Mozi-mozi-tarka.

Bár politikailag tán kényes, Polgár kénytelen bevallani, hogy első moziélménye a ma rossznevű, logóilag tiltott(!) Vörös Csillag filmszínházhoz fűződik, sőt, tetézve a bajt, a Felejthetetlen 1919 című opushoz. A múltat be kell vallani, sőt, még azt is, hogy Polgárnak roppantul tetszett az egész, úgy gondolta, egy mozinak, A MOZINAK, amelyről addig csak hallott, ilyennek kell lennie: oszloposnak, hatalmas, széles márványlépcsősnek, bordó szőnyegesnek. És a film is legyen Olyan! Az eladdig csak (?) újságban, boltok kirakatában, az óvoda falán, a Visegrádi utcai rendelő, a Váci úti gyárak homlokzatán látott arcoknak itt meg kell elevenedniük! És lőn! Ott jött Lenin, meg Sztálin,  és harcoltak, és lőttek – kell ennél több? Nem, EZ a mozi. Polgár (egész életében) többnyire csalódott előzetes elképzeléseiben, lett légyen szó bármiről, de ez esetben nem: a mozi olyan volt, amilyennek gondolta, és ő ettől boldog lett.

Eleinte a Boschba járt a legtöbbet, a Balzac utca sarkára. A terem hétköznapokon a szemközti üzem ebédlőjéül szolgált, vasárnap pedig filmeket vetítettek, régieket, már olyan értelemben, hogy körúti, városi „rendes” mozi (tehát nem vállalati, vagy falusi kultúrház) rég levette őket műsoráról. A képek rezegtek, ugráltak, hiányosak és karcosak voltak, a hang dettó; a vászon pici, de mit várhat az ember egy forint ötven fillérért? "Rohampáholy" volt: ezért a pénzért ki-ki oda ült, ahova akart. És (akkor még) ott volt az egész család, Anyu is, Apu is: ritka együttlét, ritka szórakozás.

Az Ipolyban varietét is adtak a háromforintos jegy mellé. A Híradó (Rákóczi-induló, naná!) után fölbukkant néhány, a rossz világítás miatt különösen erősen kifestett bohóc, meg egy kacskakezű bűvész. Polgár máig el nem tudja képzelni, mit csinálhatott ott az a két pali, aki SS-egyenruhában üvöltözött a színpadról, kellő rémületbe ejtve Polgárt és a hasonló korú kis kölyköket. Megfejthetetlen, miként került ez a produkció egy ötvenes-évekbeli varietébe, hogyan lehetett karikírozni (hiszen egy varietében más műfaj el nem mehetett) az SS-t? Mindazonáltal az iszonytató egyenruhások meg a Híradó között még bedobtak néhány reklámdiát, meg pár fújásnyit a biciklipumpához hasonlatos, de annál vastagabb csőből. Még hirdették is a mozi eme szolgáltatását: itt illatosított nézőtér van. A pacsulifröccs egyébként ráfért a teremre, az mindig izzadság- meg lábszagú, azaz mozibüdös volt, úgy, ahogy az kell – és a permetezés is hozzátartozott az egészhez, amint az a nagykönyvben és Mándynál leíratott.

Később főleg a Szikrát meg a Kossuthot kultiválta, utóbbi akkoriban ronda nagy hodály volt, pocsék hangosítással, de széthúzható tetővel, ez nagyon tetszett neki, irigyelte az ottlakókat, akik nyaranta udvari ablakaikból ingyen mozizhattak - akár az elegáns Szikrában, vagy a bauhausos Dunában. Az eszébe sem jutott, hogy nem nagy öröm annyiszor megnézni ugyanazt, és mást sem igen lehet csinálni, hiszen a zaj, az bizony nem a terembe, hanem a tetőn át a légbe és a lakásokba hatolt. Élete első, tizenhat éven felülieknek szóló filmjét a Kossuthban látta (akkor még 16 év volt a felnőttkor kezdete a filmhatalmak szerint). Belógott, ravaszul, és tizenöt évesen, Marina Vladyt látta, mint Méhkirálynő-t! Nemrégiben újra megnézte egy barátjától kapott videón, és meggyőződött arról, hogy jól emlékezett: akkor sem értette, miért tizenhat éven felüli ez a film, sovány kis komédiácska, Marinának csak a háta látszódik pucéran, egy mai tizenhat éves körberöhögné, és még a kádéenpések is engednék vasárnap délelőtti előadásban, akár a közszolgálati egyesen. Mindegy, mindenesetre lehetett vele dicsekedni:– - Én már voltam tizenhat éven felüli moziban.

