Tegnap Polgár Gyula átküldött egy verset. Előbb azt mondta, semmi apropója; ez csak sok kedvence közül az egyik, és már rég nem kap idegrohamot, ha a csudálatos Weöres-fordítás helyett Zorán a Dusán kissé geil szövegét nyomtatja:
− Ha Mr. Cohen-nek jó az autentikusan angolra ültetett Lorca-vers, ezeknek mér’ nem?
− És minek küldted el?
− Harminc éve tudom kívülről. Most meghalt, akitől – akinek – akiért megtanultam. Kérlek, tedd be a blogodba.
Íme:
Federico García Lorca:
Menekülés New Yorkból - Kis bécsi valcer (Pequeńo vals vienés)
Van Bécsben tíz leány, 
egy váll, és ráborulva sóhajt a halál,
kitömött gerlékkel telt liget dermedten áll.
A hajnalból kis törmelék
a dér múzeumában látható,
egy termen ezer ablak ég,
ó, ó, ó, ó!
E dal csukott ajkadra való.
Ez a dal, ez a dal, ez a dal,
a halálra, konyakra és önmagára vall,
nedves uszályú tengeri hal.
Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
pamlagba, holt könyvbe temetlek,
a zugoly poros bánatába,
a liliom sötét padlására,
a holdban lelünk nyoszolyára,
ez a tánc a teknősbéka álma,
jaj, jaj, jaj, jaj,
fogadd e dalt, törött derekú ez a dal.
Van Bécsben négy tükör,
hol ajkad s a visszhang egymásra tör,
hol zongorára írták a halált
és kékíti a kisfiúk haját,
a háztetőkön koldushad tolong,
a könnyeken friss koszorú borong,
ó, ó, ó, ó!
Fogadd e dalt, mely a karjaimba haló.
Mert téged imádlak, álmodlak árván,
a játszó kisfiúk padlásán,
Magyarország ódon fényére vágyva,
meleg délután lágy zsongására,
hó-bárány lépdel, hó-liliom rezdül
homlokod sima csöndjén keresztül,
jaj, jaj, jaj, jaj,
"örökre szeretlek", enyém ez a dal.
Majd Bécsben táncolok veled, az lesz a jó,
szép maskara lesz rajtam,
álarcom nagy folyó, partom jácintot ringató,
lábad között felejtem ajkam,
és lelkem fénykép-albumokban s liliomokban.
Lépteid sötét hullámaival,
mint hegedű és kripta, szerelmem, ó, szerelmem,
elhal e sok-szalagú dal.
(Fordította: Weöres Sándor)
