Polgár Gyula ötévesen tanult meg olvasni, és az irodalom lett étele, itala, levegője. Minden műfaj, rossz és jó művek, mindegy. Irodalmon élt.

1965-ben benevezett a Magyar Televízió irodalmi klubjának vetélkedőjére. Míg körül nem nézett a selejtező helyszínéül szolgáló teremben, különösebb reményei nem voltak, csak próbára akarta tenni tudását, de akkor rájött: itt ő nem veszíthet. Egész életében talán ha három-négy pillanat akadt még, amikor ennyire biztosan tudott-érzett valamit. Tizennyolc évével ugyanis ő volt a legfiatalabb, negyedikes gimnazista a nálánál jóval idősebb, akár negyvenes aggok, egyetemisták, diplomások, felnőttek között: – A legkisebb fiú csak nyerhet – mondta az Irodalom.

A témában, a XX. század külföldi irodalmában, annak is kortárs részében, nem lehetett rajta fogást találni. Érdemeit nem csökkenti, hogy e mérhetetlenül gazdag világnak magyarul csak egy kis szelete volt megismerhető, hiába igyekezett az Európa Kiadó, a Nagyvilág, ez a csodás kiadó és még csodásabb világirodalmi folyóirat – csak cseppeket adhattak az óceánból. E cseppeket viszont Polgár mind megitta, ahogy voltak, sósan. A selejtezőkön, az első pár fordulóban tarolt: továbbjutása meggyőző volt, vitathatatlan. Az elődöntőt és a döntőt már a televízió is közvetítette, élő egyenesben, és már az elsőnél megtapasztalta az Andy Warhol féle tizenöt perces dicsőséget: az utcán egy néni megsimogatta arcát, és az igazgatóhelyettes, a rettegett matektanár, Strigula barátságos mosollyal állította meg a folyóson: – Nem is tudtam, hogy te ilyen remekül ismered az irodalmat. Polgár még őszinte ember volt, és ha nem is ordított, toporzékolt, de élből vágta vissza: – Hát az elég baj, hiszen ide járok három és fél éve! A tanár arcáról lehervadt a mosoly, Polgár kapott két strigulát, a harmadik után elégtelen következett matematikából – akkortájt egy tantárgyi bukást is megkockáztatott valamely poén kedvéért.

Az örömmenetelés a döntőben vált lázálommá. Az addigi egyéni indulókat minden előzetes indoklás nélkül, találomra, négy fős csoportokba osztották, vetélkedjenek ezentúl azok egymással. A zsűrorok mutattak rá kire-kire, azok üljenek egy asztalhoz, aztán kezdődjék a játék.

A zsűrorok. A jeles irodalmárok.

T.G., a finom, katolikus polgár-író, novellista, regények, színdarabok szerzője. B.T., kora termékeny novella- és regényírója. Elnökként U.T., az olykor tenyérbe mászóan briliáns elme; irodalomtörténész és hivatásos életművész. Alig ült el a kavar-zavar a hirtelen csapatversennyé változás miatt, a zsűri valami hihetetlenül átlátszó, leplezetlen csalásba kezdett. Az egyik csapat rendre könnyebb kérdéseket kapott, míg a többiek precíz, pontos válaszait rossznak minősítette a zsűri, még a pontok összeadásánál is variáltak – rosszabb volt, mint egy bundázott lóverseny; ma országos botrány követné, ORTT-vel, de akár bírósággal is. Polgárék harmadikok lettek, a srác kapott egy hatalmas könyvcsomagot, örült neki, naná, neki minden könyv kellett akkoriban, de azért az a külföldi út, az első díj… Nekiesett minden vesztes csoport a zsűritagoknak. Azok, a legmeglepőbb módon, még csak nem is tagadták a részrehajlást, viháncoltak, vigyorogtak, szemükbe röhögtek a reklamálóknak, és bár nem ismerték be, de nem is tagadták a machinációt, magyarázatul meg fölkínálták: – Ha nem csapatverseny van, ha nem jutunk gyorsan dűlőre, kifutunk a műsoridőből, az meg lehetetlen, értsék meg, olyan nincs.

