Sej, daliás, bár rövid idők, amikor még nagy ember volt! Amikor nem csupán piszkosul jól keresett, de „fontos ember” volt!

Bizalmas cégügyek titoktartó ösmerője, sőt: intézője! Például az újévi protokoll tótum-faktuma!

– A francba, már megint itt vannak! – nyög Polgár Gyula kollégája. Polgár úgy tesz, mintha nem hallaná, ezt is meg kellett tanulnia az elmúlt hónapokban, amióta főnök: mikor hasznosabb, ha valamit észre sem vesz. Korábban pattogott volna: – Mi az, hogy a francba, mi az, hogy már megint? Eltelt egy év, és már ikszer elmondtam, mennyire fontos ez!

December eleje van és megérkeztek az újévi üdvözlő lapok. Mármint azok, amelyeket Polgár cége, precízebben: főnökei küldenek kapcsolataiknak. Ez utóbbiak címlistáját gondosabban őrzik és aktualizálják (minden változást azonnal módosítva, lett légyen bármi alakulás az illető cég nevében, vezetőjénél, címénél, elérhetőségénél) mint a CIA, vagy a KGB, meg minden hárombötüs intézmény a maguk adattárait.

Tulajdonképpen Polgár sem szereti az év végi üdvözlőkártyázást, de míg mások is zsugáznak, ő, pontosabban cége sem maradhat ki az össznépi banzájból: – Ez kell a marketingünkhöz! – csitítaná kollégáját, ha, ugyebár, meghallotta volna pikírtkedését.

Polgárnak még némi szerencséje is van: ösmeretsége lévén egy gyorsnyomdában (névjegyek, esküvői meghívók, partecédulák), önköltségi áron, mondhatni ingyen kapja cége a cuccot – csak a Posta kaszál a bóton, nagyot.

Mindazonáltal Polgár, mint mindig, úgy véli: ha már muszáj, legyen jó amit csinál, ezért különleges üdvözlőkártyákat készíttet. Két éve szerződést kötött egy képzőművészeti gimnáziummal, annak tanárai kijelölnek öt tehetséges srácot, csináljanak üdvözlőkártya-terveket. Polgár az egyszemélyes zsűri, a srácnak apró reklámajándékokat, kulcstartót, ilyesmit ad a nyertes pályamunkáért, az iskolához elküld egy tmk-brigádot tornatermet fösteni, mint afféle szocialista mecénás.

A kártyaterveztetés, zsűrizés, nyomtatás Polgár feladata, még élvezné is, ha nem lenne az, ami most következik, s amelyért kollégája is morog: a postázás. Kézzel címzik a borítékokat, úgy tanulták, hogy az az elegáns ilyenkor. Polgár aláírat mindenkivel minden kártyát (a cég postázója ezekről nem is tud, nem tudhat, ez üzleti titok, aszencségit!), aztán jön a borítékba gyömöszkölés, ragasztás, felbélyegzés –egy hétig túlórázik a gárda.

Kis szünet után ismét pluszmeló: jönnek vissza a jókívánságok. Ekkor pontosan könyvelni kell: ki volt az, akinek Polgárék küldtek de nem reagált; ki az, akinek Polgárék nem küldtek, de az küldött (neki gyorsan indul a pótlevél, és természetesen bekerül a listába) – így szórakozgatnak december közepéig, miközben dúl az év végi csúcsforgalom a cégnél s amúgy is teljes a diliház.

– Ha még suskát küldenénk, az volna a píár… – csendesülő a kolléga morgása; Polgár persze hallja, de megint hallgat.

Havonta 8-9 borítékot töm ki ezzel-azzal: leginkább társasutazási papírokkal, x. elvtárs és neje részére, egy hét London vagy Párizs. Tulajdonképpen elegáns, bár olyik egyenként is jóval többe van, mint amibe az év végi teljes protokoll-cirkusz kerül.

A bélelt kopertákat Polgár személyesen kézbesíti: főnökei előzőleg kódolt telefonokat indítottak a címzetteknek. Ezekről Polgárnak persze nem lenne szabad tudnia, de ő memorizál: tavaly még csak 3-4 címe volt, reméli, jövőre 10-12 lesz. A számok növekedése ugyanis azt jelenti: nőtt ösmeretségi köre, vagyis (később azt mondták: informális) kapcsolatai mennyisége-minősége.

– Nehogy már te taníts engem marketingre! – pillant ifjú munkatársára és randán röhög magában.

Azóta elkussolt. Tudása, ismeretségei, kapcsolatai átváltásához fasz volt. Most balekként, hülyén dobja majd föl a pacskert.

    Hozzászólás - Kérem jelentkezzék be!