt valamiként, és mire előbukkant, Polgár sehol sem volt, nemhogy a csúcson, ahova F. villámgyorsan feljutott. Szemérmességét feladva Polgár egyszer megkereste némi munkáért, segítségért, amit F. meg is ígért, jót dumáltak a régi szép időkről, azután az egész valahogy elaludt és már nem is ébreszthető fel: F.J.-t négy géppisztoly-golyóval lemészárolták a Margit utcában.)

Polgárnak szürke, anyagában kockás nyloninge is volt, mint különlegesség, hozzá J. horgolt neki nyakkendőt, feketét természetesen, névnapi ajándéknak és némi szerelmi zálogul – perfektuálatlan, elhálatlan szerelem. Hozzá csomagból sötétszürke, sokgombos kötött kardigán: Polgár öltözéke kifejezetten elegánsnak lett volna mondható, ha... Ha az a nadrág...

Első új nadrágját úgy tizenhat éves kora körül kapta. Addig apjától örökölt, vagy – ismét és megint és újra – a csomagban küldötteket hordta, vagyis mindig másoktól levetett holmit. Ez kétségtelenül bántotta, de különösebben nem foglalkoztatta mindaddig, amíg a naci ki nem fényesedett. Márpedig kifényesedett hamar, hiszen használt volt eleve, és az iskolapad majdhogynem tökéletes fényesítő eszköz. Namármost: felül szürke-fekete elegancia, alul fekete, ám seggénél tükörnek használható pantalló... Polgár (kezdő paranoiás, aki volt) gyakran úgy érezte, mindenki az ő gátyóját bámulja, a fényét, a kopottságát – a szegénységet. Ilyenkor ment a Csanády utcába, a trafik mellé a szabóhoz, aki elébb még csak egy százasért, később kettőért kifordította a ruhadarabot, így az ismét szolgált pár hónapig – a végső elrongyosodásig, vagy, szerencsésebb esetben, a kinövésig, hiszen Polgár kamasz volt, nyurguló.

Télen a sok fekete szerkót egy újabb borította: ugyancsak örökölt, ugyancsak csomagból származó de valódi angol szövetből készült, kétsoros fekete télikabát. Volt vagy ötven kiló. Polgár úgy gondolta, ezt a szövetet az angolok súlyra árulják. Iszonyú nehéz volt, vállgörnyesztő, de kétségtelenül elegáns, szép darab, aránylag új is, elég méretes, évekig használta, már-már védjegye volt telente.

Újat csak cipőből kapott, azt nem tudott örökölni, hiszen végül is Apu lábmérete stabil volt, az övé meg növekedésben, így hát félévenként elzarándokoltak a Lenin körútra, a Szikra mozi melletti két cipőbolt valamelyikébe, és ilyenkor a legolcsóbb csukákból választhatott egyet magának. Ócska, régimódi, lejárt lábbelik voltak ezek, nem véletlenül mérték őket aránylag kevés pénzért. A család fizetőképessége és a divat egyetlenegyszer találkozott: száztíz forintért mértek egy „antilop-bőr” surranót. Úgy volt antilop, ahogy a szivacskabát szivacs: műtermék mindkettő, de mindegy, a tömegdivat lélektana megfejthetetlen – a fél ország ilyenben járt. Csak sötétbarna volt, előbb fűzős, utóbb bebújós kivitelben. Sokan (az értők, a tapasztaltabbak) egyszerre többet is vettek, ők ugyanis tudták, hogy az „antilop” néhány hét után elébb zsírosra fényesedik, majd deformálódik, végül elemeire bomlik, ám/és addig – izzaszt. Ez is izzaszt. Ez az ország akkoriban műanyag ruhadarabok izzadtságszagában úszott.

