Polgár Gyulának még ma is, túl a hatvanon, olykor módfölött nagy arca van. Időnként nem átallja például magát Prousthoz hasonlítani, mondván, hogy míg a franciának egy teasütemény indította be az agyát, neki ehhez elég egy fotó. Addig nem lenne baj, míg csendben maradna,  de hát meglódul a szája is, dumál rendíthetetlenül.

− Öregem, középen az a Merci! Ha ez a felvételkor, tehát ötvenkilencben új volt, ebben az állapotában ma egy vagyont érne! Veterán-kocsi kiállítások díszbálványa lehetne! Előtte az a két pacák meg rohan, mert ugyan zebra, azaz „kijelölt gyalogátkelőhely” nincs, de a pesti kocsik már akkor sem lassítottak holmi gyalogosok láttán.

− Az, hogy  tuja jár még a metró helyett, természetes. A megállótáblán az a két M azt jelentette, hogy két villamos állhat be egyszerre. A járdasziget végén tornyocska! Világítótorony, vazze! A tetején, abban a kis dobozban sötétedéstől lámpának kellett volna égnie, mutatván az autósoknak, hogy vigyázat,  be ne hajtsanak már a várakozók közé. De az a túró sosem világított, én legalábbis sosem láttam, de arról sem hallottam, hogy bárki fölmászott volna kocsival a tömegbe. Mert mindig tömeg volt. Nézd, ahogy beáll az a villamos! Kevesen várják, de lógnak rajta, fürtökben.

− Késő tavasz, kora nyár lehet, némelyek már ingujjban, mások zakóban, dzsekiben; kalapot nem látok, csak egy-két sapkát. Ahogy elnézem a macskaköveket, fénylenek ám: vagy locsoló kocsi járt erre, vagy, ami sanszosabb, esett nemrég.  Buszsáv? Ne baromkodj! Még a teherautók is nyugodtan parkolgatnak a járda mentén, messziről jön egy busz, már kerüli őket.

− Ezen a képen tán az még érdekesebb, ami nem látszik. Ott jobbra, az árkádok alatt, volt egy patika. Az egész városban, de talán az egész országban csak itt árultak külföldi gyógyszereket. Mindig tömve volt, pedig hát nyugati medicinát nem igazán írtak föl az orvosok, és egy haverom mesélte: a beérkezett pirulákat, kencéket, injekciókat szép nyugisan  tárolták valami központi helyen. Onnan egy-egy napra úgy harminc-negyven embernek küldtek szét értesítést, hogy ekkor és ekkor megjelenhetnek  a talán életmentő bigyóért. Ez az ügyfélütemezésnek valami korai változata volt, és mert csak a napot jelölték meg, minden szerencsétlen már reggel, nyitásra ott toporgott, esetleg éjjel érkezvén mondjuk Nyíregyházáról.

− A sarkon túli házon Mozi-neon, a Tisza Filmszínházé. Ez állandóan tömve volt, játszhattak bármilyen pocsék darabot, merthogy egyike volt azon keveseknek, amelyekbe folyamatosan is be lehetett ülni. Vagyis megérkeztél a film közepén, aztán ott seggeltél akár a következő előadás feléig. Hogy így előbb láttad a végét, mint az elejét: na bumm. Ez a mozi tulajdonképpen a vonaton a Keletibe érkezőknek szolgált: itt elverhettek pár órát, míg az átszállásra vártak valahova. Ezért hát nem is a szokványos „kisbüdös”,  hanem kurva büdös mozi volt: a látogatók fokhagymás kolbászokat ettek, éktelen bűzű házi pálinkákat ittak, mindezektől jókat böfögtek-fingtak, mialatt még szieztáztak is egy hangyányit, horkantgatva.

− Annak az árkádos háznak az itt nem látható elején kellett befordulni a Hági söröző felé. Isten tudja miért, oda keveset jártunk, pedig Jóskával, Petivel, Tibivel, Lacival, akik mind errefelé laktak, meglehetős ismertek voltunk a környék itatóiban. A Hági tán túl elegáns volt nekünk? Akkor viszont mért üldögéltünk annyit a Szabadság szálló presszójában? A hotel sincs a képen, a fotó más szögből készült, de hát az általunk kultivált szladi még nem is volt ötvenkilencben.

− És ami szintén nem látható: az az iszonyú pénz és munka, ami ezekben az épületekben van. Nézd meg jól: majd’ minden ház – ép. Negyvennégy-negyvenötben itt szinte mindent szétlőttek – fölépült újra. Ötvenhatban itt szinte mindent szétlőttek – fölépült újra. Öregem, ez az egész kétmillió lakosú izé Kőműves Kelemen városa, csak ide nem volt elég a neje vére, ide a miénk is kellett. Meg a sok ezer milliárdunk.  

 

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!