Polgár napokig kóválygott ennyi cinizmustól, főleg, hogy kenyerének, sójának, vízének alkotói, az irodalmárok voltak ilyen szemetek, akik pedig csakis istenek lehetnének. B. meg T. jó pár éve halott, U. változatlanul zseniális, és változatlanul tenyérbe mászó, polgárpukkasztó: nemrégiben Woody Allan-ről állapította meg, hogy az egy sehol nem jegyzett senki.

1969-ben Polgár többször megfordult a New York palotának azon folyosóján, ahol a pénztár működött: mindenféle gyenge vagy jobb reklámszövegekért marta föl a honoráriumát. Az egyik házbéli lap (megannyi szerkesztőség működött itt) ismerős munkatársa egyszer karon ragadta: – Gyere, igyunk valamit! Polgárnak ez akkortájt soha nem volt ellenére, ment a sráccal, gondolván valamelyik környékbeli krimóban kötnek ki, de nem: a cél a Hungária (azelőtt New York, most valami hotelalkatrész) kávéház. Eleddig ide Polgár az orrát se merte bedugni, olyannyira tisztelte a hely szellemét. Most meg láss csodát, az történik, amiről csak olvasott, hallott: haverja egy olyan asztalhoz rángatta, amely körül – Ó Istenem, amely körül ott ültek számos irodalmárok, például Z.Z., CS. I., és minden fölhajtás nélkül helyet szorítottak a két újonnan jöttnek.

Polgár, kővé dermedten a tisztelettől, mukkanni sem mert, míg muszáj nem lett: rendelt. Egy krőzusi nonsalansszal egyszerre három palack bort (hiába, zsebében a friss honor), meg parádi vizeket, és poharat mindenkinek. Nem köszönte meg senki, néhányan bólintottak – ennyi. Másra nem tellett az asztaltársaktól. Mással voltak elfoglalva. Az asztaltársak lehúzóst játszottak. Ez a hihetetlenül primitív és mérhetetlenül aljas szerencsejáték csendet követel. A sokváltozatú őrületnek a többnyire a legegyszerűbbjét preferálták. Adott egy tízforintos bankjegy (akkortájt még volt ilyen, Petőfi képével) mindenki kezében, aztán valaki bemondott egy számot: pl. huszonhárom. Akinek tízesében a 23 a bankjegy sorszámának elején, végén, közepén ott volt – vitte az összes tízest a partnerek kezéből. Villámgyors művelet, kiküszöbölve minden gondolkodás, de még a hazardírozás is: egyetlen számjegy beszél, oszt kuss. Egy tízes akkortájt nem volt kevés pénz, a lehúzás gyors – fél óra alatt több száz forint elveszíthető, már akinek van vesztenivaló pénze.

Polgárnak volt – és nyert. Előbb a borok-vizek árát, majd egy újabb adagot. Mindeközben el nem hangzott egy árva szó a játékhoz feltétlenül szükségeseken kívül, Polgárra csak akkor vetettek egy pillantást, amikor az szokatlan nyerőszériát produkált. A játékban hirtelen szünet: valamelyik törzsbajnokot telefonhoz hívták, ezalatt Z.Z. simán megvágta Polgárt egy húszassal, mondandóját csak a kölcsönkérés alapszavaira korlátozva, de tegezve, és Polgár ettől ott helyben elélvezett. Egy Z.Z.! A költő! Szólt hozzá! Pénzt kért tőle! Tegezte! Mámor!

A mámor ebben a játékban nem játszik. Polgár úgy tíz perc alatt mindenét elvesztette, nyereséget, aznapi honort, korábbiak maradékát. Üldögélt vagy félórát csöndben, a kutya se törődött vele, akkor egy újabb kis szünetben habogott valamit a költőnek, aki közben nyerő lett, hogy talán azt a húszast, ha nem is játszani, isten őrizz, hogy hát mégse üres zsebbel, meg ilyesmit – Z. Z. meg sem hallotta. Polgár máig nem emlékszik, hogyan jött el onnan, de azt tudja: vissza többé sose ment.

