Az ártáblák! Egyforma, bordó üveg, arany betűk!

Polgár legelső emlékei közé rémlik az a körömnyi, zöldesszürke kartonlapocska, amelyre vásárolni lehetett a Csanády utcai tejcsarnokban. Sejlik valami húsjegy is, már ötvenötből - vagy tán éppen ötvenhat után lett volna? Annyi bizonyos, hogy argentin marhát, bélszínt lehetett kapni érte-rajta: – Fagyasztott hús! Fitymálta mindenki, pedig ha belegondolunk, hogy a japán mellett állítólag az argentin marhák adják a legfinomabb, legnagyobb sztékeket...

De volt jegyrendszer az italboltoknak átkeresztelt kocsmákban is. Négyszög alakú bilétácskák, vékony papírból, más-más színűekből, rajta különböző számú és elhelyezésű csíkok, megkönnyítendő a pénztáros munkáját: más a pohár sörre (kettő-hetven), más a korsóra (négy-ötven), megint más az A-B-C likőrre. A likőr szó megtévesztő. „A” likőrnek minősült például a cseresznyepálinka is egykor – egykor, amikor még korántsem volt olyan divatos pia, mint pár évvel később. A „B” kategóriába sorolták pl. a kevertet, míg a szinte szégyellni való, mert nőiesnek tartott C likőrökhöz olyan, későbbi nagyágyú tartozott – a Mecseki, a Hubertus mellett – mint az Unicum: akkor a kutya sem itta.

Szolgáltak előre nyomott papirkák cukrászdákban, eszpresszókban is: más a szimplára (egy forint ötven fillér), más a duplára (három forint), más a pohár szódára (harminc fillér). Itt is ugyanazok a cetlikre adták a töményt, mint a kocsmákban, és egyéb hasonlóság is mutatkozott: az ártáblák egyforma, bordó üvegre, arany betűkkel készültek! Akár a Váci úti, a Kávés Katicához címzett, presszónak nevezett, de rossz talponálló szintű (merthogy voltak jó talponállók is) vendéglátó-ipari üzemegységben, akár a valóban különleges, mert igazi, békebeli cukrászdát idéző Különlegességiben, a Népköztársaság (Sztálin, Magyar Ifjúság, Andrássy, stb.) útján, vagy éppen a Dohány és Kertész utca sarkán nehezedő kocsmában leltek nekik helyet valamely falon. És ha az ár különbözött is az „osztályba sorolástól” függően, a masszív üveg, az aranyozás tartósságot ígért, és ígéretét be is tartotta: a piaárak évekig őrizték változatlanságukat a változhatatlannak tűnő világban.

A pultnál a kávésblokk alá egyforintost dugott az ember, abban a hitben, hogy a „kemény jegy” jobb kávét ad, a kávéshölgy szélesen mosolyogva rántott egy nagyot a  presszógép karján, eme fallikus szimbólumon, és ugyanazt a löttyöt adta, mint a sima blokkra.

A Palatínuson más jegy szolgált fogasra, más szekrényre, más kabinra. Aki masszázst is akart, cédulkával gazdagodott, gyékényre, fürdőruhára, nyugágyra újabb és újabb cetli kellett, a víz, az izzadság hamar szétmállasztotta a gyenge minőségű papírt, különösen az olajozóba szólót: csokoládébarnára sült, deltás ifjú szórópisztollyal spriccelte a (főleg nő-) vendégekre a bergamottot, a megannyi szép test gusztustalanul csillogott a napon. Ez a jegyrendszer beválni tűnik: alig pár éve, midőn meszesedő nyakcsigolyáit ápolni ment a Gellértbe, Polgár a pénztártól ismét tucatnyi forma-nyomtatványocskával távozott: egyik a súlyfürdőre, másik a gőzre, harmadik a masszőrre, de kérhetett volna iszappakolásosat, meg kádfürdőset, meg nagykádas fürdőset is – hoppá, ez erotikát sejtet, jegyre mértet...

A ritka örömös napok közé tartozott Polgár életében, amikor apjával a Népstadionba mentek: nem annyira focira, mint atlétikára. Zatopeket, Iharost látta futni, meg Rózsavölgyit, Kovács Bütyököt és sokáig őrizte e versenyek jegyeit, azok emlékeztették őt apja mosolyára, a tömeg örömére, meg tetszett neki, hogy rá van nyomtatva a lapra a stadion sematikus rajza, benne hangyányi betűkkel a szektorok száma, neve: aggályos, bár ritka ronda folyóírásával mindig ráírta, mit is láttak akkor, milyen eredmények születtek. Világrekordokat őrzött.

Méretre legnagyobb jegy az operabérlet volt, az Erkel színházbeli: tízes számot viselt, szombatra szólt, az erkély utolsó előtti sorába, és Polgár vagy hat éven át járt oda, havonként egy szombat estén, apja-anyja drága, aranyos, kedves barátnőjével, T. Katóval, T. Pál és a T. György rokonával, zenerajongóval és -értővel: látta Svéd Sándort, Palló Imrét, Székely Mihályt, Gyurkovics Máriát, Radnai Györgyöt, meg a vendégszereplőket, Nyikolaj Gyjaurovot például – tudatosan mondjuk, hogy látta, mert akkor még nem annyira a zenét kedvelte az operákban, hanem a cselekményt, a mozgást, a színpadot. Később aztán, úgy harmadik gimnazista korában már az a havi egy szombat is másra kellett, akkor úgy vélte fontosabbra: bulikra, és ami ezzel együtt járt, a csajokra, a piára, a haverokra – egész akkori Életére.

Egy másik bérletet már csak örökölt. Anyuék a Vígszínházba jártak, ez már később volt, amikor már Polgár is adott haza némi pénzt, akkor megengedhettek maguknak két, Jób Dánielről elnevezett bérletet, amely kezdetben még évadonként tíz előadást is adott, földszint hatodik sor, és a lényeg: hétfőn legyen, hétfőn, amikor nincs televízió.

Polgár a C likőrös unikumot ez idő tájt ha issza, otthon issza, sörét dettó, strandon, moziban évek óta nem volt, színházba ismerősei révén kap néha potyabelépőt, és operabérlet helyett beszerzett néhány tucat CD-t, ezeket már műgonddal válogatva: jeles előadókkal, kiváló tolmácsolásban hallgatja a zenét, azzal áltatva ritka vendégeit, hogy már meg tudja különböztetni egymástól a sok tenort.

Frászt.

Puskázik a CD-khez mellékelt ismertető bilétákról.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!