A körúti csőmozikba többnyire belógott: ezek (Tanács, Mátra) vészkijárata a mellékutcára nyílt, szünetben kitárva, szellőztetés - ilyenkor surrantak be a srácok,  guggolva, ha közel volt a jegyszedő, máskor délcegen kiegyenesedve, mint aki csak egy staubra ugrott ki.

A Puskinban elaludt. Ehhez persze kellett némi (némi? - úgy másfél-két liternyi) bor, amelyet előtte Toncsival gurítottak le, részben az Október 6. utcai borozóban, részben a Harmincad utcában, az angol követség mellett, majd a Gerlóczyban, szemben a tűzoltósággal. Toncsinak haza kellett már sietnie, a családjához, Polgárnak pedig volt két, elütni való órája, randevújáig. Beült a Puskinba. Örök életére bocsánatot kérne a rég halott Zolnay Páltól, de a meleg, a bársonyszék az Arc első tíz perce alatt annyira elzsongította, hogy szomszédja könyökének rugdosására kellett ébrednie, délutáni másnaposan.

A Tanács, meg a Zrínyi a maguk csatorna-jellegével (lásd esmét Mándyt) inkább találka-, mint szórakozóhelynek minősíttettek Polgár rendszerében: a Tanács a lakás, a Zrínyi az Élet környékének (vagyis az Erzsébet söröző-Kertész utca-Emke sarok által meghatározott terület) közepén helyezkedvén el, alkalmasnak bizonyultak megbúvásokra az utolsó sorban, az éppen soros Valakivel, amikor a környezet csak a Híradó utáni szünetig volt érdekes. Akkor ugyanis kigyúlt a villany, és addig felnőtt, komoly ember nem kezdett felnőtt, komolyabb akcióba. Maximum perecet evett (ó, azok a kilencvenfilléres perecek, a sós, meg az édesebb tésztájú, amelyek közül természetesen az előzőt ette Polgár és párja, a sósat, amely sohasem tudott ropogós lenni bár természetesen ezt kiabálta a pereces néni: – Ropogós a sós perec, sóóósapereeeec! A fenét. De éppen az volt a jó, az az íz, az a nyúlós, gumiszerű tészta – hasonlíthatatlan.) A perec kitartott a szünet végéig, a nagyfilm kezdetéig, mely nagyfilmből Polgár rendszerint nem sokat látott: szeme lehunyva, szája lefoglalva, akárcsak kezei, és fülébe is inkább csak lihegések jutottak el: – Ne! ne! Hagyd abba, itt mégsem lehet, jaj, istenem!... stb.

Mindazonáltal az ötvenes évek közepétől a nyolcvanasok elejéig nemigazán akad olyan, jelesebb film, amit ne látott volna és nemcsak mozikban, de filmklubokban, sőt: zártkörű vetítéseken; Látta, mint egy mohó bélyeg-gyűjtő, az összes magyart, a 8 és 1/2-t kb. kilencszer, meg mind a többit: fölsorolásukra sincs hely, nemhogy méltatásukra.

A minap mozijegyet talált egy kiselejtezendő, mert kihízott nadrág farzsebében: Kossuth, 1987. okt. 17. szombat, második előadás. Tehát valami őszi délelőtt, de mit játszhattak? Nem akar eszébe jutni, pedig fontos lenne: leszámítva két, a hangorkán, a beláthatatlan méretű vászon(?) miatt meggyűlölt multiplex-vetítést, mint olyat – akkor volt moziban utoljára.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!