1970 végén egy író-olvasó találkozón futott össze S.A.-val. Nagyon kedvelte a fiatal novellista műveit, és egy sajátos ok miatt ismeretlenül is ismerősének tekintette. Az író apja ugyanis tanára volt Polgárnak a gimiben, az ottani furcsa-bizarr tanárfigurák között is különösen érdekes. Ludovikát végzett egykori vezérkari tiszt, aki e minőségében küldetett át az szovjetekhez 1944-ben segíteni a béketárgyalást, ama október tizenötödikei szörnyű amatőrizmust. Ottmaradt, a szovjet csapatokkal tért vissza, a debreceni ideiglenes kormány körül dolgozott, majd már Pesten is – úgy kb. a fordulat évéig, onnan homály. Fia könyveiből lehetett tudni, jóval később, hogy e homály kitelepítést takart, meg mindenféle vegzálást. Naná, egykori vezérkari tiszt, ráadásul ideiglenes kormányok körül tett-vett…

Az iskolában, az orosz-órákat lazán el lehetett lógni, csupán beszélgetésre, vagy inkább monologizálásra kellett késztetni a jóvágású, katonás tartású férfit. Ha bárki (többnyire Polgár) bedobott valami aktuális politikai, főleg külpolitikai kérdést, az orosztanulásnak annyi: S. tanár úr elemezni kezdett, gazdag ismeretekkel, széles összefüggésekbe ágyazva a dolgokat, például az akkortájt éppen romlásnak indult kínai-szovjet viszonyt.

Ama író-olvasó találkozó végén Polgár ilyen emlékeket elevenített föl a tanár fiának, aki határozottan élvezte a beszélgetést, sétát javasolt, indultak végig a Körúton, itt-ott betérve egy-egy mellékutcai krimóba, vörösborokkal melegítve magukat, míg el nem érkeztek a Marx térig, meg azon is túl egy sarokkal: a Visegrádi utca elején pinceszerűség – a Modern étterem-vendéglő. Az soha meg nem fejthető, mitől nevezték modernnek, hosszúkás terem, másodosztályú árak, harmadosztályú tartalom (értsd: ételek, italok, felszolgálás). Itt, miután megkóstolták a folyó bort, palackos Egri Bikavérre váltottak, a színes címkéjűre, amelyet kivételesen valóban Egerben palackoztak, ellentétben az ország minden csücskében előállított, de egrinek nevezett iszonyatokkal. Ültek, iddogáltak, dumálgattak – politikáról, de főleg belpolitikáról, a fiatal írónak Polgárénál jóval több ismerete volt, pletykái és elképesztő tényei. Polgár itta a szavát, S. A. a bort, jóval többet, mint Polgár. Aztán fölállt: – Merre van itt a budiművek? Azóta se jött vissza. Azóta meghalt.

Polgár még darvadozott ott, jó félórát. Buta, alapból naiv, most még boroktól is kába feje lassan fogta föl, hogy őt itt átverték. Egész este, a különböző pincékben is ő fizette a kétdeciket. Telefonon riasztotta egy haverját, váltsa ki, és amíg várt a srácra, báva vigyorral ült az asztalnál, motyogott: – Hát, ezek az irodalmárok, ezek aztán fura fiúk….

Akkor megfogadta, és fogadalmát máig tartja: ő többé irodalmárral nem találkozik.

Szenvedélye csitult. Pusztán irodalmon élni nem jó, mert élhetetlenné tesz. Ma a kitárult világ majd' minden könyve olvasható magyarul – követhetetlenül és megfizethetetlenül. A kisnyugdíjas Polgár a lakótelepi könyvtár tagja, de azok sem képesek mindent beszerezni: a büdzsé alacsony, a könyvek ára magas. Polgár Gyula tehát mind többet tévézik és ezért (is) egyre jobban utálja magát – no meg a világot maga körül.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!