Polgár Gyula az imént kapott egy rakat képet a régi Pestről, a régi Budáról, a századfordulósról, értve: a XIX. és a XX. századiról.  (Polgár időnként kiakad, hogy a számítógépes adatkitöltések miatt eltűntek a római számok, már nincs XIII. kerület csak 13., és előbb-utóbb XIV. Lajost is 14. Lajosnak  írják − mind szegényebb a világ.)

Játszik a képekkel Polgár és mert egyikükön korabeli drótostót, hát most ő, Polgár Gyula lesz Franyó maga. Április van, majd egy hónapja jön − gyalogszerrel, hogyan másként – kis, szepességi falujából. Az út még így, kutyagolva sem tartana ilyen soká, de hát útközben is akad munka a falvakban, városokban: sok a törött edény, és Franyó, kinek hátán ott az egész műhelye, dolgozik az út során, olykor pár piculáért, máskor kosztért-kvártélyért.

A székesfővárosbeli szállása a Tabánban van, immáron harmadik éve várja őt Pohánka korcsmáros (aki földi, de már rég itt él) istállójában egy zug. A szalmához zsákot is kapott; minden holmija − beretva, fotográfia az asszonyról meg a gyerekekről, ilyesmik − megfér egy polcon. A ház semmiben nem különbözik a környékbeliektől, a dimbes-dombos meredek utcákon eső idején sár zuhog lefelé, de ha szép az idő, márpedig  ilyenkor már többnyire  szép, vasárnaponként megtelik a sok kiskocsma apró kertje − csak Krúdy urat nem látni, aki csak a magányos kocsmázást kedveli, olykor napokig elüldögélve, szót sem ejtve: Franyó házigazdája sokat tudna mesélni.

Ma Franyó is búcsút vesz a kapufától, neki is vasárnapja van, szétnéz Pesten, nem járt arra még, adott elég munkát Buda. Azért alkalmatos műhelyét a hátára kanyarítja, bár félti az ünneplő öltönyt, ünneplő? tán húsz éve volt új, a menyegzőjén. A szerszámok meg azért kellenek, mert hozzánőttek.  Amióta az eszét tudja, dolgozik és vándorol, vándorol és dolgozik – ha vasárnap, hát vasárnap. Azt erősen eltökéli, ő maga nem kopog be szokása szerint sehova: − Drótozni, fótozni?  Ha valaki megállítja, hát Isten neki.

A Lánchídon bandukol át, hídpénzt nem fizet, Tabánbeli szomszédja a vámszedő, majd legközelebb lekvittelik egymással valamely  vasfazék repedésének eltüntetésekor.  Hanem itt már megtorlódik a forgalom, zajosabb, mozgalmasabb a környék, nemhogy a csendes-békés Tabánhoz, de a budai dombokhoz képest is: sok az ember, a kocsi, lovas meg lovatlan, az ám!  Franyó emlékszik, hogy’ megijedt amikor először látott automobilt − ma már tapasztalt világjáró,  ösmeri őket.  A Dunán alul egy gőzhajó iszonytatosan nehéz uszályokat húz, a pesti rakpart felé lavíroznak, hozzák a városnak a búzát, szenet – vasárnapjuk ezeknek sincs.
 
A híd végétől jobbra sétál Franyó, nagy tér fogadja, a sokat vándorlók nyugalmával kérdezi az egyik szembejövőt, merre is jár ő most: Vörösmarty tér. Középen bérkocsik, rengeteg, homokba hullik a lócitrom, a lovak feje zabos zsákban vagy vizes vödörben, köröttük kocsisok, lovászgyerekek, hohó! Hát az ott a szembeszomszédék Gyurkája! Tavaly együtt jöttek le, a gyerek itt maradt, mesterséget tanulni −  ez nem sikerült, kiderül a beszélgetésükből. Hadar össze-vissza a fiú, Franyó nem szokott ennyi beszédhez, szédül a feje, vizet kér a lótifutivá lett gyerektől, aztán hirtelen ötlet: ő ma mégsem dolgozik, még ha rátalálnának,  akkor sem. Azt mondja erre a Gyurka, majd ő elrekkenti Franyó bá szerszámait a maga szállásán, itt van az Magyar Királyhoz címzett Szálloda pincéjében, amely hotelkombinátban szintén „dolgozik” a kamasz: alkalmi tróger, futár, tüzifiú (fát vág a konyhában), vizesnyolcas (alkalmatos edényből szép, nyolcas alakban vizet locsol a szálló előtti járdára, lekötendő az örökös port, homokot).

