− de időnként sajnálom, hogy eltűnt ez-az, ami személyes volt, emberi, humanoid. Még ha olykor dühöngtem is miattuk, ám nem voltak gépiesek, mechanikusok, arctalanok, hogy ne mondjam: elidegenítettek.
Amikor már dolgozott-keresett Polgár Gyula, fizetés körüli napokon sorba állt a bankban (bank? Az OTP  valamely fiókja). Güzü kispolgárként be-be rakott egyszerű, bemutatóra szóló betétkönyvébe párszáz, később pár ezer forintot. Az a sorban állás érdekes volt, legalábbis számára: micsoda figurák! Lerobbant, hatvanasnak tetsző pasi kétszázezer forintot bányászott elő a zsebéből. Értsünk szót: kettőszázezret, amikor Polgár havi fizetése ezeregyszáz volt. És ott a sorban mindenről, mindenkiről, mindent meg lehetett tudni: vadidegen emberek dumáltak egymással, elűzendő a toporgás nyomorát – pillanatnyi sor- és sorsközösség. A bankos kisasszony hosszú percekre eltűnt, vagy flegmán átslattyogott két asztallal arrébb egy kollégájához, hosszas sustorgásba kezdve  − a nép a sorban morgott, de mi a frászt tehetett volna? Elmegy a konkurenciához? Polgárnak ma számlára érkezik a nyugdíja, afölött az interneten keresztül diszponál, másodpercek se kellenek; sor, sorban állás nyista, de emberek se. Gép kommunikál géppel, szép új világ.

Lexikonok, kézikönyvek garmada veszi  körül, a sok könyvselejtezés során sem vált meg tőlük, nem adná őket a világ sűrű kincséért, pedig ezek idegesítették: hiába a tartalomjegyzék, tárgymutató, mifranc – utálta az időt lapozással fecsérelni, és persze többnyire pont azt nem lelte, amit annyira keresett. Most itt van ez a gép, ez az imádott-gyűlölt masina, amibe csak bepötyögi, hogy kb. mi érdekelné, oszt tessék: tizedmásodpercek alatt ott van a lista, és annyira ő sem analfabéta technikailag, hogy ne találná meg egy-két perc alatt a neki kellő információt. Az egész mégis kurvára időrabló egy Polgár-féle kalandozónak, aki persze nemcsak az eredetileg kutatott ezt-azt olvassa el, de újabb és újabb érdekességet talál, aztán mire fölriad, elcseszett egy órát.

Mikor még a fotózás volt a szerelmetes hobbija, élből vágta a különböző, fekete-fehér vagy színes filmek adatait, a fordítósokét, a diásokét; a Forte, az Orwo, esetleg az Agfa fotópapírok méretét, felületét, ilyesmiket. Megvetette mindazokat, akik az Ofotértbe adták előhívatni meg nagyítani a filmjeiket, hiszen az nem csak lustaság, kényelmesség, de hogyan lehet valaki másra, ismeretlen laborosra (utóbb: laborGÉPre! Borzalom!) bízni ilyen személyes ügyeket. Szépen borítékolva-katalogizálva tartotta a negatívokat; hasonló módon, de dobozokban, albumokban a papírképeket – amelyek ma nincsenek. Megáll az ész! A digitális kamerából a számítógépbe, masinából masinába kerül a felvétel, amelynek elkészítéséhez nem kell blendét állítani, távolságot mérni, zársebességet belőni! És már akad olyan állat, fölösen, aki magában a kamerában őrzi több ezer ilyen-olyan, többnyire bárgyú izéjét (merthogy ez fényképnek már nem nevezhető) – hát hogyan nézi, mutatja másoknak? Miként tudja így megosztani élményeit − emberekkel? Egyáltalán: vannak élményei?

Fölnőtt ember  nem jár ma már moziba. Fiatalok is mind kevesebben – minek? Popkornért? Kóláért? Az együttröhögés-együttsírás emberi élményéért? A fifikásabbja (törvényszegőbbje) az Oscar díj osztás másnapján letölti (persze illegálisan, de ki nem szarja le) a győztes filmeket. A kényelmesebbje megvárja, míg valamelyik tévécsatorna lenyomja, ez max egy-két év, addig a korábbi Oscarosak futnak, valamelyik adón mindig megy egy nagyhírű mozi és az embernek nemhogy a lakásból nem kell kimozdulnia értük, de a szobából, a fotelből sem: csatornaváltás? Távirányító! Sorra bebuknak a videotékák, ahol azért az alkalmazottal lehetett váltani egy-két mondatot: mondjuk lebaszott, mert nem tekerted vissza az elejére a kazettát. És ha már videotéka:  kazetták helyett régóta DVD-k töltik meg a fogyatkozó polcokat és e korongok elől nincs menekvés! Autóban, vonaton nem a tájat nézed, repülőn nem a felhőkben gyönyörködsz, hanem (mondjuk) a fejtámlába rögzített képernyőre meredsz és nézed valamelyik hollywoodi hiperprodukciót. Beszélgetés, emberi szó az utastársakkal? – Na ne hülyülj má’!

− Te,  Apuskám, ki vásárol ma szemes kávét magának? Ki pörköli otthon? Ki darálja? Egykor az ABC-k valamelyik sarkában, pultján folyton recsegett egy-két „ipari” kávédaráló. Állítólag-elméletileg be lehetett lőni, hogy közepesre, finomra vagy éppen durvára őröljön, de persze örültél, ha csak működött; körötte a pultra kiszóródott a kávé egy része, amelyet a tenyered élével kapartál be a zacskóba, mint ahogy tették előtted csak aznap több százan − adtatok a higiéniának rendesen. Ma a Caféknak nevezett minipresszókban nagyarcú, sznob juppyk egzotikus tájak kávészemeit vegyíttetik, daráltatják, főzetik; a kotyvalék íze szörnyű, de ezt be nem vallanák az istennek sem.

Nekem, Polgárral ellentétben, még van autóm. Szigorú előírás: sose a kulccsal, csak a távirányítóval nyissam-zárjam az ajtaját. Már ezt a kis csuklómozdulatot is ellopták tőlem, a beletörés izgalmától is megfosztva. No, nem mintha ez olyan cseszettül hiányozna, de úgy mégis: eltűnt egy darab a múltamból, amikor pedig ugye a méz is édesebb volt.


 

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!