– És hogyan talált meg? – bambul Polgár Gyula. A kérdés hülye is, lényegtelen is, de hát a hívás fejbe vágta kissé.

Egy kedves hangú és modorú hölgy az imént azt mondta a telefonba, hogy valami monstre átépítés volt a Bulcsúban, pince? kazánház? alagsor?, és ott találtak egy zsákot, rajta: Polgár Gyula, meg egy telefonszám. Valaki a házból emlékezett még rá, egy negyed évszázad múltán is, mire a hívó – nem akarván kidobni a cuccot, hátha értékes, kinyitni sem, mert ahhoz Hatóság kellene – nyomozásba fogott, hosszú sztori, a lényeg: ugyan vinné el Polgár a motyóját.

Kicsit feszülten és nagyon kíváncsian bumlizott át másnap a városon; a hölgy élőben is igen kedves volt, áttestálta Polgárra a csomagot, kezdjen vele amit akar, csak innen tüntesse el. Nagy papírtatyó, vastag, réteges falú; a rányomtatott szövegből kiviláglik, hogy hajdan egykilós kristálycukor csomagokat tároltak benne. Polgár alig tudta megmozdítani, taxit fogott, egy kisebb vagyonért visszatűzött paneljébe, a cipekedéstől meg az izgalomtól izzadtan borította ki az egészet a padlóra, türelmetlenül.

Rögvest bepattan az agya.

Amikor előbb Apu, aztán Anyu nyolcvanötben elmentek, Polgár egy gyors lakáscsere reményében kiürítette a kéglit, amelyben kisebb-nagyobb megszakításokkal több mint húsz évet élt. Minden kirámolást rábízott Esztikére, a hajdani bejárónőre, csináljon amit akar, neki csak néhány szebb darab kellett: a hiányos porcelánkészlet, pár metszett pohár, két Gorka hamutartó, Apu ezüst cigarettatárcája meg a Scheiber-kép – slussz. Egyetlen délelőttöt töltött csak a lakásban, Esztike hüledezett, amikor minden kérdésére azt válaszolta: – Nem kell ! – s az asszony meg a testvére, sógornője zsákokba szórták évtizedek hordalékát. Ez itt megmaradt, a franc se tudja miként.

Hát van ebben minden.

A legnagyobb darab egy kopott zománcú vizeskanna, piros, pöttyös – Polgár már azt sem érti, hogyan férhetett el abban a hetvenkét négyzetméterben, de hát ez volt Anyu művészete-őrülete: mindent megtartani, mindent elrakni, jó lesz az még – valamikor, valamire.

A kannában zörög valami, a padlóra újabb adag bődület ömlik, a tetején egy Ambrus Kiry kislemez. Polgár néz ki a fejéből: hát ez hogy kerülhetett nemhogy ide, de egyáltalán: hozzájuk? Ő nem vette, szülei sem valószínű – föloldhatatlan rejtély. Jó alakú, csinos fejű, sajátos hangú táncdalénekesnőre emlékszik Polgár, a hölgy persze nem Kiry volt eredetileg, hanem Margit; a Koncz-Kovács Kati-Zalatnay triász mellett működött, egy–két dallamfoszlányra még emlékszik Polgár. Úgy rémlik neki, hogy meglehetősen elhízott utóbb az a jó csaj, a rádióban vezetett könnyűzenei műsorokat, aztán eltűnt, de totálisan. Polgár kirázza a borítóból a lemezt, meghallgatná, de a korong nem az Ambrus Kiryé hanem a Szirmai Mártáé. Hát ez egy újabb őrület: mitől e csere, hogyan? Szirmai Márta ab start telt hölgy volt és abból a telt testből igen szép, telt, sötét hang áradt: jazz. Az első és tán utolsó igazán jó magyar jazz-énekesnő, még közismert is egy olyan országban, ahol a jazzt nem nagyon kedvelték. Amikor az Egy férfi és egy nő című, kedvelhető mozigiccset magyarra szinkronizálták, a dalokat is lefordították és Szirmai Márta búgta: Sabadabada, sabadabada.

Mint a Matrjoska babák: a vizesbödönben másik edény, egy narancsszínű termosz rejtezik. Az a békebeli fajta, olyan récés oldalú, évtizedekig ilyet gyártott az egész világ, míg meg nem jelentek az "eredeti, skót mintásak" – Kínából, na ja. Ennek itt a tetején tök ép a rácsavarható ivókupak, rendben a parafadugó is, a hőálló betét – hát az persze darabokban, furcsán sikáló hangokat adnak a repeszek. No ez megint echte Anyu. Törött termoszt elrakni – hihetetlen! És a törés vajon mikor volt? Mikor használt utoljára Anyu vagy Apu termoszt bármire? Tán a hatvanas évek elején, ameddig evezni jártak a Dunára – kávét vittek vagy levest? Misztikum, több mint negyvenéves, megfejthetetlen.

