Egy patronos pisztoly a Csanády utcai trafikosnál tizenhét forint ötven fillérbe kóstált.

A villamosjegy alig volt nagyobb egy fél gyufásdoboznál; Polgárnak hatvantól hatvankettőig a legfőbb jövedelmi forrása, sőt, a szűken mért szülői apanázson kívül az egyetlen.

Ezen időszakban ugyanis Polgár jelentős tisztséget töltött be: ő volt a XIII. kerületi Sziget utcai Általános Fiúiskola 345-ös számú Hunyadi Mátyás úttörőcsapatának postása. Pontosabban: ő és C. Mihály, az osztálytársa, amúgy – állítólag! a srác szerint mindenképpen – a kb. közepes, de antik (vagyis hivatalos, tankönyvekben szereplő, köt.olv.) költő leszármazottja. Polgárt valószínűleg azért bízták meg e munkával (dehogy munkával, hanem tisztséggel, hiszen hivatalosan bejegyeztetett a csapatkönyvbe, azaz csapatnaplóba, lepecsételve, amint illik, miszerint ők a csapat postásai) –- szóval e megtiszteltetést mindenképpen S.- nek, a rajztanár-csapatkapitánynak (csapatvezetőnek, csapatparancsnoknak, ezer neve volt) köszönhette. Leginkább azért, mert a csapatfőnök egy időben fotószakkört is vezetett, amelynek Polgár igencsak szorgalmas látogatója volt. Hogy C. miként került a párba, ma már fene se tudja. Polgár emlékszik: C. afféle vagány srác volt, a Szent István park egyik tetőteraszos lakásából – ezt a hédert ma Polgár szívesen gönnolná magának. A lakás tele könyvekkel, nem annyira a család kultúrszomját bizonyítandó, mint az apa könyvügynöki mivoltát, mert az is volt az öreg C., legalábbis egy ideig. Mi több, e minőségében Polgár apjának munkatársa, ha úgy tetszik: beosztottja, aki folyvást(?) járta az országot, különböző könyvösszeállításokat kínált részletre boldognak-boldogtalannak, meglehetősen szép jutalékért. A szép lakás nem csak e percentekből, hanem korábbi, különböző, sejtelmes munkákból származott. Az öreg C. elegáns volt mindig, akár a fia: a legújabb szerelésekben, divatosan; csomagban jött a cucc a nyugati rokonságtól, amelyhez azután pár év múlva csatlakoztak.

A postásság?

Minden héten egyszer-kétszer Polgár meg C. kivillamosoztak Angyalföld szélére: ott, a József Attila Művelődési Házban telepedett meg a kerületi úttörőelnökség is, amelyhez szabályos postakönyvvel, lezárt borítékban ki tudja, miket vittek, de vittek! s ez a lényeg. Pontosabban, hogy visszatérjünk a kezdetekre: a vitelhez szükséges villamosjegy volt a lényeg.

Polgárék felhatalmazást kaptak arra, hogy az iskolától az úttörőközpontig és visszavezető útjuk költségeit vonaljegyek formájában elszámolhassák.

Namármost.

Ötven fillér (1, AZAZ EGY DB. VONALJEGY ÁRA), oda-vissza. Az annyi ugyebár, mint egy forint, hetenként jó esetben kétszer, az kettő kemény forint, per kopoltyú. Meglehetősen szép összeg egy tizenkét, tizenhárom éves srácnak; ne feledjük, 1961-62--ben vagyunk. De különösen akkor csuda, ha tudjuk (mai kifejezéssel): az elszámolási fegyelem kissé laza. S. tanár úr ugyanis nem volt hajlandó hetenként bíbelődni egy-két forinttal, tehát utasította a srácokat, (pardon: pajtásokat), hogy félévenként számoljanak el a bilétákkal és a leszámolt jegyek ellenértékét egyösszegben fizeti ki.