Érettségi öltönye sem volt. Mármint olyan igazi, alkalmi, sötét. Se kék, se fekete, se szürke. Ezt nem bánta különösebben, akkoriban még nem szeretett elvegyülni, inkább kiválni vágyott: zöldesbarna terilén öltönyt hámozott ki a tanti küldte csomagból. Az ancúg – kivételesen – vadonatúj volt, mi több, passzolt is, és a fő poén: divatosnak minősült. Ferdék voltak ugyanis a zakózsebek. Ferdék és hajtókásak! Ferdék, hajtókásak és a jobboldali zakózseb fölött egy kisebb, ugyancsak hajtókás: célja ismeretlen, de nagyon menő. Hátul pedig... igen, hátul 2, azaz kettő darab slicc, avagy vágás, miszerint hasíték. És keskeny rever, azaz hajtóka, meg négy, magasan záródó gomb. A nadrág szálegyenes, s mivel a csöves még és már, a trapéz még nem lévén komilfó: Polgár öltönye tökéletes volt. Évekig hordta, kihízásig, elkopásig, divatból kimenésig. Halványsárga garbót viselt legszívesebben hozzá, és amikor mindezt kiegészítette egy jugoszláv gyártmányú, gombnyomásra nyíló, hosszú, fekete esernyővel (haver hozta kétszázért al-dunai Express-társashajóútról) nos, így felszerelkezve határozott elismerést aratott a Nashville Teens-koncerten, pedig ott aztán mindenki bedobott mindent, a virággyerek öltözéktől a csupasz felsőtestre felvitt frakkig.

Soha nem hordott teddy-bear kabátot, kivételesen nem pénzügyi, hanem ízlésbeli okokból: szinte hányingere támadt, valahányszor egy barna hímmedvébe botlott a Körúton. Merthogy ezt az eredetileg nőknek szánt ruhadarabot férfiak is hordták, derekukat kackiás övvel elszorítva, amely nehéz műveletnek bizonyult, hiszen a teddys férfiak többsége idősebb, korpulensebb hapsi volt, aki pocakját, hát még a vastag műszőrmével burkoltat, nehezen tuszkolta be az Opel Kadet kormánya mögé.  A kabát, a pocak, a kocsi  a lázadozó Polgár számára a beérkezettség, a beilleszkedettség, a konformizmus manifesztálódása volt, s mint ilyen – gyűlölendő. És ha olykor a teddy-kabát hajtókája mögül megvillant a gyárilag(!) háromszögű csomóval ellátott gumis(!); a zöld vagy a kék anyagot aranyszálakkal csillámosító nyakkendő – nos, ettől Polgár kifeküdt: ez az ember, ez a felnőtt, ez a konszolidált állat még bunkó is.

Pár éve kínai edzőcipőt, kínai farmert, kínai inget, kínai pufidzsekit lát férfin, nőn; kínai-Adidas suhogó joggingot nyáron, eszkimómintás kínai műbársony háromnegyedes kabátot télen, és elvásott VOR-öltönyöket, Május 1. Ruhagyári szoknyákat meg turkálókból összeszedett-vedett holmikat – lepusztult ország lepusztult lakóinak lepusztult öltözékét. Az egész nem bántaná, istenkém, csak erre futja, maga is kínai piacon szerzi be cipőjét, de a színek, a formák, a topi ízléstelensége... Ráadásul amikor egy tévés-sorozat ilyenformán burkolt hapsijáról a végecím-listán odaírják: Öltöztette az YX-szalon – na, neee, ezen totál ki kell akadni.

Pár éve még játszott néha: bőrdzsekijében, farmerjában (unatkozó milliomos, aki megengedheti magának a lezserséget) bement a City valamely szuperelit férfibutikjába, Armani, Versace, Hugo Boss ruhák, ingek, nyakkendők, Gucci cipők között turkált.  A szerepbe beleélve magát, ugráltatta az eladókat: – Mutasson már valami mást, könnyebbet, esetleg kasmírt! A szerencsétlenek pedig hordták elé többszázezer forintos öltönyöket, olyikat fölpróbálta, majd: – Nem ilyesmire gondoltam! – felkiáltással távozott, gondosan őrizve valamiféle fitymáló arckifejezést, hogy pár lépés után röhögni kezdjen.

Ment a Bécsi utcában, és röhögött. A szembejövők lazán elnéztek mellette: jelen időnkben nem ritka az őrült e tájon.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!