Fából esztergált kerekded izé, a tetején kurblikar: borsörlő. Ennek megörül Polgár, bár van borsőrlője, három is. Nem használja egyiket se, mert nagyok és/vagy ormótlanok; ő üveges borsot vesz a lakótelepi nagy boltban, és az az üveg nem csak tároló, de őrlő is. Polgárnál akár három évig kitart egy adag, ritkán főz, mire a fűszerhez nyúlna, már lejárt a szavatosság – de ez az apró vacak, ez tetszik neki, olyan alkalmatos, kézreálló.

Fanyél végén kis fémkorong, többször görbülő pereme éles: sütivágó. Sós süti vágó. Anyu nem volt egy nagy szakács-cukrász de a sós süteményei jók voltak: kellő mennyiségű köménymag a tetejükön és ropogósak maradtak egy hétig – tíz napig is akár, mindenesetre tovább, mint a mai előregyártottak, –csomagoltak. Ez valami generális nass volt, a sósmogyoró hiánycikk, csipsz? ropi? Azok meg mik? Sós süteményt rágcsált az ország, ahogy nézte a tévében a táncdalfesztivált – Ambrus Kiry volt? Nem volt?

A sós rudakat műanyag tálon szervírozta Anyu, ezen itt, ni : baromi randa. Tán ólomkristály tálalóedényeket akartak utánozni föltalálói, a fene se érti, de bejött nekik. A műanyagkor kezdetén szinte státuszszimbólumnak számított, "jobb házaknál" kevélyen büszkélkedett vele a gazdasszony, nem értvén, nem érezvén, hogy ez nem csak mű, de művi, csinált – mint oly sok minden akkortájt. Apu meg Polgár beszerzett néhányat, különböző méretűeket, szögleteset, kereket, ajándékba – Anyu boldog volt, legalábbis egy darabig, míg Dunát nem lehetett rekeszteni ezekkel az ocsmányságokkal. Akkor a szekreterbe suvasztotta valamennyit és visszatért az egy szem porcelán tálcájához.

Sértetlen Sidolos üveg. Színültig tele. Polgár nem meri kinyitni, fene tudja mi lehet az a lötty, még az is elképzelhető, hogy tényleg Sidol, és ha valami gázt ereszt ki magából? Mint a korabeli háziasszonyok általában, Anyu is esküdött a Sidol mindenhatóságára, fényezésben utolérhetetlen, odasült zsírtól feketéllő serpenyőkhöz, vagy éppen alpakka evőeszközökhöz. Polgár emlékszik, voltak ilyenek is nekik, sorsukat lásd legelébb – Esztike. – Ha már azokat elvitte, miért maradt meg a tisztító? – morogja most maga elé Polgár, izzadtsága kezd fölszáradni, ragadósan és mocskosan: tapadósak a régi cuccok, még a lekötözött cukros zsákban is porosak lettek.

Drótok akadnak egymásba. Előbb a szobaantennát bogozza ki Polgár, ez már nem egy szál szalag, amit ide-oda feszegettek a nagyszobában; ez már olyan tetőantennát imitáló. Gyakorlatilag egyre ment, hiszen a kép futott, szellemképes volt, szemcsés évekig. Amint Polgár dolgozni és keresni kezdett, felszereltetett egy tetőizét. Volt ház, amelyiket tizenöt-húsz szerkezet fedett, belőlük drótok kígyóztak lefelé, a lakásokba. Ritka csúf látvány volt – kint: ki nem szarta le? Hisz' majdnem tökéletes lett a látvány – bent.

Az antennába huzal kapaszkodik, egyik végén konnektorcsatlakozó, a másikon hosszúkás henger: elektromos gáztűzhely gyújtó. No, erre világosan emlékszik Polgár Gyula, ezt is ő szerezte, de ami emlékezetesebb: az ő kezében lett zárlatos, rendesen megrázta a kezét-karját és lecsapta a biztosítékot az egész lakásban. Bevágta a szemetesbe, de mert most-ma itt szorongatja, hát tuti, hogy Anyu kikaparta onnan – Polgárban tehetetlen értetlenség, harag keveredik a sírásvággyal.

Aprócska fekete, tégla formájú izé – atyafasza! Egy homokóra, telefonhoz! Amikor az eladdig jószerint ingyenes hívásokért pénzt kezdtek szedni és három percben maximálták az aránylag még mindig olcsó dumákat, az emberek mindenféle mérőeszközöket tettek működésbe, nehogy túllépjék az időt. Volt, aki vekkert állított be kábé pontosan, húzott föl; okos gyártók, kereskedők meg különböző méretű, de mindenképpen háromperces homokórákat hoztak forgalomba – tuti biznisz volt, íme a bizonyság. Polgár ezt is félrerakja, használni akarja, akárcsak a borsőrlőt. No nem, nem telefonáláshoz, hát kit hív ő? De szeretne végre egy igazi, tutkó háromperces lágytojást, pont háromperceset, az anyja szömit!