Zötykölődtek hát a gyerekek a tizenkettes vagy a tizennégyes villamoson. Az Élmunkás-hídnál találkoztak, szemben a patikával, és ahogy a tuja mind külvárosibb tájakra zakatolt, megvitatták a világ folyását, ha lehetett, akkor ülve, a barna-sárga fabordás padokon, húzogatva az ablakleeresztő széles bőrszíjat; ha nem lehetett ( - Add át a helyed, kisfiam, a néninek, bácsinak! -  – nevelte őket apjuk, anyjuk), akkor a peronon tekergették az öntöttvas-kereket, illő félelemmel, mert az állítólag fékezett is; vagy, ha senki nem látta, a havas sínek szórására szolgáló homokból az odaláncolt kis lapátkával apró adagokat dobtak az erre szolgáló nyíláson át a sínek közé: az izgalomtól borzongva hallani is véltek némi csikorgást, de ez természetesen illúzió volt, önáltatás. Azoknak a kerekeknek, annak a gépezetnek ennyi porszem nem ártott, mondhatni rendszerhű volt – ironizál Polgár, persze csak manapság.

Jól érezték magukat.

Csakhogy a jegyeket mindig eldobták. Franc tudja miért, hiszen figyelmeztették egymást minden alkalommal; hiába, eldobták. Így hát a félévi bizonyítványosztás előtti héten, amikor az elszámolás esedékessé vált, villamosmegállók oszlopai körül lődörögtek, a Balzac meg a Visegrádi utcában és a „Kérjük a használt menetjegyeket ide dobni” feliratú fémládikókba markoltak, persze csak amikor kiürült a járdasziget, hogy ne égessék önmagukat, ne nézzék őket guberálónak. Pedig azok voltak, precíz, pontos guberálók. A villamosjegyeken ugyanis felül oda, alul vissza felirat ékeskedett és a gondos kalauzok precízen téptek: a Kádár utcai végállomástól kifelé menet az oda-, Újpestről befelé jövet a visszasarkot szakították le.

Tehát.

Azt Polgárék kitapasztalták, hogy S. tanár úr nem emlékszik: egy héten hányszor jártak a srácok hivatalos küldetésüket teljesítendő a messzi külvárosban. Megreszkírozták tehát, hogy heti két alkalmat hitetnek el vele, vagyis heti négy darab jegyre volt szükségük. Igen ám, de az álcázás, a konspiráció kiokosította őket annyira, hogy ügyeljenek a jegyek tépésirányára: a négyből kettőnek az oda, kettőnek a vissza sarkának kellett letépve lennie.

A guberálás (egyikük lakásán) mindezekre tekintettel szelektálásból állt. A kimarkolt jegytömegből mindenekelőtt eldobták az átszállókat, a diák-átszállókat, a bérleteket, a diák-bérleteket és egyéb úri kacatokat, majd a megmaradt vonaljegyeket az oda illetve a vissza sarkok szerint csoportosították. Egy átlagos iskolai félévre négy hónapot, olyik hónapban öt hetet feltételezve: tizennyolcszor két oda- és tizennyolcszor két vissza-jegyre volt szükségük, mármint egyiküknek. Tehát kettejüknek összesen száznegyvennégy darab vonaljegyre. Ki-ki vékony, fekete vagy piros befőttes gumival szorította össze a maga adagját, úgy számolták le a hetvenkét jegyet S. csapatkapitány elvtársnak, aki harminchat kemény magyar forintot pengetett vissza nekik.

Egy patronos pisztoly a Csanády utcai trafikosnál tizenhét forint ötven fillérbe kóstált. De ha eltekintünk is az ilyen tartós használati cikktől: mozijegy a Boschba – egy forint ötven fillér; egyik végén kék, másik végén piros ceruza – egy forint húsz fillér; egy rajzlap – tíz fillér; egy kötet Ifjúsági Kiskönyvtár (sőt - lévén felnőtt, pénzkereső emberek - az Olcsó Könyvtár nem mindig korosztályuknak szánt könyvei) három-négy forint; belépő a Nemzeti Galériába, még a Parlamenttel szemben – többnyire ingyen, de ha valami extra van, az két forint; gyerekbeugró az akkoriban hochelegánsnak ítélt (a Gellért-hullám még háborús romokban) Palatinusra – három pénz.

Ne soroljuk.

Egyikük sem gondolt arra, hogy így ők tulajdonképpen fizetett, vagyis hivatásos, ergó profi úttörők. A harminchat forint azért volt eszelősen nagy összeg, mert szinte a semmiért, a semmiből, pontosabban a szemetesládából jött, egy tételben. Polgár hetekkel korábban készült, mire költse azt a dáriuszi kincset, hogy aztán másfél óra alatt elverje.

Ezt a szokását egyébiránt egész életében megtartotta.

Ami pedig az ötvenfilléres villamosjegyet illeti: nincs. Nem ötven fillérért, de ötven forintért sem.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!