Sej, daliás, bár rövid idők, amikor még nagy ember volt! Amikor piszkosul jól keresett! Amikor házat építtetett, ő meg a neje! Oké, főleg a neje.

Az ki nem található, mit kaptak Polgárék az asszony szüleitől az új házhoz, ajándékul. Egy hókotró gépet. Motoros volt, piros, olyan, mint egy fűnyíró masina, de ez havat kotort.

– A ház körül sok a viakolor, meg a kocsibeállót, a járdát is nektek kell pucolnotok, ráadásul ez saroktelek, jó lesz ez, higgyétek el az öregnek – győzködte Polgárt az após, nem felejtve elhinteni, miszerint ez a verkli nem két fillér. Azon nyomban összeszerelték – potyán. Azon a telén hó alig volt; ami kevés hullott, az is elolvadt pár óra alatt, Polgár örömére: néhány, gyerek- és kamaszkori, elvetélt próbálkozása meggyőzte, hogy ő nem egy nagy sportsman; most, idősödve már a mozgást, mint olyat rühellte, hát még az ilyen muszájfajtát.

A következő télen aztán szenvedett eleget. Totál megfeledkezve az előző évi ajándékról, lapátolt reggel elmenetkor, lapátolt hazajövet – csak karácsony előtt nem. Neje, aki a legkisebb családi nüanszokra is figyelt, idejében figyelmeztette férjét:

– Apukáék jönnek ebédre, ha kiszúrja, hogy nem használod a gépet, megint megsértődik, minden apróságon kiakad, hát még egy ilyen többtízezer forintoson.

Így hát december huszonötödikén Polgár lement a garázsba, előhúzta a szerkentyűt, ki a placcra, aztán – aztán semmi. Cibálhatta Polgár a berántó zsinórt, bizgerálhatta a gyertyát, kicserélhette a benzint a nem használt tavalyi helyett – hiába. A hókotró, a kanadai, az örök hóhoz szokott, még csak nem is köhintett.

Polgárt az érkező após a legnagyobb hólapátolásban találta, és ahogy a nej megjósolta, nem is kicsit indignálódva kérdte:

– A gép?

– Bedöglött, Apuka – mondta Polgár, széttárva karjait:

– Fogalmam sincs miért, tavaly még tökéletes volt – sumákolt. Após sértődötten gyanakodott, s ingerültsége nőtt, amint megpillantotta a gépet:

– Hát ez olyan, mint az új! Nem használod?

– Dehogynem Apuka, sőt: azért ilyen, mert nagyon szeretjük, pucoljuk, ápoljuk.

– Akkor miért nem működik?

– Fogalmam sincs.

Ekkor Apuka látott a hibakeresésnek – hiába. Az egész ebédre, délutánra rányomta bélyegét a malőr, megbántott, ingerült volt mindenki:

– Ünnep után azonnal mutasd meg egy szerelőnek! – búcsúzott após.

Polgár így tett. Szétszedte a gépet, hiszen összeszerelt állapotban nem fért a kocsiba; a csúszós utakon valahogy bevergődött a szakszervizhez, két mester percek alatt további alkatrészeire kapta szét a hókotrót, vakarták a fejüket:

– Ennek annyi. Pedig vadonatúj.

– Nem egészen – mondta Polgár és elmagyarázta a szitut.

– Az baj! – így az egyik mester, mire Polgár, folytatva a hókotró-ügyben immár másodszor is Hemingway-féle párbeszédet:

– Miért?

– Mert ha ezt tavaly kapta, akkor ennek bizony lejárt a garanciája. Megnézik a papírokat, stimmel.

– Akkor most mi van? – kérdezte Polgár.

– Alkatrészcsere, munkadíj, tizenháromezer forint.

– Micsodaaaa? – hörgött Polgár.

Ekkor kioktatták: ha a masinát a vásárlástól számított X napig visszavitte volna, kicserélik az egészet; ha egy éven belül reklamál, ingyenes az alkatrészváltás, de így, mindenről lekésve, ez bizony tizenháromezer. Számla is kell? Akkor tizenöt.

Polgár csak azért nem rúgta szét ott helyben a piros szörnyet, mert a karácsonyra kapott új surranója volt rajta, ami fél számmal kisebb volt és szorított a betyár mindenségit, szorított a dög.

Ma, rég kiűzetvén abból a kégliből, családból, Polgár Gyula a panelablakból kibámulva röhög a közös képviselő szerzeményén: ezen a járdakotrón már ülni is lehet, akár egy kis traktoron, oszt mégis percenként bedöglik.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!