Az apróság mellett méretes fakeret, benne rézcsavarok. Igen, kétségtelen, ez egy teniszütő merevítő, egy raketté, de hogy a fenébe került a háztartásukba, a zsákba? Polgár egykor valóban próbálkozott teniszezéssel, naná, majd pont ezzel ne próbálkozott volna, de hát későn kezdte, sokra nem vitte. Az viszont tuti, hogy faütője nem volt, hát még rakettmerevítője! Még a Kreszben, ahol sré szemben a teniszpályán, hat-hétévesen labdát szedett a hosszú(fehér)nadrágos bácsiknak, igen, tán ott használtak ilyet, hogy aztán eltűnjenek a világából a merevítők bácsistól, pályástól – mindörökké.

Mindenféle papírok a padlón, egyre nagyobb a káosz, már–már abszurd, de totálisan. Villamos hetijegy! Ezer éves! Dolgozók hetijegye! Kifakult az egykori drappság, vajon kié volt? Az övé vagy Apué? Maga a jegy még anno, használatkor sem adott túl sok infót: alig lehetett eligazodni idők, busz- és villingerviszonylatok, miegymás közt. A hosszúkás slejfni most sem válaszol, de Polgár emlékszik, hogy 1966 októberében, amikor először állt fölnőttként munkába, nagyon büszke volt: a Marx téri jegyárus bódéban már nem gyerek-, hanem fölnőtt bérletet kért hiszen dolgozó lett, vagyis egyszeriben fölnőtt. Akkor legalábbis ezt gondolta-hitte; ma már tudja: ő sosem nőtt-nő fel.

Pedig elég sokat tett érte, például ivott, olykor keményen. Szörnyűségekkel kezdte, az utánzást utánozta. Magyar játékfilmeken akkoriban az értelmiségi elit vermutot ivott: Cinzanot, Martinit. Másolni igyekeztek az autentikusnak vélt külföldi módit (Antonioni, Fellini, itakdalse), Polgár meg őket kopírozta, persze kicsiben: ürmöst ivott, szörnyűt. Ma is beleborzong, s emlékszik arra is, mennyi márkás vermutot kapott később, "nagyemberként", ajándékba üzleti partnereitől, a dolláros boltból, ő meg adta a palackokat azonnal tovább. Ha csak rájuk nézett, majd&' elokádta magát, mert hát korábban. Azoktól az iszonyatos ürmösöktől, többször is, hm, izé: "rosszul lett". Magyarán: kidobta a taccsot, a rókát, a belét.

A hetibérletnél is keskenyebb papírcsík bukkan elő: kajajegy. Ebédet kapott érte Apu vagy Polgár, de sanszosabb, hogy az utóbbi, hiszen Apu nem hagyott volna veszni egy már befizetett akármit, nem kuporiságból, de fegyelemből legyűrte keményen az üzemi kosztot, rákkal a gyomrában is. Úgyhogy ez a papirosult kaja csak Polgáré lehetett – vajon melyik munkahelyén? Persze a lényeg szempontjából mindegy, hiszen az ilyen ebédek mindenhol egyformák voltak, az ételsor kéthetenként cserélődött, precízen be lehetett lőni, mikor lesz ismét zöldborsó leves grízes tésztával, vagy zsírban tocsogó, pörköltnek nevezett néhány mócsingdarab, nokedlivel. Azt sosem hitte volna Polgár, hogy utóbb, sokkal utóbb jóízűvé válnak emlékezetében azok a tésztadarabok, pedig hát mára azok lettek, merthogy ember készítette mind, és nem gép: lefagyasztva, becsomagolva. Értsünk szót: még az üzemi kajáldák, azok ellátói is maguk készítették a sült krumplit, a nokedlit, míg pár éve, mikor még járt étterembe, Polgár dühödten tapasztalta, hogy akár elsőosztályú etetőkben is fagyasztott köreteket löknek elé.

Polgár föltápászkodik a padlóról, nyög, egész teste zsibbadt a térdeléstől-guggolástól-kutakodástól. Hosszú volt a nap, még nem is evett. Sebtiben és fölületesen megmosakszik, majd vizet melegít teához, kenyeret pirít; kis lábast, három tojást vesz elő, régi–új borsörlőjét föltölti a bolti üvegből, és a tálalópultra teszi az apró homokórát. Ma lágytojást vacsorázik, hármat, háromperceset, pohárból, alaposan megsózva-borsozva.

Eldől az ágyán a kuckójában. A nagyszobában a földön marad a sok bisz-basz: majd reggel visszahányja mind a zsákba és leviszi a kukába. Vélhetően végleg, habár...

Habár ilyen kísértetlomoknál – mit lehet tudni?

Visszajárnak-térnek, vazze!

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!