Franyó csak most néz körül a téren, a Gyurka gyerek  bennfentes leereszkedéssel mutatja, mi micsoda. − Az a vasházacska? Az nem ház, Franyó bá,  ott kell lemenni a földalatti vasúthoz.  És mert Franyó értetlenkedik, a gyerek megrángatja a férfi kabátja ujját, a legjobb magyarázat maga a látvány − átcaplatnak a cifra kis épülethez.  Rézkorlát vezet lefelé a lépcsőnél, lent kétszárnyú üvegajtó, amögött fehér meg bordó csempével borított falak, hát ilyet még nem látott tán a a király sem! A sínek ösmerősebbek, ült Franyó már vasúton, de ez a zaj, ami most közeledik riasztó, remeg minden, Franyó a falhoz tapad. Beszáguldanak a sárga vagonok, alig van ideje szemrevételezni őket, bőr fogantyúk lógnak a plafonjukról, sárga meg barna lécekből vannak az ülések − ahogy jött, tovarobog a csoda.

Visszatérve a térre Franyó hunyorog, szédül is kissé, ezt meg szégyelli a gyerek előtt, hát gyorsan elköszön, másnap reggel úgyis találkoznak, majd visszajön a holmijáért. Széles úton ballag, megmondta a Gyurka, ez vezet a Városligetbe, arról meg még Budán is tudja mindenki, hogy az valami csuda. Franyó, mi tagadás, fél egy kicsit: hatalmasak a házak!  Még ráomlanak! Odahaza ilyen nincs, de még Budán is kevés, itt meg sorban állnak, szorosan, három, négyemeletesek, húha! Ha csak egyetlen ház minden második lakásában akadna fótozni való,  egy nap alatt annyit keresne, mint Budán egész héten! Ezen el kell majd töprengenie, nem ellensége ő a saját pénzének.

Az út végén megint nagy tér, itt sok a szobor, lovasok egy oszlop körül, tudakozódik: a hét vezér. Egy szalmakalapos úriember nevet a képébe: − Ezeknek adta el a ti Szvatoplukotok egy árva lóért ezt az országot. Franyó bólint, biztos így van: sem Szvatoplukról, sem valami vezérekről nem hallott eddig.

Odébb víz csillog, erről tudja, ez a Városligeti tó. Letelepszik a partján a fövenybe, nem mintha fáradt lenne, neki ennyi út semmiség, de már azt nem hagyná el, hogy megáztassa lábait a vízben. Leveszi hát a sokat élt bakancsot, a friss, vasárnapi kapcát, aztán csak ül ott a nagy darab ember: kezeivel a háta mögött kitámasztja magát, lába térdig a vízben – ez valami nagyon jó.

Arra riad, hogy elaludt. Egy rendőr ébresztgeti, nem éppen finoman: a kardja végével böködi az alvót, csúcsos sisakján a lemenő nap fénye verődik vissza, amint nem is olyan apró rúgásokkal gyorsítja Franyó távozását. Sötétedik lassan, odébb fények gyúlnak, zene hangzik, az biztos az Ős Budavár, erről is hallott már, magafajták közül is járnak arra, mármint iparosok, cselédlányok: − Ott aztán lehet mulatni! − kacsint rá sokat sejtetően Janó a régi cimbora, akinél azon este meghál.

Sokáig beszélgetnek egy gyertya mellett, otthoni dolgokról meg itteniekről, a mai napról, a nagy kirándulásról − Janó persze mindent tud, mindent jobban tud, hiába, ő már hosszú évek óta itt él, a nagyvárosban, most éppen egy fatelep őrzője. Kicsit szomorú, merthogy ezt az igen jó állását (van itt még egy kis kalyibája is, ahol lakhat-alhat) bizony hamarosan elveszti, a telekre nagy házat húznak, így lesz teljes a Pál utcai épületsor. Az új házak lakói őt, Janót sem kedvelik nagyon: miért foglalja el egy tót a magyar munkás helyét? Ó, Franyó ismeri az ilyesmit, ennyi év után sem tudja megszokni, hogy nem csak gyerekek, de felnőttek is ráüvöltenek az utcán: − Drótoznyi, fótoznyi! Mindig krumplit zabányi!

És mindketten hallották már a rigmust:

Legyen úgy ahogyan régen vót!/Süvegelje meg a magyart ruszin, oláh, tót!

Polgárnak vannak fölösen képei a harmincas évek elejének Budapestjéről is,  legközelebb bankvezért játszana, olyan filmbélit (− Ez a Szűcs nem a mi Szűcsünk! A mi Szűcsünk nem ez a Szűcs!). Ezt tehetné úgy az évtized végéig, az első, majd a második zsidótörvényig, az árjásításig és tovább, amikor a szerencsésebbjét Amerikába, a pechesebbjét a halálba kergették, mondván:

Legyen úgy ahogyan régen vót!/Süvegelje meg a magyart cigány, zsidó, tót!

Amely rigmus ma, az újabb század fordulóján enyhe, szelíd-szolid szövegnek minősíthető.








 

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!