-- az persze orbitális baromság, hogy ilyen időjárás, özönvíz, tornádó nem volt még, meg hogy közeledik a végítélet, a ’zisten lesújt,--

-- de az mondjuk tény, hogy én, aki legalább a múltra úgy-ahogy emlékezem, bár azt elfelejtem, miért, hova indultam a szobámból tíz másodperce, szóval nekem csak egy ilyesmi rémlik,  amikor még a kreszben laktunk, volt egy jégeső, nyilván azért maradt meg bennem, mert ez volt az első, amit láthattam, mert szép volt, igen, minden esetleges szörnyűsége ellenére, mert másnap mondták a suliban a vidéki rokonokkal büszkélkedők, hogy ezt-azt tönkretett a jég, erről persze hallgatott a rádió,  szóval szép volt, ahogy a macskakövek közti résekben megmaradt pár percre a jég, egy nagy négyzetháló lett az úttest, szürke négyzetek, fehérrel körítve --

-- vidékre alig jutottam el kissrác koromban, igazi vidékre, nem pesthidegkútra, vagy érdre, ahova kicsaptak nyárra, hiszen azok belelógtak már akkor is budába, de egyszer elvitt az ella néni, apu ismerőse szajolba, ahol a fia a vonat alá vetette magát, amikor a muszos századot arra hajtották, és az ella néni havonta lebumlizott a temetőbe, közben sok ismerőst szerzett a faluban, és egyszer engem is magával vitt, és teletömtem magam egressel, miből következően majd’ összeszartam magam, kerestem a vécét, kiröhögtek, hogy itt csak budi van, fingom nem volt, mi az, azután megtudtam, és ha nem kellett volna amúgy is szarnom, hát akkor most  beszartam volna, mert félelmes volt az a sötét ott bent, a hatalmas lyuk, amiből − szentül hittem – kinyúlik valami kar, ha ráülök és beránt a bűzbe, mert ott nekem iszonyatos volt a bűz, meg a nagy, zöld legyek, darazsak; sok-sok évvel később pimaszul, de valódi érdeklődéssel-értetlenséggel megkérdeztem örkénytől, hogy a francba szerethet üldögélni a tót meg az őrnagy a budiban, órákig a bűzben, sötétben, örkény rám nézett, szeme sem rezdült, és azt mondta: − nem tudom --

-- a darazsakat, méheket nagyon utáltam, utálom máig, mert valamelyikbe, nem tudom: darázs volt-e vagy méh, szóval beleléptem egy ilyen izébe, fura, de a helyre, időpontra, körülményekre nem emlékszem, csak logikai következtetés, hogy valami nyári ügy lehetett, mér’ másért lettem volna mezítláb, darazsas-méhes területen, de azt a kibaszott fájdalmat máig érzem, azt mondják, az ember talpában rengeteg idegvégződés van, hát ezt tanúsíthatom, és az akkor még lúdtalpas, tehát lapos talpamra − ez borzalmas: lúdtalpas talp −, szóval  oda zsemlényi pukli nőtt, szinte görögtem rajta, ha ráálltam, persze csak mert egy pillanatra elfeledkeztem magamról és ráálltam én állat --

-- és  anyu azzal akarta újra meg újra belém nyomni a spenótot, tökfőzeléket, zöldbabot, hogy ezek mind frissek, a bazsi néni hozta vidékről, én utáltam mind, nem ízlettek, és nem értettem, miért ilyenekkel akarnak tömni engem, aki amúgy is gyalázatosan rossz evő vagyok, hát akkor ezeket pláne nem eszem, és gancegál, hogy ez  a szar most friss, vidéki, vagy régi, bolti, no de én legalább megkóstoltam ezeket, úgy döntöttem el, hogy nem ízlenek, mit össze nyűglődtem a srácaimmal, meg mostanában az unokáimmal, hogy nem mondják valami ételre, hogy nem eszik, hogy nem szeretik, ha még soha nem is kóstolták, ez őrület, a világot csak akkor és úgy lehet gyűlölni vagy szeretni, ha elébb belekóstoltál, vastagon --

-- és budi meg darázs-méh, meg főzelékek,  sokáig ezek jelentették nekem a „vidéket”, és én ezért sokáig nem szerettem a vidéket, most persze boldogan élnék ott, legalább is ezzel áltatom magam, mert tudom, hogy én helyfüggetlenül érzem magam ha nem is boldogtalannak, de szarul, elcseszettnek --



 


  
 

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!